Akkor most örökölhető vagy nem?



Schmidt Mária A múlt fogságában című cikkét én nem nevezném tabudöntögetőnek, multifunkciósnak inkább. Egyik célja az antiszemita beszéd szalonképessé tétele. Amikor arról ír, hogy „az utolsó évtizedek … az áldozati státusz abszolutizálásához vezettek; oda jutottunk, hogy egyes csoportok örökölhető és előnyökre váltható kiváltságnak szeretnék feltüntetni felmenőik tragikus sorsát” – pontosan azt mondja, amit a kurucinfo és társai „bibsi ájvékolás” és „holokamu” címszóval tárgyalnak.


Annyiban kétségkívül szofisztikáltabb megfogalmazás Schmidté, hogy a zsidók elleni ellenszenvnek ürügyet próbál találni abban a tényben, hogy vannak – és nem is kevesen – , akik nem hajlandók elfeledkezni felmenőik és egész zsidó közösségek meghurcoltatásáról, kirablásáról és nagyüzemi módon végrehajtott megsemmisítéséről. Schmidt így folytatja: [a ma élő zsidók] „az ’áldozatiságot’ ki akarják terjeszteni azokra a nemzedékekre is, amelyek semmiféle atrocitást nem szenvedtek el. Mindez súlyos következményeket von maga után. Ha az áldozati státusz örökölhetővé válik, akkor a 'tettesség' is öröklődik”.


A burkolt antiszemita beszéd fordulatainak kimunkálásával ez a beszédmód azok felé nyit, akiket visszarettent bizonyos jobbikos fórumok primitív uszítása. A látszatra szofisztikált megfogalmazás legitimálni tűnik a zsidók és a velük egy csoportba sorolt értelmiségiek iránti ellenszenvet. Schmidt történész professzorként és többszörös intézetvezetőként, a terrorizmus kinevezett főszakértőjeként osztja ki ebben a cikkében az idézőjelek között említett „okosokat”, „tévedhetetleneket”, a „demokratikus” ellenzék és az „aláírók klubja” tagjait, vagy egyszerűen csak: „ballibeket” Akik szerinte ostobák, ásatagok, végtelen ostobaságukban és műveletlenségükben még azt sem veszik észre, hogy „marxista” zárványként egyedüliként maradtak meg Európában egy rég letűnt korszakból.


Az írás másik célja különböző baloldali csoportok összeveszítése. A szerző él azzal a régi trükkel, hogy a baloldali értelmiséget kozmopolitaként, nemzetietlenként tünteti fel („ennek a csapatnak minden tagja meggyőződéses nemzetellenes”, írja), és (mindezek szinonimájaként) természetesen zsidóként, hiszen a jobb-szélsőjobb kódolt nyelvében a kozmopolita és a nemzetellenes a zsidóval azonos. Ez a baloldali értelmiség Schmidt szerint roppant kártékony még a baloldalra, különösen annak fiatal, tapasztalatlan vidéki részére nézve is. Mesterházy és pártja az írás elején a vénséges „ballib” megmondóemberek áldozataként tűnik fel. Szerinte olyanok manipulálták őket, akik azt se tudják, mi van a Nagykörúton túl, és nem is érdekli őket. Itt a jól bevált népi-urbánus szembeállítás kerül elő a naftalinból.


A Szabadság téri emlékmű ellen tiltakozókat egyrészt a rabló és megerőszakoló martalócok hadaként feltüntetett Vörös Hadsereggel való azonosulással, másrészt az angyal szimbólum elleni zsigeri gyűlölettel vádolja – a keresztény vs. istentelen (menny és pokol) dichotómiájában a sátáni oldalra helyezi őket.


A cikk szerzője még annyira sem fegyelmezi magát, hogy ne kövesse el ugyanazt a hibát, amit felró a „demokrata” „ballibeknek”, tudniillik a felmenők állítólagos bűneinek kiterjesztését az utódokra. Rényi András „civil aktivistának” (idézőjel az eredetiben) címezi a vádat tipikus ad hominem érveléssel, mert Rényi a múlttal, akár a családi múlttal való szembenézésre szólít fel. „Tetszik a felvetés. Mi lenne, ha mindjárt példát is mutatna és beszélne arról, milyen volt a pártállam egyik legprivilegizáltabb családjában felnőni, és milyen áron maradhatott apja a pártállam vezető tájékoztatási felelőse... hogyan szolgálta édesanyja a párt állandóan változó ideológiáját? Milyen előnye származott neki ebből? Miért lépett be 18 évesen az állampártba?



Schmidt Mária – valasz.hu

Schmidt, aki saját „jó híre” védelme érdekében szívesen fordul bírósághoz, másokra vonatkoztatva nem riad vissza a legotrombább inszinuációtól sem. Úgy gondolja, az Orbán-rezsim fő történészeként még ezt is megengedheti magának. Éppen ezért azt gondolom, ha belemegyünk a gonosz játékba, és felháborodunk Schmidt írásán, akkor a szerző szándékainak megfelelően cselekszünk.


Ne tegyük. Ne hagyjuk magunkat provokálni. Ő bennünket – ahogy a mondás tartja – csak késsel tud(na) megsérteni.





Huszár Ágnes nyelvész