rss      tw      fb
Keres

Csillag István









A győztes mindent visz




A kormány eldöntötte, hogyan fogja kimozdítani a magánnyugdíjpéztárak tagjait tulajdonukból. Rémálom, a kommunizmus bukása után húsz évvel, de világos beszéd. Az a döntés, amely „kitagadja” a saját döntéséhez, saját tulajdonához ragaszkodni akaró magánnyugdíjpénztári tagokat a nemzeti nyugdíj kockázatközösségéből, világosan mutatja az irányt. Mindent lehet! A kormány bármikor, bármire ráteheti a kezét. Nem volt elég a magánnyugdíjpénztári tagok befizetésének, tagdíjának 14 hónapra történő lenyúlása, most ellenállhatatlanul, mint egy II. világháborús büntető akció, a kormány megfosztja jövőbeli ígért nyugdíjuk háromnegyedétől a pénztártagokat. Nem számít, hogy munkáltatójuk rendületlenül fizette és fizeti munkavállalalójuk fizetése után a nyugdíjjárulékot,  a fizetés 24 százalékát, erre az állami nyugdíjkassza minden ellenszolgáltatás nélkül ráteheti a kezét. Ez a lépés nemcsak az Alkotmányban foglalt tulajdonvédelemnek mond alapvetően ellent, de a polgári jogból ismert szolgáltatás-ellenszolgáltatás római jogból ismert szokásos egyensúlyának is.

Azt, hogy a győztes mindent visz, nem csupán az ABBA slágeréből vagy a brit választási rendszer működési elveiből ismerjük, hanem most már a magyar politikai rendszer legújabbkori „fülkeforradalmából” is. Amióta a fülkeforradalom nyomán a Szent Szövetség Kormánya működik, már kezdjük megszokni, hogy a minisztériumi portástól a legutolsó állami vállalat takarítónőjéig mindenki a Szent Szövetség kormányának a bizalmából maradhat a helyén vagy kerül utcára. A győztes mindent visz elvnek azonban előre nem látott következménye az, hogy amihez a Szent Szövetség Kormánya hozzáfér, az az övé. A Szent Szövetség Kormánya már nem csupán népe javát, hanem a javait is akarja, amire lehet, arra teszi rá a kezét.

Biztosra megy, hiszen a hárommillió pénztártag nagy részének nincs pontos fogalma arról, mi is a különbség a két nyugdíjrendszer, a két nyugdíjpillér között. Éppen korlátozott tudása miatt, meg az ilyen erős büntetőszankció hatására hajlamos elfelejteni, hogy a magánnyugdíjpénztárban láthatja a saját számláján, tudja, hogyan alakul a nyugdíjmegtakarítása, hogy ez a megtakarítás örökölhető, hogy szabad választása szerint egy összegben is meg részletekben is igénybe veheti. Ez a beavatkozás azt is jól jelzi, hogy ez a kormány nem áll majd meg félúton. Ha elfogy az elprédálható magánnyugdíjpénztári vagyon, akkor minden különösebb lelkiismeretfurdalás nélkül szemet vethet a nagyobb pénzügyi vagyonokra, az általa kijelölt határt meghaladó más megtakarításokra is.

Ha az államháztartás már ma is jól előre kiszámíthatóan növekvő hiányára 2013-tól nem lesz más fedezet, akkor újra a magántulajdon, a malacperselyek lebegnek majd a szeme előtt. A katasztrófahelyzettel való indoklás eddig is bevált, nemcsak a tragikus vörösiszap-balesetre való hivatkozással sikerült egy totálisan csak önmaga által önállóan és diszkrecionálisan értelmezhető felhatalmazást adnia magának, hogy azzal élve bármilyen magántulajdonú céget birtokba vehessen. A katasztrófahelyzet indokolja a sorozás visszaállítását is. Igaz, az új magyaros egyenruha hordhatásának a terve bizonyára meglehetősen csábító minden édesanya számára, így aztán örül majd, ha a gyermekét újra sorozással is igénybe veszik. A katasztrófahelyzet kezelésére fordítandó pénzeszközök indokolhatják majd a magánnyugdíjpénztári tulajdonon túl más magántulajdon igénybevételét is, mint amilyenek például a többi megtakarítások.

A későbbi szovjet-orosz rendszerhez vezető államosítások az I. világháború végén sem csupán a bolsevik, kommunista ideológia miatt következtek be, hanem azért, mert a harcban álló állam a katonai szempontból fontos üzemek munkásainak biztosította az élelmiszerfejadagot, illetve a termeléshez szükséges anyagokat. Nincs mit csodálkozni azon, hogy a munkások követelték az állami tulajdonba vételt, de azon már van, hogy a munkásaikról és üzemükről gondoskodni akaró tulajdonosok is „sort álltak” az államosításért, reménykedve abban, hogy a háború elmúltával majd visszakérhetik a babaruhát. Szóval a módszer régi: a’zemberek szorult helyzetével való visszaélés.

A’zemberek pedig nem látnak összefüggést a mai és holnapi nehéz helyzetüket okozó akarnok döntések között, így továbbra is imádják – ahogy Ady óta mindig – aki rúgott beléjük, és akinek ettől rúgni támad kedve*.


* Ady Endre: A hőkölés népe

Betyár urai így nevelték,
Nem rúg vissza, csak búsan átkoz
S ki egyszer rugott a magyarba,
Szinte kedvet kap a rugáshoz.

Ma is itt ül lomhán, petyhüdten,
Fejét, jussát, szívét kobozzák
S ha néhányan nem kiáltoznánk,
Azt se tudná, hogy őt pofozzák
.”


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!