Csillag István
- Részletek
- G-7
- 2010. november 22. hétfő, 04:50
Tűz van, babám
Egyre többen kérdezik tőlem, miért tartom továbbra is fontosnak, hogy hazánkban is minél előbb fizethessünk euróval, hogy eleget tegyünk az euróövezet szigorú követelményeinek, amikor az euróövezet országai egymás után kerülnek bajba, és lassan az is kérdésessé válik, lesz-e euró, mire a követelményeket teljesítjük. Ennek a rövid írásnak a tárgya nem az euró előnyeinek a taglalása, és nem is a Növekedési és Stabilitási Egyezmény – korábbi, némileg primitívebb változatának lánykori nevén: a maastrichti kritériumok – belső feszültségeinek és közgazdasági, pénzelméleti megalapozottságának a bírálata, hanem a közösség vállalásával szembeni magatartás hiábavalóságának a bemutatása. Csak a neobarbárok hirdethetik fennkölten, hogy új világrend van kialakulóban, hogy a szél keletről fúj és hazánknak most már nem érdemes jó fiúnak lennie a csapatban.
Válaszolhatnék a kétkedők kérdéseire azzal az egyszerű jogászi érvvel is, hogy amikor Magyarországot felvették az Európai Unióba, a csatlakozásról aláírt és kihirdetett egyezményben vállaltuk, hogy a belátható időben az euróövezethez is csatlakozunk, eleget teszünk a fizetési és pénzuniós követelményeknek is. „Pacta sunt servanda” – mondta már a római jog is, azaz a szerződéseket tiszteletben kell tartani, a szerződések szentek és sérthetetlenek. Persze, tudom én, hogy ebben hazánk sohasem volt élenjáró, a magyar polgárok is inkább bocsánatos bűnnek tekintik a vállalt kötelezettségek, az adott szó, a szerződések megszegését. A szószegés – mint dzsentri hagyomány – hódított a Noszty fiúk világában, de még abban a „szervezett felvilágban” is (ld. Magyar Bálint), amelyet az uralkodó politikai elit testesít meg. Teleki Pál miniszterelnök éppen a szószegés miatt tagadta meg, hogy ehhez az elithez tartozzon. A szószegés azonban nemcsak az arisztokrácia, hanem a plebejusok „kiváltsága” is, gondoljunk csak a tömeges adókerülésre.
Azt is tudom azonban, hogy csak abban a közösségben lehet megmaradni, csak az a közösség képes fennmaradni, ahol a jogbiztonság minimuma jelen van, ahol a közösség saját vállalt normáit a közösség tagjain is számon kérik, betartatják. A legegyszerűbb gazdasági munkaközösség (GMK) is akkor lehetett sikeres, ha a választott képviselő szigorúan, de megértően érvényesítette a GMK-tagokkal szemben a közösen vállalt értékeket. Akármennyire hirdeti is a hazánkat kormányzó Szent Szövetség, hogy újra kell írni a telefonkönyveket, meg kell változtatni a szokásainkat, és ami a’zemberek akaratának az útjában áll – lett légyen az éves, évtizedes vagy évszázados norma –, azt el kell söpörni. Ezt a forradalmi aktivizmust hazánk polgárainak többsége álmélkodva hallgatja, a bennünket körülvevő világ pedig kockázati tényezőként kezeli. Éppen, mert a jogbiztonság hiánya kockázati tényező, erre azonnal tartózkodással, kivárással, majd meneküléssel válaszolnak, reagálnak a külföldi befektetők. Ennek ékes példájaként az elsősorban külföldi tulajdonban lévő vállalatokat sújtó ún. válságadók „terven felüli”, azaz 2012 utáni beszedése miatt a német cégek – mint ennek a „numerus clausus adónak” a fő kárvallottjai – a már korábban tervbe vett fejlesztéseik elhalasztását, itteni érdekeltségeik óvatos „jegelését” fontolgatják. A megbízhatatlanság és a szószegés ugyanis egy tőről fakadnak, éles ellentétben állnak a bizalommal, márpedig a minimális bizalom hiányában nem csak minden üzleti-gazdasági tevékenység szűnik meg, hanem szétzilálódik a civilizált élet reménye is.
Az euróövezet tagjai bíznak abban, hogy az euróval való fizetés egyszerűsége, az elszámolások átláthatósága, egymás hitelességének és gazdasági erejének korlátlan elérhetősége és igénybevehetősége elég vonzó ahhoz, hogy a tagországok és gyarló politikusok által vezetett kormányaik tartózkodnak attól, hogy veszélybe sodorják ezt a közösséget, amelynek a közös pénz értékállósága az alapja, és ennek érdekében felelős magatartást tanúsítanak. Igen sajnálatos, hogy ennek az egymás jólétének fenntartásában és fejlesztésében érdekelt közösségnek, mint amilyen az Európai Unió és a krémjét jelentő euróövezet, két leginkább mintaadó országa: Németország és Franciaország már jóval a világpénzügyi válság előtt megszegte az euróövezet rendjét, az adott szót: átlépte a szigorúnak hitt államháztartási hiányplafont, ráadásul ennek lehetséges szankcionálásától is eltekintett (ld. az ún. túlzottdeficit-eljárás alkalmazása)*.
Induljunk ki egy egyszerű, pénzelméleti vagy közgazdasági ismereteket nem igénylő példából. Egy társasházban vagy egy bérházban előfordul, hogy egyik-másik család bajba kerül, nem tudja időben fizetni a számláit, és ezért kikapcsolják a világítást vagy a gázt, esetleg lekapcsolják a fűtési rendszert. A következmények a szomszédokat is érintik, hiszen a falak lehűlnek, a kivilágítatlan ablakok vonzó célpontjaivá válnak a besurranó tolvajoknak, azaz a ház valamennyi lakójának jóléte is sérül. Még inkább így van ez, ha egy többlakásos házban az egyik lakó a saját lakásában nagy mennyiségű gyúlékony anyagot halmoz fel: ennek veszélyességéről és begyulladása esetén a közösen elszenvedett károkról senkit sem kell győzködnöm. A magántulajdonban álló egyes lakások tulajdonosaival is nehéz néha megértetni, hogy nem tehetnek meg bármit a saját lakásukban. Hirdethetik ugyan az új világrend eljövetelét, de nem gyújthatják fel saját lakásukat az új világrend – „a tűz forradalma” – eljövetelében bízva anélkül, hogy mások biztonságérzetét ne sértenék. „Forradalmi tettük” következménye az lesz, hogy a szomszédok a saját – esetleg a tűz martalékává váló – lakásuk és életük védelmében nemcsak a saját javaikat oltják és mentik, hanem a forradalmi hevülettől átitatott családét is. Másképpen szólva, a „függetlenségüket”, integritásukat féltőn óvó, de a közösségre veszélyt jelentő családok kénytelenek eltűrni, hogy a közös mentőakció átlépje a magántulajdon határait, el kell fogadniuk a segítséget. (Éppúgy, mint a közös segítségtől eleinte ódzkodó Írország, amelynek kormánya végül is kénytelen volt a közösségi nyomásra segítséget kérni.)
Igaz, hogy az euróövezetben egymással társult országok – a társasházi lakóközösség tagjai – előre megválogatják, ki lehet a ház lakója (piromániások nem költözhetnek a házba), a már beköltözöttektől viszont elvárják, sőt, megkövetelik, hogy a beköltözéskor szabott követelményeknek folyamatosan tegyenek eleget, az együttlakás előnyeinek növelése érdekében közösen és kölcsönösen segítsék egymás és az egész közösség gyarapodását. Nyilván még „egyívásúak” számára sem könnyű az együttélés, ezért nem elégséges az „egyívásúak” önfegyelme, kellenek a külső korlátok, szankciók is, amelyekkel (pl. túlzottdeficit-eljárás) visszaterelhető a karámba a kitörni akaró jószág, akarom mondani lakó. A követelmények és a szankciók nem csupán az elvont ház, az elvont és elképzelt lakóközösség érdekeit szolgálják, hanem a társasházban élő egyes tulajdonostársakét is. A leggondosabban megválogatott közösségben is előfordul, hogy valamelyik lakó saját együttélő családtagjaira veszélyt jelent, hogy a családfő képtelen felfogni, nem lehet az akarnok parancsnok otthon sem, hogy felelősséget kell viselnie a gyerekekért, az elesettekért, a betegekért, az idősekért is, ugyanakkor meg kell követelnie, hogy a nagyfiú ne dobálja el a csikket, a nagylány ne hagyja szanaszét holmiját.
Az euróövezet vállalása a mai, szorosan együttélő, globalizált világban – ahol egyik falu, város, ország sem pakolhatja a „szemetét” saját falujának, városának, országának a végébe, mert az egyben a másik falu, város, ország eleje is – nem szabad választás kérdése. Az euróövezetbe történő belépésnek és az ott-tartózkodásnak a követelményei éppen az országok (vállalataik, befektetőik, megtakarítóik, háztartásaik) egymás mellett élésének pénzügyi-gazdasági peremfeltételeit jelentik. Lehet, hogy egyik másik ország gazdasága az euróövezeten belül bajba kerül, lehet, hogy ezért az a látszat keletkezik, mintha az euróövezet egésze is állandó bajokkal küzdene, de a közös házból a ház és a saját életének a veszélyeztetése nélkül senki sem maradhat ki, léphet ki anélkül, hogy lépésével önmagát és az egész együtt élő közösséget bajba ne sodorja. Az együttélés mindig és mindenkinek nehéz dolog, de közösségen kívül nincs élet.
* V.Ö.: Bokros Lajos: Az euró mint társadalmi és kulturális vállalkozás. Élet és Irodalom 2010. szeptember 3.
