Fél óra szabadság



Hallja, Miniszterelnök Úr?


Igen, tudjuk, hogy hallja az énekünket, akkor is, ha magára csukja a Nándorfehérvári terem tölgyfa ajtaját, és akkor is, ha a fülére szorítja a kezét. Ön, ha akarja, ha nem, most már élete végéig fogja hallani az Örömódát, úgy, ahogy néhány ezren énekelték 2014. június 21-én, szombaton este a Szabadság tér és az Október 6. utca találkozásánál, ügyelve arra, hogy háttal álljunk az Önnek kedves megszállási emlékmű jelenlegi torzójának.


Hallja, Orbán Úr? Tudjuk, hogy hallja, és hallani fogja minden megszólalásakor, ahányszor csak üvöltözni kezd a mikrofonba, amikor szellemeskedik a saját rádióstúdiójában, amikor éppen felvirágoztatja a szotyolatermelő agráriumot, amikor aláír bármit, amikor elvonul sorfalak és a XX. század szégyellni való giccsei előtt! És hallani fogja a Lázár, Rogán, Schmitt, Áder, Kósa, Simicska, Kerényi és L. Simon, hallani fogja a mamelukok hada, a szánalmas kétharmad, hallani fogják, amikor beterjesztenek és megszavaznak, amikor kardcsörtetnek és amikor lehurrognak, amikor átvernek és amikor zsebben turkálnak, amikor államosítanak, lenyúlnak és eladósítanak, amikor a klientúrát hizlalják, amikor beülnek, beletenyerelnek, befekszenek oda, ahol semmi keresnivalójuk.


Talán nem véletlen, hogy éppen a kultúra egyik eminense találta meg az Orbán rezsim legyőzésének módszerét: Fisher Ádám vezényelte Beethoven Örömódáját, és lelkes közönsége felszabadultan énekelte a szabadság himnuszát. Nem volt uszítás, nem volt ökölrázás, nem volt gyűlölködés, nem volt „Orbán takarodj!”, csak egy ének. Egy dal, este 9 óra és fél 10 között legyőzte ezt a romlott és szégyenteljes rendszert!


Dünnyögve, szuszogva, rekedten és tisztán, teli torokból és blattolva, kántálva és tremolózva, előre sietve és megcsúszva, de együtt, olyanok énekelték ezen a szombat estén az európai himnuszt, akiknek Európa nemcsak az Uniót jelenti. Nemcsak Brüsszelt vagy Strasbourgot, nem pusztán az Európa Tanácsot, nemcsak a Parlamentet és a különféle Bizottságokat, Lisszaboni Szerződést vagy kötelességszegési eljárást, nem pusztán pályázatokat és aktuális euró-árfolyamot, nemcsak az ország túlélésének szinte kizárólagos forrását, hanem valami egészen mást. Kosztolányit idézem:


Ó ősi világrész,
te régi, te rücskös, te szent, te magasztos,
lelkek nevelője, illatokat és ízt
szűrő, csodatévő, nagyhomlokú, könyves
vén Európa.


Azok énekeltek felszabadultan, aki egyetértenek Poszler György lírikus-teoretikus „vallomásával”.


„Ausztrália után a legkisebb földrész. Eurázsia elkeskenyedő, nyugati része, szinte félszigete. 10,4 millió négyzetkilométer az Északi- és Földközi-tenger, Atlanti-óceán és Urál hegység között. Súlya egyre elenyészőbb a glóbuszon.


De itt rajzolták a falra az altamirai bölényt, festették fára az isenheimi oltárt. Itt épült kultuszhelyének, szentély gyanánt, az Akropolisz, játékterének, kocsmaudvarhoz hasonlóan a Globe színház. Itt van Firenze, amely Dantét szülte és elűzte, Weimar, amely Goethét hívta és eltemette. Itt vésték, valahol délen, feszes sorokba az Aeneis históriáját; énekelték, valahol északon, laza ritmusokban a Kalevala mítoszát. Itt van Königsberg, ahol Kant elmélkedett, Segesvár, ahol Petőfi elesett… És itt van Magyarország. Nem egészen századrész a majdnem legkisebb kontinensen. Nyugat és Kelet, Észak és Dél határán. Tényleg szinte a ’népek országútján’. Már majdnem a peremen, még közel a centrumhoz. Csak innen és így nézhetem Európát.”



Fischer Ádám Kossuth-díjas karmester vezényletével az Európai Unió hivatalos himnuszát, Beethoven Örömódáját énekelve tiltakoznak civilek 2014. június 21-én este a fővárosi Szabadság téren a német megszállás áldozatainak emlékére tervezett emlékmű ellen – MTI/Kovács Attila

Érti, Miniszterelnök Úr? És olvassa is?


Tudom, tudjuk, hogy bosszantó ez a közös ének, mert szabad akaratából énekelte az Örömódát mindenki, és nem parancsra a „megjöttek a fehérvári huszárok”-at, az Ön egyik kedvencét. Ezt az éneklést nem lehetett leszavazni, betiltani, meghamisítani, kirúgni, államosítani, nem lehet üzletelni vele, nem lehet a haveroknak osztogatni. Igaz, nem lehet belőle meggazdagodni, trafikhoz, földhöz, zsíros álláshoz jutni, semmit nem kap érte az ember, ami az Ön stadionfilozófiájában fontos lehet.


Kapott viszont mindenki egy nagyszerű érzést, amely elég volt ahhoz, hogy fél órára megszépítse ezrek életét, és amely, ha nem is boldogsággal, de emberi méltósággal töltötte meg a lelkünket!


2014. június 21-én 21 óra és 21 óra 30 perc között néhány száz négyzetméteren szabadság volt.


2014. június 25-én olvasom a kormány hírügynökségét: „Macedónia európai uniós és NATO-csatlakozási tárgyalásainak mihamarabbi megkezdését szorgalmazta Orbán Viktor miniszterelnök szerdán Budapesten, az Országházban, ahol átvette az egyik leghíresebb macedón függetlenségi harcosról, Goce Delcsevről elnevezett díjat az Egyesült Macedón Diaszpóra igazgatótanácsának elnökétől, Metodija Koloszkitól. A macedónokat világszerte egyesítő Egyesült Macedón Diaszpóra szervezet legrangosabb kitüntetését azoknak ítélik oda, akik közéleti tevékenységükkel nagy hatással voltak a macedón népre.”


Majd kellő időben megtudja a macedón nép is, amit meg kell tudnia. Putyin már tudja, már fényesíti a cári időkből való Szent András-érdemrendet.


Nem, nem igaz, barátaim, mindez nem így van! Ne csapjuk be önmagunkat és egymást még harminc percre se! Nem hallja az énekünket se Orbán, se az udvar, nem hallják, soha nem is fogják hallani, mert nemcsak fülük nincs hozzá…


De a fél óra szabadság, az igaz volt.





Simkó János

Újságíró