„Felszabadítónk”



Lassú, de konok imázsépítés folyik a háttérben.


Mottója: Orbán Viktor „kizavarta” az oroszokat. Az építkezés talpköve magától értetődő természetességgel az amnézia. Ez mindig bejön. A zemberek már arra sem emlékeznek, ami pár hete történt, nem hogy arra, ami huszonöt éve. Egy halovány emlékkép azért szinte mindenkiben él egy szakállas fiatalemberről, aki negyedszázada a Hősök terén, Nagy Imréék (újra)temetésén mondott „valamit” az itt állomásozó szovjet csapatok sürgős távozásáról. Ezen a képen vagy inkább foszlányon csak csavarintani kell/kellett egyet, hogy új tartalommal telítődjék. Hogy az a látszat keletkezzék, mintha Gorbacsov megriadt volna az Orbán-beszédtől.


Déjà vu. Felködlik az emlékezetemben a néhai Kazal László egyik magánszáma, ahol is egy képviselőségre pályázó Horthy-korszakbeli úriembert parodizált, aki azzal kérkedett, hogy egyik őse Árpád vezérrel érkezett a Kárpát-medencébe, s elég volt elrikkantania magát, mire „a Szvatopluk gyerek már szedte is a sátorfáját”.


A rikkantáshoz nyilván már akkor is bátorság kellett. Orbánból ez tudvalevőleg nem hiányzik; talán ezer év van a zsigereiben. Idézném a német bulvársajtó zászlóshajójának, a Bildnek adott interjúját, amelyet a fidesz.hu így ismertetett:


„Orbán Viktor nemmel válaszolt arra a kérdésre, hogy volt-e benne félelem, amikor a még az egész keleti blokkot megszállva tartó szovjet csapatok kivonulását követelte a kommunisták által meggyilkolt Nagy Imre koporsójánál. ’Végre ki akartam mondani, amit senki sem mert’.”


De mit is mondott ki?


„Ha nem tévesztjük szem elől 56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről.”


Kis értelmezéspróba következik. Mint olvasható (videókon hallható), Orbán ott és akkor nem „követelte” a szovjet csapatok kivonását. Sőt, ami még rosszabb, mondatait nem is a regnáló Németh-kormánynak címezte, hanem annak a majdaninak, amely a szabad választások nyomán alakul meg. Annak is csak „azonnali tárgyalásokat” ajánlott.


De még ennél is van rosszabb hírem. Orbán az orosz csapatok kivonásának „haladéktalan megkezdéséről” kért tárgyalásokat akkor, amikor Gorbacsov már hazavitt egy teljes hadosztályt és egy teljes ezredet (1989 április). Mit kellett volna 1990 májusában „megkezdeni”?? Arról nem is beszélve, hogy a TELJES szovjet csapatkivonásról már az Orbán által áhított választások előtt létrejött a szovjet-magyar megállapodás, amelyet a két külügyminiszter (magyar részről Horn) írt alá (1990. március).


Ezt a mozzanatot már azért is érdemes felidézni, mert az Orbán-alaptörvény szerint az 1944 március 19-én, a német megszállással elveszített magyar szuverenitás állítólag csak 1990 májusában állt helyre, ám ez a mondat még ezen a ponton is vérzik. A Németh-kormány külügyérei teljesen függetlenül és szuverén módon tárgyalták végig a teljes szovjet csapatkivonás menetrendjét, egyszóval nem igaz, hogy akármilyen formában korlátozva lettek volna. (Amint azt a megfigyelőként meghívott ellenzéki pártképviselők is megállapították.)


Orbán Viktor ebben az egész történetben nemhogy főszereplő, még statiszta se volt. Annyi köze van a szovjet csapatok kivonásához, mint nekem volt. De azért hazudni talán mégse kellene – 2014-ben. Hazudni a Bildnek azt, hogy egyedül neki volt mersze ezt a problémát bolygatni. Volt mersze ugyanott, a Hősök terén Rácz Sándornak is, s három hónappal korábban egy általa felolvasott (vélhetően Csengey Dénes által írt) kiáltványban Cserhalmi György színművésznek.


És ugyan milyen retorzió érhette volna a „bátor” Orbánt? Semmilyen – és ezt ő maga pontosan tudta. De azt nem tudta, noha ekkor már hivatásos politikus volt, hogy Lázár Györgytől Grósz Károlyon át Németh Miklósig és Nyers Rezsőig minden magyar miniszterelnök és pártvezető egyfolytában tárgyalt Gorbacsovval az ún. Déli Hadseregcsoport – legalább részleges – kivonásáról? Nem hiszem el. Ő egyet tudott: azt, hogy szovjet kérésre ezekről a tárgyalásokról soha egyetlen kommünikét sem adtak ki, ilyenformán a magyar közvéleménynek sejtelme se volt arról, hogy a szovjet csapatok részleges vagy teljes kivonása a leghivatalosabb és legmagasabb szinten napirenden van. Orbánnak tehát könnyű volt úgy tennie, mintha ő követelte volna ki „a tárgyalásokat”.


A mi Viktorunk már akkor is politikusi alkatának legerősebb vonását, a ravaszságot mutatta fel. Egyszerűen visszaélt azzal, hogy Gorbacsovék semmi szín alatt nem kívánták a szovjet-magyar alkut a NATO orrára kötni (a csehek és a lengyelek hasonló tárgyalásokat nem folytattak), azt remélvén, hogy ha ők csapatokat és fegyverzeteket visznek ki a csatlós államokból, azt a NATO majd megfelelően viszonozza. De ez a remény csak darab ideig élt. Amikor 1988 végén Gorbacsov az ENSZ-ben – óriási visszhangot keltve – bejelentette az egyoldalú és részleges csapatcsökkentést, semmit sem kapott cserébe. Akkor sem, amikor belenyugodott: a teljes kivonulásnak nincs alternatívája, mert a szovjet csapatok megszállóként vannak jelen K-Európában, ellentétben a NATO-felségterületen állomásozó amerikaiakkal, britekkel.


P.s. A magyar átmenet reformista vezérkara nagyon szerette volna, ha a honi közvélemény legalább tudomást szerez hazafias igyekezetéről. Ezt azonban a történet végéig nem sikerült kicsikarnia Gorbacsovéktól. Amikor aztán létrejött a végső megállapodás, annak már Némethék számára semmi hozadéka nem volt, amint azt az első szabad választások eredményei ékesen illusztrálták.





Aczél Endre újságíró