Medgyessynek most kellett mennie
- Részletek
- SÁNDOR KLÁRA
- 2004. szeptember 02. csütörtök, 07:05
- 168 óra
Medgyessy Péternek valóban mennie kellett. A kormányátalakítás bejelentése és a lemondása között eltelt héten maga mutatta meg, hogy miért. Bizonyos tulajdonságai egyenként bocsánatos emberi hibák, ám együttesen megakadályozták, hogy sikeres kormányfő legyen. Kiszámíthatatlan volt, keménykedéssel palástolta bizonytalanságát, racionális mérlegelés helyett érzelmei vezették, nem volt ura szavainak. Legfőképpen pedig: nem figyelt arra, mi történik körülötte. Korábban sem tette.
Nem figyelt arra, hogy kormánya az előzővel szemben csak addig maradhatott alternatíva, amíg sokan emlékeztek: mit nem szerettek az előző kormányban. Az érzelmi emlékek homályosultával azonban már érezhetően kevésnek bizonyult, hogy "ez nem a Fidesz", saját arculatot kellett volna mutatni. Csalódottságot keltett, hogy elmaradt az elszámoltatás, a gyenge próbálkozások a sokszor említett visszaélések leleplezésére nem voltak meggyőzőek. A kormányfő öngyilkos módon menetelt középre árkot temetni, miközben a politikai ellenfél folyamatosan tűz alatt tartotta, védekezésre kényszerítette kabinetjét.
Nem figyelt arra, hogy nem érzik jól magukat, akik rá szavaztak. A kettéválasztott ország megosztott maradt. Csakhogy míg a "másik" oldalon polgári sejtek ültek nagy közös örömünnepeken szónoklatot hallgatva, labdát dobálva, addig "ezen" az oldalon az összetartozás szimbólumai még ködképekben sem sejlettek föl. Nem ellenkokárdákra lett volna szükség, hanem valamire, amire elégedetten rá lehet mutatni: "Ezt a mi miniszterelnökünk hozta létre." Amint az elhíresült interjúban maga mondta: büszke rá, hogy "ügyeket vitt". De nem vette figyelembe, hogy az ügyek nem állnak össze egésszé, egységes elgondolássá és cselekvéssé. Nem számolt azzal sem, hogy a száznapos program juttatásai hamar megszokottá válnak, az utána szép számmal hozott "közérzetjavító" intézkedések pedig jórészt észrevétlenül szétfolytak, a költségvetésnek viszont igen sokba kerültek.
A Medgyessy-kormány volt a nemzeti közép, volt a gyermekek kormánya, épített európai köztársaságot, modern országot és tudásalapú társadalmat. Az Orbán-kormány mindössze "polgári" volt, pusztán egy Széchenyi tervvel, de ezt következetesen, azonosíthatóan közölte. Az előző kormány kevés szakértelemmel és kis hatékonysággal, de látszólag egybefogottan dolgozott. A Medgyessy-kormány tárcái többnyire jól végezték feladatukat, láthatatlanságuk a kiegyensúlyozott munka jele is lehetne - de nem a médiapolitizálás korában. Hiába a tárcaakciók, ha a tétova kormányzati kommunikáció képtelen koherens elgondolásba rendezni őket.
A kormányfő nem figyelt arra, hogy az őt jelölő pártok helyzetüket reménytelennek, magukat tehetetlennek érzik. Hiába valósultak meg a kormányprogram elemei, ha mindez nem látszott. Medgyessy nem számolt azzal, hogy az MSZP-ben valóban átalakulás zajlik. Nem vette tudomásul, hogy az SZDSZ önálló párt, koalícióban, s nem fiókszervezete az MSZP-nek; szavazói közvetve választották őt kormányfőnek, s a kisebbik koalíciós párt nekik tartozik elszámolással.
A miniszterelnököt nem érdekelte, milyen üzenetet hordoz, ha a kormány összeállítását elsődlegesen az határozza meg, melyik miniszter milyen személyes viszonyban van vele. A kormányátalakításokat nem kísérte sem koncepcionális magyarázat, sem szakmai indoklás. Rossz szájízt hagyott, hogy egykori bizalmasát a szakmai szervezetek tiltakozása ellenére ejtette. S végképp megmagyarázhatatlan, hogy az új feladattal frissen megbízott kormányszóvivőt pusztán azért menesztette, mert "már nem barátom az, akinek ő a barátja". Hasonlóképpen rosszul hangzott, hogy bárkit jelölhetnek a szabad demokraták gazdasági miniszternek, csak ne a jelenlegi maradjon.
Ezért kellett Medgyessy Péternek most mennie. Természetesen - bár Dávid Ibolya hősiesen sulykolja - nem Csillag István miatt. Hanem azért, mert a személyorientált döntésekkel vált nyilvánvalóvá, hogy a kormányfő legjobb szándéka ellenére sem lesz képes érdemben változtatni kormányzásán. A koalíciós pártok választhattak: vagy minden csöndes szürkeségben megy tovább, vagy változtatnak. Még időben ahhoz, hogy esélyt adjanak egy új szocialista-szabad demokrata kormánynak s ezzel önmaguknak.
Jó tempóban, megfelelő határozottsággal léptek. Az SZDSZ helyesen ismerte föl, hogy most más a társadalmi környezet, mint két évvel korábban, amikor zsigeri reflexekre hallgatva majdnem elkapkodta a döntést, de aztán mégsem érzelmeinek, hanem a választói akaratnak megfelelően viselkedett. Szavazat-újraszámlálósdit és hídlezárósdit játszó, hiszterizált országban végzetes hiba lett volna olyan ügy miatt borítani a koalíciót, amelyet az SZDSZ-szavazók többsége sokkal kisebb súlyúnak vélt, mint azt, hogy visszajön-e a Fidesz vagy sem. Márpedig az MSZP akkor nem engedhette volna meg magának, hogy ellépjen a miniszterelnök mögül. Az SZDSZ az első kormányátalakításkor szintén szakmai indokok nélkül kényszerült föláldozni egyik miniszterét, de akkor a kormányciklusból még több volt a jövő, mint a múlt, és látszott remény arra, hogy a tanulóév tapasztalatai hasznosulnak.
Most már nem látszott. Egy ideje világosan érzékelhettük a koalíciós partner elégedetlenségét is, mégis megvolt a kockázata annak, hogy az MSZP kitart a kormányfő mellett. Ám a szabad demokraták a koalíciót nem akarták szétszakítani. Az SZDSZ-nek tehát bátor és gyors lépésre kellett elszánnia magát. Ehhez a helyzetfelismerésen túl arra volt szükség, hogy kitörjön kishitűségéből, és hogy ne annak a felettes énként működő, misztifikált "holdudvarnak" akarjon megfelelni, amelyről már senki nem tudja, kikből áll (talán azokból a szimpatizánsokból, akik élvetegen támadják nyilvánosan az SZDSZ-t), és amely "van-e rajta sapka" alapon ítéli meg a liberális pártot. Sikerült, az SZDSZ végre nagykorú pártként viselkedett.
Az MSZP vezetése döbbenetéből ocsúdva villámgyorsan rájött: a koalíciós partner neki is helyzetet teremtett. És mert is élni a lehetőséggel. Ehhez az első lökést magától a miniszterelnöktől kapta, aki ultimátumban követelte, hogy teremtsék meg leváltásának feltételeit. Az MSZP elnökségének Kiss Pétert támogató gyors döntését nyilván motiválta, hogy ezzel a húzással két legyet üthettek volna egy csapásra: egyértelműen jelezték, hogy nem állnak a kormányfő mellett, és egyben rendezhették volna az erővonalakat az őszi tisztújításra. De szintén jó ritmusban és kellő magabiztossággal érkezett Gyurcsány Ferenc, mire az elnökség késlekedés nélkül váltott, és a párt példás gyorsasággal tartotta meg rendkívüli kongresszusát. Ott kiderült: az MSZP bátrabb, mint maga gondolta, és a küldöttek régi berögződéseiktől szabadulva elvetették az elnökség biztonsági játékát, s az erőteljesebb változtatás reményét nyújtó jelöltet választották.
A helyzetet az ellenzék is jól mérte föl: vége annak, hogy páholyból nézzék, miként küzd a kormányfő saját miniszterei ellen, ahelyett hogy vezetné őket, s az ellenzékkel szállna szembe. Ez jól érzékelhető zavarodottságot okozott. Az ellenzéki pártok egymástól vettek át rissz-rossz szólamokat, Orbánnak csak egy gyengécske gazdasági válságot tudtak kiötleni, saját "független" elemzőik a köztársasági elnökkel riogattak, az államfő világosan kinyilvánított szándékai ellenére. A Fidesz most ébredezik, mentve a menthetőt siratja a baloldaliságot, s próbálja Gyurcsányt belegyömöszölni a Medgyessyre kiszabott bankárkormányozásba.
Medgyessy Péter a koalíciós megbeszéléseken nem érzékelte, hogy az SZDSZ eljutott a töréspontig, csütörtökön délelőtt nem észlelte, hogy az MSZP sem áll mögötte. A vasárnap esti interjút akár jól sikerültnek is nevezhetnénk - a rózsaszín könnyfátyol sokakat meghatott. De a végjátékban a kormányfő a bűnpártoló vagy a rágalmazó szerepébe játszotta magát az SZDSZ állítólagos "zavaros" ügyeit emlegetve; a puccsozással és a bosszúízű lemondással pedig maga nyitott teret az ellenzéki hadoválásoknak ármányról, cselszövésről, arról, hogy illegitim lesz az új miniszterelnök, és hogy előrehozott választásokat kell kiírni.
Medgyessy Péter tudta: az ország érdeke, hogy minél gyorsabban megtörténjék a váltás. Nem hiszem, hogy ne értené, az ő újabb rossz döntése miatt húzódik el az új kormány hivatalba lépése. Talán egyszer azt is megérti majd, miért lett volna méltóságteljesebb, ha az ország érdekeit sértettsége elé helyezi, és nem mond le. Így egyszerűen emberként viselkedett, úgy államférfiként cselekedett volna. Mert az visszatekintve kevés lesz, hogy Rogán Antal megdicsérte érte.