A politikai arrogancia gesztusai - elmaradt kézfogások tanulságai

Ma már megállapíthatjuk, hogy Szabad György és Sólyom László „iskolát teremtettek” azzal, hogy 2006-ban, a március 15-ei díjátadó ceremónián kézfogás elhárításával fejezték ki politikai ellenszenveiket. Szabad György mint kitüntetett kerülte el Gyurcsány Ferenc miniszterelnököt, kézfogás nélkül ellépve előtte, Sólyom László mint az állam képviselője nem adta meg a kéznyújtás gesztusát Fekete Jánosnak.

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy mindketten tökéletes szereptévesztésben voltak. Mindketten arról feledkeztek meg, hogy a kitüntetési aktusban kettejük közül az egyik szereplő a kitüntetést adományozó államot jeleníti meg.

A kézfogás elhárítása Szabad György részéről akarva-akaratlanul mutatott túl a személyes ellenszenv kifejezésén, a miniszterelnök valamiféle megkérdőjelezését üzente. Sólyom László pedig – az ő esete a súlyosabb – mint közjogi méltóság feledkezett meg arról, hogy nem magánemberként van jelen a helyzetben, nem személyes ízlését, értékrendjét képviseli, hanem az egész ország államfőjeként az ország nevében kellene gratulálnia. A kézfogás elhárítása az államfő részéről, aki az alkotmány értelmében a nemzet egységét hivatott megtestesíteni, azt sejtette, hogy az állam ellentmondásosan viszonyul a kitüntetetthez, hogy ez az ellentmondásosság az adományozó állam képviselői közt sajnálatos módon nemcsak lehetséges, de közvetíthető is.

(Ha olyan mozzanatokat keresünk az elmúlt években, amelyekben tetten érhetők az alkotmányos jogállam intézményeiben való elbizonytalanodás okai, akkor az elmaradt kézfogások is feltétlenül ide sorolhatók.)

Később ezek az esetek követendő példaként hatottak, és megszaporodtak. 2006. október 23-án már kilencen voltak, akik nem fogtak kezet minden közjogi méltósággal. Például „Kézfogás nélkül vette át a Magyar Köztársasági Érdemrend csillaggal ékesített középkeresztjét Tersztyánszkyné Vasadi Éva volt alkotmánybíró (…) Tersztyánszkyné Gyurcsány Ferenc miniszterelnök és Szili Katalin házelnök köszöntését utasította vissza. (…) a ceremónia után azt mondta: a köztársasági elnök hívta meg személyesen, így mindenképpen elment a kitüntetés átadására. ’Én alkotmánybíróként az alkotmánybírói esküm és a jogállamról vallott felfogásom szempontjából úgy értékeltem, hogy nekem most ezt kell megtennem’ (…) A kézfogás elmaradásának oka nem politikai, ezt ’szakmai-lelkiismereti oknak nevezném’ - mondta.

(Ha egy alkotmánybíró nem fog kezet a miniszterelnökkel, és közben szakmai okokra hivatkozik, az talán még tovább tudja fokozni a zavart, mindenekelőtt a tekintetben, hogy mi tekinthető politikai, illetve szakmai érvnek. Egy kitüntetés alanyaként nem kezet fogni állami vezetőkkel, akkor is politikai üzenettel bír, ha ez nem deklarált cél: az el nem fogadását jelzi annak a személynek, akivel nem fogunk kezet. Ennek a politikai üzenetnek pedig nagyobb nyomatékot ad, ha egy alkotmánybíró tesz ilyesmit, akiről azért mindenki feltételezi, hogy tisztában van egy jogállamban a választott vezetők alkotmányos helyzetével, szerepével.)

Jellemző az is, hogy az Index hivatkozott írásban „A kormányfő nemkívánatos személy” címmel összegezte az akkori hangulatot.

Ugyanakkor sajátos kettőség érhető tetten ezekben a helyzetekben. A kitüntettek egy egész ország elismerését fogadják el, a kitüntetést megelőző eljárásra nézve elismerik a kitüntetési processzusban szereplők legitimitását, ám amikor az ország képviseletében az ország törvényesen megválasztott vezetői a kitüntetés átadásában közreműködnek, akkor elvitatják tőlük ugyanezt a legitimitást.

De ha nemcsak közjogi hatását tekintve boncolgatjuk ezt az új „kulturális jelenséget”, hanem a hétköznapi emberi kapcsolatok felől közelítünk hozzá, akkor is adódnak olyan következtetések, amelyek visszavisznek a politikához.

A kézfogás a hétköznapi emberi kapcsolatokban a baráti, békés érzelmekkel való közeledést jelzi. De még az ellenféllel is kezet szoktunk fogni. Az elutasítás kifejezetten ellenséges üzenet. Egy demokráciában vajon lehet-e ellenségként kezelni a politikai ellenfelet? Vajon azok, akik ezt a gesztust alkalmazták, számoltak-e azzal, hogy a politika legmagasabb szintjein megjelenő arrogancia milyen hatással lesz a társadalmi közhangulatra?

2008-ban, Blaskó Péter esetben a kézfogás, természetesen a kitüntetés összefüggésben, már szinte kultikus jelentőségűvé fokozódott. Ő visszautasította a Kossuth-díjat, kifejezetten azért, mert elutasította a miniszterelnök személyét. Nyílt levelében a kézfogás aktusával kiemelten foglalkozott.„Miniszterelnök Úr! Nem óhajtok Önnel kezet fogni! Ha megtenném, nem simogathatnám meg soha többé a gyermekeim arcát, feleségem kezét. El kellene tartanom magamtól örökre a kezem, mint Őze Lajos Az ötödik pecsét című film végén.”

Az elképzelt esemény következményeinek szinte apokaliptikus leírása itt már abszurditásba fordult.

Az természetesen rendben van, hogy vannak akár éles politikai ellentétek is egy demokráciában. Az is rendben van, hogy valaki visszautasít egy kitüntetést politikai tiltakozásként. Ám hogy mindez ilyen irracionális érzelmi keretbe helyeződhessen, ahhoz az kell, hogy a politikai ellentéteteket kiemeljék a demokráciára jellemző konfliktusok keretei közül. Ha valaki a politikai ellenfelet még a kézfogásra is alkalmatlanná minősíti, az sajnos ebbe a körbe tartozik. Ez nemcsak a másfajta politikai nézet elutasítását jelenti, hanem az ember elutasítását is: a gesztus azt mondja, egyiknek sincs helye az elutasítóval azonos politikai térben.

Legutóbb Járai Antalnak, az ELTE tanárának jóvoltából lehettünk tanúi hasonló esetnek.

Járai Antal – a híradás szerint - Sólyom László köztársasági elnöknek mondott köszönetet a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjéért,* és nem fogott kezet Hiller Istvánnal.

Arról nem szól a fáma, hogy mi oka volt rá. Különösen érthetetlen a magatartása, ha figyelembe vesszük, hogy a kitüntetés adományozásáról nyilván jó előre tudott, azt nem utasította vissza, majd azzal a miniszterrel nem fogott kezet, aki őt erre az elismerésre felterjesztette.

Járai 2001 óta akadémiai doktor. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem és a Budapesti Műszaki Egyetem tanára. Több könyv és egyetemi jegyzet szerzője, a függvényegyenletek, a számítógépes számelmélet és a mértékelmélet elismert kutatója.

Egy tudós, egy tanárember érzi úgy, hogy rendben van, amit csinált.

Itt tartunk tehát. A kézfogás mint a másik emberhez való baráti közeledés és a tiszteltadás elvárható emberi gesztusa, ma már felülírható pusztán a más politikai meggyőződés és hovatartozás okán. Ennek az egyetlen gesztusnak a rövid karrierje is jelzi, honnan hova képes eljutni a politikai közhangulat, a közbeszéd. Az állampolgár meg szükségképpen magára marad, hiszen még a társadalom immunrendszerének védelmére hivatottak is diszfunkcionális jelzéseket küldözgetnek felé.


*A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje állami kitüntetés, amelyet a köztársasági elnök adományoz, a miniszter előterjesztése alapján. Az előterjesztésben szereplő javaslatról a köztársasági elnök dönt, a miniszter pedig ellenjegyzi a döntést.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!