rss      tw      fb
Keres

Életünket és vérünket…




... de zabot, azt nem, írja – pontosabban: lényegében ezt írja – a Csermely Péter által jegyzett keddi vezércikkében a Magyar Nemzet, annak okán, hogy L. Simon László önálló képviselői indítványként benyújtotta a parlamentnek a reklámadóról szóló törvényjavaslatot.


A javaslat indokolása szerint a törvényjavaslat célja az arányos közteherviselés elvének érvényesítése, az adó alapja pedig az adóköteles tevékenységből (röviden: reklámozásból) származó adóévi nettó árbevétel. Az adót sávosan progresszív adómérték-táblázat segítségével lehet (kell) kiszámítani.


Jelzésértékű, hogy a Magyar Nemzet internetes változatán a vezércikk mellett hol a Magyar Villamos Művek Zrt., hol a Közgép Zrt. hirdetése fut (persze, ne tagadjuk el, látunk itt reklámot vezető európai autógyártótól és magyar kéményépítő cégtől is), némiképp érthető tehát, hogy Csermely úr, aki nemcsak a Magyar Nemzet, hanem a Hír Tv műsorvezetőjeként is elévülhetetlen érdemeket szerzett (és igyekszik szerezni mind a mai napig) az Orbán világra szóló győzelmeit eredményező közéleti háborúskodásban, kissé ingerült, hiszen eddig úgy hihette, hogy ezek a hirdetési pénzek „járnak nekik”, cserébe azért a feltétlen elvhűségért, amellyel Orbánt szolgálják.


Az a Csermely Péter, aki szerint „eddig csak jelentős intellektuális erőfeszítéssel lehetett komolyan venni azokat a hőzöngő hazai és külföldi vádakat, amelyek szerint az Orbán-kormány valami borzasztó diktatúrát installált Magyarországon, és e rémes folyamatnak a magyar sajtószabadság is áldozatául esett”, most, hogy Orbán le akar csippenteni egy kicsike marcipánt a tortája széléről, hirtelen aggódni kezd a magyar sajtó szabadságáért: mint írja, „a kétharmad most valóban rá akar lépni a sajtószabadság torkára” (sic!).


Azt azért megjegyezném, hogy a Galamust, illetve kedvenc irodalmi ÉS közéleti lapomat nem nagyon fenyegeti a Csermely Péternek oly fájdalmas állami zabrálás. Talán emiatt sem tudok együtt érezni Csermely úrral, aki szerint eddig minden úgy volt jó és szép, ahogyan azt Orbán és elvbarátai „tudták, merték, tették”, és csak most, hogy egy kicsivel talán kevesebb jut pénzből, fáj a szerkesztő úrnak a szívtájékon; ott valahol, ahol másoknak, bel- és külföldi „hőzöngőknek” már akkor is fájt, amikor még nem kellett érte fizetni.