rss      tw      fb
Keres

A közös gyász méltósága




Már hatodik hete gyűlnek össze esténként a Szabadság téren tiltakozni a német megszállás emlékművének koncepciója ellen. Élőlánccal veszik körül a paravánok mögé rejtett oszlopokat, diskurálnak, beszédeket hallgatnak. Felemelik a szavukat, láttatják magukat, nem hajlandók belenyugodni a történethamisítás kormányzati koncepciójába.


Az oszlopok előtti hely még üres, de van, aki már látta bronzba öntve a magyar nemzetet jelképező Gábriel arkangyalra lesújtó birodalmi sast, Párkányi-Raab Péter alkotását. Csak odaszállítják, és kész is a kompozíció. Horthy bronz mellszobra a szomszédos Hazatérés templomának előterében – talapzatánál egy zsák székely anyafölddel – így egészül ki a hetven évvel ezelőtt történtek ikonográfiai megcsúfolásává.


– Mi bajuk van maguknak ezzel az emlékművel? – fordul hozzám egy ismeretlen nő. – Hiszen ez az összes áldozatot jelképezi.


– Olyan van már több is – válaszolom ingerülten.


Igen, városok terein, parkjaiban látni a környezetbe illő, magas esztétikai szintű háborús emlékműveket. A Hősök tere mellett is áll egy, kezével arcát félig eltakaró, mészkőből faragott stilizált emberalak, Csíkszentmihályi Róbert Kossuth-díjas szobrász alkotása. A nyers fájdalom egy erőteljes alakba sűrítve, nem hazug, önfelmentő allegória giccses, historizáló csoportképben. Éppen szemben áll a millenniumi emlékmű Gábriel arkangyalával, amelyet a szobrászi abúzus a Szabadság téren a magyarság történelmi ártatlanságának képévé kíván stilizálni.


A szimbolikus politizálás döntő fordulatához érkeztünk. Ha a „nemzet kormánya” az egyre erősödő hazai és nemzetközi tiltakozás dacára átadja a történelmi hazugság bronzba öntött emlékművét, meggyalázza az ártatlanul elpusztult áldozatok emlékét és felmenti hóhéraikat.


A közös gyász méltóságát veszi el mindannyiunktól, egy emberséges közös jövőbe vetett hitünket rombolja le.