Koronázás, trónbeszéd

• Nyomtatás

Részletek

2014. máj. 13. kedd, 06:41

Bauer Tamás

A karzaton megszólaltak a fanfárok. Akik fújták, feltehetően külön erre az alkalomra készült, fehér díszegyenruhát viseltek. Bevonultak a történelmi zászlók. Az új uralkodó… bocsánat, az újra megválasztott miniszterelnök letette az esküt, majd beszédet mondott. Felemelő ünnepség lehetett azoknak, akik azonosulni tudtak vele. Akik viszont nem, mint én, azok számára visszataszító volt.

Amitől a miniszterelnök újbóli megválasztása a parlamenti demokrácia eseménye lett volna, az a kormányprogram előterjesztése, majd megvitatása lett volna. A parlamenti demokrácia lényege, hogy a kormányzó parlamenti többség a polgárok őt megválasztó többségének álláspontját képviseli és aszerint kormányoz, de tudatában van a kisebbség létezésének, jelenlétének a parlament falai között is, és azon kívül is. Ahol a procedúrában, a külsőségekben ez nem jelenik meg, ott nyilvánvalóan nem parlamenti demokráciáról van szó.

Az, hogy a vezetőt programhirdetés nélkül választják meg, leginkább arra emlékeztet, ahogy a párt főtitkárát választották meg a kommunista párt kongresszusán (vagy az első titkárt korábban a központi bizottságban). Ott kap a főtitkár olyan korlátlan, programhoz nem kötött mandátumot, mint amilyet Orbán követelt ki magának fideszes párttársaitól. És hasonlóképpen, a kommunista pártkongresszuson képviseli mindenki ugyanazt, ott nincs képviselve más, alternatív álláspont (amióta Sztálin az SZK(b)P-ben felszámolta a frakciókat). Tartalmilag tehát pártfőtitkár-választásnak lehettünk tanúi. „??? ??????, ?????? ?????????????”, magyarul „mindenki feláll, viharos taps” – ezt olvastuk a sztálini idők szovjet pártkongresszusainak jegyzőkönyveiben, s ezt láttuk az Orbánt beiktató parlamenti ülés tévéközvetítésén is. Ami azonban a külsőségeket, a fanfárokat, a katonai díszegység parancsnokának jelentéstételét illeti, ilyenre nem emlékszem az egykori pártkongresszusokon, ez inkább egy uralkodó koronázásra emlékeztet. Ahogy az is, amint a frissen megkoronázott uralkodó kimegy a palota erkélyére, és köszönti az integető híveket. Ez is megtörtént, ha nem is az erkélyről, de a palota előtti színpadról, ahol az uralkodó rövid beszédben szólt is az ünneplő alattvalókhoz.

A Kossuth téri ünnepi nagygyűlés – MTI/Máthé Zoltán

De térjünk még vissza az ülésterembe. Programbeszéd, programvita a parlamenti szavazás előtt nem volt, de beiktatási beszéd, ha tetszik, trónbeszéd igen. Ez a beszéd Orbán tizenhat évvel ezelőtti, akkor a kormányprogram vitájának végén mondott válaszbeszédét idézte fel számomra, amikor ott ültem a parlamentben SZDSZ-es képviselőként, letaglózva, mert először hallottam tőle azt az azóta már megszokott, demokraták számára elfogadhatatlan retorikát, amely szerint csak ő képviseli az emberek, a családok, a nemzet érdekét, s aki nem őt követi, az szemben áll mindezzel. A demokrata helyett, aki tiszteletben tartja a vetélytársakat s az ő álláspontjukat, már ott az önkényúr jelent meg, aki csak önmagát tudja hatalmon elfogadni. Tizenhat év elteltével, a képernyő előtt ülve már nem lepett meg ugyanez, de most is megütött. Mindenekelőtt megismételte a már Berlinben elmondott állítását, miszerint vele az „európai közép” nyert a választásokon, szemben a jobb- és baloldali szélsőséggel, mely utóbbin, baloldali szélsőségen a piacgazdaság és a demokratikus jogállam, valamint az európai integráció álláspontját képviselő ellenzéki pártok értendők. Így fogalmazta újra a „centrális erőtér” kötcsei gondolatát, megkérdőjelezve minden riválisának legitimitását, európaiságát, miközben valójában ő maga fordult szemben az elmúlt négy évben mindazzal, amit a második világháború óta a demokratikus Európa jelent.

Választási győzelmét értékelve megismételte azt az állítást, amelyet előzőleg már Áder Jánostól is hallottunk, aki az államfői pozícióban képviseli őt: az újra megadott többséggel a választók lezárták az elmúlt évek vitáit. Felsorolta politikájának azokat az alappilléreit, amelyek szerinte ettől fogva megkérdőjelezhetetlenek: az új alaptörvényt, a nemzet egyesítését, a „munkaalapú” társadalmat. „… az országnak jobb a markáns és megkezdett irány mellett kitartani, semmint újra nyitni a korábbi vitákat.” Illetve: „A hogyanról és a részletekről lesznek és kellenek viták, de az alapkérdések eldőltek, a választók a vitát lezárták.” Vajon mondhat-e demokratikus politikus olyasmit, hogy az ő politikája immár vitathatatlan?

Az alaptörvénnyel, illetve azzal az elemével kapcsolatban, hogy a jogok immár nem feltétlenül, hanem csak a kötelességek teljesítésével összekapcsolva illetik meg az embereket, eltérően a korábbi, liberális alkotmánytól, fontosnak tartotta emlékeztetni a képviselőket: esküt tettek az alaptörvényre, az kötelezi őket. Nyilván azért emlékeztette őket erre, mert egyesek az eskütételkor kiegészítést fűztek a szöveghez, vagy más szöveget mondtak. Márpedig ő az egypárti alaptörvénnyel és azzal, hogy erre az alaptörvényre tett esküt kényszerít rá a képviselőkre, az országban mindenkit a maga akarata, a maga értékrendje alá szorít be. Csak azt dörgölte az orrunk alá, ami megtörtént, de ehhez érdemes hozzáfűzni: ő maga képviselőként hatszor, miniszterelnökként kétszer tett esküt a köztársasági alkotmányra, amelyet azután megsemmisített. Számára ennyit ér az eskü. Ha valaki, hát ő nem hivatkozhat az alaptörvényére tett esküre.

Melyek is az orbáni politika alappillérei, amelyekről immár nem folyhat vita? Az első nyilvánvalóan a „nemzetegyesítés”. Beszédében elismételte: „A Kárpát-medencében élő magyarokat megilleti a kettős állampolgárság, a közösségi jogok és az autonómia.” Kövér házelnökhöz hasonlóan hangsúlyozta, hogy az új Országgyűlést immár az „egész nemzet” választotta. Ügyet sem vetett arra, hogy a felkínált kettős állampolgársággal az érintetteknek legfeljebb negyede-ötöde élt, az új állampolgároknak – az erőteljes regisztrációs kampány dacára – kevesebb mint fele regisztrált a választásra, s a regisztráltaknak is csak mintegy négyötöde vette magának a fáradságot, hogy levélben el is küldje szavazatát. Ők azok, akik a fideszes „nemzetegyesítés” elkötelezett hívei, erre számítani lehetett, és persze 95 százalékban a Fideszre szavaztak; de hogy ők képviselnék a Magyarországon kívül élő magyarok akaratát, azt aligha mondhatja komolyan bárki. Az ellenkezője az igaz: ha elég volt is ennyi szavazat a Fidesz parlamenti kétharmadához (e nélkül, a hazai szavazatok alapján, nincs kétharmada a Fidesznek), csak csekély kisebbség az, amely szavazási részvételével fejezte ki egyetértését a fideszes „nemzetegyesítéssel”. A többség tudja, hogy a sorsáról, a jövőjéről nem a budapesti, hanem a bukaresti, pozsonyi, kijevi, belgrádi vagy éppen zágrábi, ljubljanai parlamentben döntenek. Ők nem értenek egyet az orbáni politikának ezzel a pillérével – miért kellene nekünk itt Magyarországon egyszer s mindenkorra egyetértenünk?

Megerősítést lát a választási eredményben az Európai Unióval és a Valutalappal folytatott folyamatos hadakozásához is: „a globális erők előtti behódolás helyett a nemzeti függetlenség megtartásáért küzdjenek”. A folyamatos hadakozás alátámasztásaként érvelt így: „Az ország ezen szövetségekben tag, nem pedig túsz, Magyarországnak megvannak a saját javaslatai, senki nem várhatja el tőlünk, hogy némának tettessük magunkat.” Azt „sem várhatja el tőlünk senki, hogy tökfilkónak tettessük magunkat, akinek nincs egyetlen épkézláb gondolata arról, mit kell, kellene tennünk”. Nem ez a kérdés természetesen, hanem az, hogy csak úgy szabad-e látnunk azt, hogy mit érdemes Magyarországnak tennie, ahogy ő látja. S vajon ha másképp látjuk, Magyarországot támadjuk-e (például Brüsszelben, az Európai Parlamentben), vagy az orbáni politikát?

Hasonlóképpen nem lehet többé vita Orbán szerint arról, amit ő „munkaalapú társadalomnak” nevez. Ez egyrészt azt az antikapitalista törekvést jelenti, hogy „a magyar gazdaság spekuláció helyett munkára épüljön” (hogy mi a spekuláció, azt a kommunisták sem tették világossá a negyvenes években, s most Orbán sem teszi), s ezt is is megfogalmazza: „szélsőségesnek” tekinti azt a politikát, amely „azért akar pénzt elvenni a dolgozó emberektől, hogy odaadja azoknak, akik bár munkaképesek, de nem akarnak dolgozni”. Azt az európai jóléti rendszereket elutasító törekvést tekinti tehát vitathatatlannak, amely a munkanélkülieket munkakerülőknek tekinti, s ellátásuk helyett „közmunkára” kényszeríti őket, amely méltatlan körülmények és javadalmazás elfogadására kényszeríti a legelesettebbeket, s nem nyit utat a munkaerőpiacra való visszajutásra.

Az érvelésben az volt a furcsa, hogy az eddigi politika folytatása melletti állásfoglalás pusztán az újra elért parlamenti többségre hivatkozott, nem pedig arra, hogy az eddigi politika sikeres, bevált. Nem vesztegetett szót arra, hogy sem a gazdasági növekedésben, sem az államadósság csökkentésében nem sikerült semmit elérni a kormányzás kezdetén meghirdetett célokból, a jövedelmi és vagyoni különbségek pedig erőteljesen növekedtek – igaz, ennek az ellenkezője nem is volt célja a második Orbán-kormánynak. „Az európai életszínvonal és életminőség közepe felé tartunk a következő négy évben” – jelentette ki, majd megjegyezte, hogy bár „még nem érjük el a felsőbb szintjét, felfelé haladunk, a középosztály, vagyis a magyarok nagy többségének megerősödése felé tartunk”. Csak az nem világos, hogy ha a követett politika a most lezárult négyéves ciklusban nem az európai átlaghoz való közeledést, hanem a tőle való leszakadást eredményezte, mitől lenne ez másképpen a következő négy évben.

Orbán okos politikus, maga is érzékeli, hogy sem az elmúlt négy évet, sem a következő négy évre meghirdetett politikát nem tudná nyilvános vitában megvédeni. Ezért nem vállalt miniszterelnök-jelölti vitát, ezért nem terjesztett kormányprogramot az Országgyűlés elé, ezért nem vállalta a róla szóló parlamenti vitát.

Bauer Tamás közgazdász, a Demokratikus Koalíció alelnöke