Hack Péter
- Részletek
- 2010. november 15. hétfő, 04:40
- Hack Péter
A G-7 e heti vendége Hack Péter jogász
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Az e heti Alkotmány
„A jogállami keretek között elfogadhatatlan, hogy parlamenti többsége birtokában a kormány alkotmánysértő törvények sorával bizonytalanítsa el állampolgárait, sodorja veszélybe a jogbiztonság alapelvét.” (2010. május 22. A Nemzeti Együttműködés Programja)
Ezen a héten előre láthatóan az új parlament megalakulása óta eltelt hét hónapban hetedszer fogják módosítani a Magyar Köztársaság Alkotmányát. Az eddig elfogadott hat módosítás közül egyet május 25-én, egyet július 5-én kettőt július 6-án (vagyis két napon belül három módosítás született) kettőt pedig augusztus 11-én fogadtak el. A héten elfogadandó egyik módosítás (a 70/I § (2) bekezdésének szövege), az ugyanezen országgyűlés által augusztus 11-én elfogadott szöveg újabb módosítását tartalmazza. És a folyamatnak nincs vége, hiszen újabb módosítások is vannak a láthatáron, ráadásul készül az új alkotmány is.
Nem könnyű megfejteni azt, ami ezen a területen ma Magyarországon folyik. Kevés állam van, amely ilyen szisztematikusan rombolja saját létezésének alkotmányos alapjait, és kevés kormány, amely saját fél éve meghirdetett programjával szembefordulva, külső kényszer nélkül ásná alá a jogállam és a jogbiztonság alapvető normáit.
Az alábbiakban azt szeretném bemutatni, szerintem hogyan lehetett volna az alaptörvénnyel kapcsolatos esetleges változtatási javaslatokat korrekt és demokratikus módon kezelni az elmúlt időszakban.
Mindenekelőtt le kell szögeznem, hogy meggyőződésem szerint az ország jelenlegi problémái között nincs olyan, amelynek forrása az alkotmány lenne, ezért véleményem szerint sem a 2010-es választások előtt, sem a választásokat követően nem volt alkotmányozási kényszerhelyzet. Más szavakkal, nem igaz, hogy az 1989-90-ben kialakított alkotmányos berendezkedés lényeges elemeiben változtatásra szorulna. Természetesen tiszteletben tartom azoknak az álláspontját, akik nem így gondolják, és szeretnének megalkotni egy új alkotmányt. Ehhez azonban a politikai legitimációt csak a nyilvános vita adna, mégpedig az álláspontok egyenlő eséllyel való megjelenésén alapuló demokratikus vita, valamint a vitát követő szavazás.
Vagyis ahhoz, hogy egy erős legitimitással bíró alkotmány megszülessen, az alkotmányozás folyamatának is erős legitimitással kell rendelkeznie. Azoknak, akik új alkotmányt szeretnének, először világosan meg kellett volna mondaniuk, hogy szerintük mi a baj a hatályos alkotmánnyal (a preambulumban szereplő, ideiglenességre történő utaláson kívül), és erről először a saját politikai táborukon belül kellett volna vitát folytatni.
Tehát, ha például Lázár János úgy gondolta volna már a választások előtt is, hogy az Alkotmánybíróságnak túl széles a hatásköre, és nem lenne szabad, hogy a kormány gazdaságpolitikai döntéseit felülvizsgálja, akkor ezzel ki kellett volna állnia már a kampány során. (Igaz némi zavart keltett volna ez a gondolat abban az időben, amikor a Fidesz a vagyonadót eltörlő alkotmánybírósági döntést mint a jogállam diadalát ünnepelte.) Ugyanígy elő kellett volna állnia a korporatív második kamara gondolatával Salamon Lászlónak, vagy a határon túl élő magyar állampolgárok szavazati jogával Gulyás Gergelynek, vagy Schöpflin Györgynek a konstruktív bizalmatlansági indítvány megszüntetésének ötletével. Ezeket az elképzeléseket először a Fidesz választási programjának összeállítása során kellett volna a párt döntéshozó fórumain megvitatni, és közülük a párt többsége által támogatott elképzeléseket be kellett volna építeni a párt nyilvánosság számára is megismerhető választási programjába. Ehhez képest, ha valaki a Fidesz honlapjáról letölti az „Erős Magyarország – A Fidesz Magyar Polgári Szövetség Programja” című dokumentumot, akkor az új alkotmányról egy szót sem talál, az „alkotmány” szó is csak háromszor fordul elő az egész szövegben.
A Pázmány Péter Egyetemen tartott múlt heti fórum mutatja, hogy még a jobboldalon belül sincs egység az alkotmányos változások megítéléséről. Ezek a konfliktusok elkerülhetők lettek volna, ha a demokratikus vitákat időben lefolytatják.
Jobboldali politikusok olykor arra hivatkoznak, hogy 1994 és 1998 között is folyt alkotmányozás, miért mondjuk sokan, hogy nincs szükség új alkotmányra, amikor annakidején még mi is azon fáradoztunk, hogy új alaptörvény szülessen. Néhány ponton azonban lényeges különbség van a mai helyzet és az akkori helyzet között. Az 1994-es választások idején szinte minden párt programjában voltak az alkotmányra vonatkozó programjavaslatok. A választók tudták, hogy melyik párt milyen módosítást akar. Tudták, hogy a szocialisták a közvetlen elnökválasztást és a szociális jogok alkotmányba emelését szeretnék, a kisgazdák kétkamarás országgyűlést látnának szívesen, és így tovább. Tehát amikor a választók leadták a szavazatukat ezekre a pártokra, tudták, hogy mire voksolnak. 1994-ben még volt remény arra, hogy a különféle politikai értékrendeket képviselő erők konszenzusra tudnak jutni az alkotmány végleges szövegének megerősítése érdekében. Ez a konszenzus azonban nem tudott létrejönni, de abban mindenki egyetértett, hogy a meglévő szöveget csak egy, a 72 százalékos parlamenti többséget lényegesen meghaladó konszenzussal szabad felváltani. (Arról most ne is szóljunk részletesen, hogy időközben a NATO és az EU tagság melletti népszavazás – a tagság politikai kritériumainak elfogadását is magába foglalva – erős legitimitást adott annak az intézményrendszernek, amelyet mind a NATO, mind az EU saját követelményeivel kompatibilisnek tartott.)
A mostani választás idején azonban a pártok többsége nem fogalmazott meg alkotmánymódosító javaslatokat, így azok, akik valójában változtatni akartak, még csak esélyt sem adtak szavazóiknak, hogy véleményt nyilvánítsanak arról, szeretnék-e, ha az Alkotmánybíróság jogköre szűkülne. A szavazófülkékben forradalmat végrehajtók tényleg azt akarják, hogy a kisebb parlament úgy valósuljon meg, hogy a demokratikusan megválasztott alsóház létszáma csökken, a korporatív alapon szervezett felsőházban pedig nem demokratikusan választott, és ezért számonkérhetetlen emberek ülnek? A Fideszre szavazatukat leadó választópolgárok (a pártlistára leadott szavazatok arányában a szavazáson résztvevő választók 52,73 százaléka) valóban azt szeretné, hogy a következő választáson az eddig választásra jogosult hét és fél millió szavazó mellett további két-hárommillió határon túl élő magyar állampolgár is szavazzon? Biztosan vannak olyan választók, akik akkor is támogatták volna a Fideszt, ha már a választás idején ismerik ezeket a javaslatokat, de szinte biztosan nem annyian, ahányan ténylegesen szavaztak.
A világos program hiányát firtató kritikákra általában az a válasz, hogy a Fidesz nem tudhatta, hogy a választások után kétharmados többséget szerez. Ezzel az állítással két baj van, az első, hogy 1994-ben sem tudta egyik párt sem, hogy lesz-e alkotmányozó többsége, mégis voltak gondolataik a kérdésben. A súlyosabb probléma viszont az, hogy az EP-választások, a szociális népszavazás és a pécsi időközi választás eredményei, valamint a közvélemény-kutatási adatok alapján a Fidesz kétharmados többsége nem lehetett meglepetés. Az a körülmény, hogy mindennek tudatában még csak kísérletet sem tettek arra, hogy a választók elé tárják a jogállam átalakításával kapcsolatos elképzeléseiket, nehezen tartható jóhiszemű, korrekt és demokratikus magatartásnak.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
A megújulás költségvetése
„Nem hazudozhatunk, ahogy önök tették”, mondta a 2011-es költségvetés vitájában a Fidesz frakcióvezetője. Erős szavak, magasra állított mérce. Bár így lenne.
A nemzetgazdasági miniszter – aki, mint tudjuk, a miniszterelnök jobb keze is – kijelentette, hogy az előző kormány csalással alapozta meg az idei költségvetést, és ezért kellett a mostani kormánynak „nagyon kockázatos, brutális bankadót és válságadót bevezetni”. Azt is elmondta, hogy a jövő év tavaszán fogja a kormány bemutatni az „elengedhetetlen szerkezeti reformokat”, bármit jelentsen is ez.
Nem tartom magam kompetensnek abban, hogy a költségvetés részletes elemzésébe fogjak, ezért inkább a szavahihetőség kérdéseire szeretnék koncentrálni. Ezzel kapcsolatban is csak néhány kirívó elemet említek meg.
A költségvetés kapcsán érdemes megemlíteni egy fontos elemet, amit az ország sorsáért aggódóknak örömmel kellene fogadniuk, nevezetesen azt, hogy az új kormány ismét elkötelezi magát a 3 százalék alatti hiánycél mellett. Nem mindig volt ez így. Ma már, úgy tűnik, kevesen emlékeznek rá, hogy a kormány megalakulása körüli időkben egészen mást mondott a „miniszterelnök jobb keze”. Akkor ugyanis még a jobboldali közgazdászokat is megosztó módon arról volt szó, hogy mind 2010-ben, mind 2011-ben elképzelhető nagyobb költségvetési hiány, mint az EU által megkövetelt 3 százalék. Ennek a nagyobb hiánynak az elfogadtatását célozta volna az a balul elsült kommunikációs offenzíva, amelyet a Fidesz alelnöke és a miniszterelnök szóvivője a görög válsághoz hasonló helyzet emlegetésével kívánt megindítani.
A nemzetgazdasági miniszter akkori elképzeléseinek az EU határozott nyilatkozatai vetettek véget, a magyar közvélemény számára alig érzékelt módon a kormány megalakulását követő egy héten belül megbuktatva az új kormány gazdaságpolitikáját. Azt a gazdaságpolitikát, amit egyébként a kormányoldal meghatározó közgazdászai sem tartottak kivitelezhetőnek. Közülük többen, például Járai Zsigmond is már évek óta emlegeti a „szerkezeti reformok” szükségességét, vagyis a költségvetés kiadási oldalának átalakítását, ezen belül a jóléti kiadások visszafogását. Ezek jogos követelések, és felelős közéleti szereplők csak támogathatják ezt a politikát, hiszen nyilvánvaló, hogy a költségvetés kiadási oldalának rendbetétele nélkül esélye sincs Magyarországnak a versenyképesség helyreállítására.
Csakhogy szemmel láthatóan a kormányzat igazából egy stratégiára, a 3 százalék feletti hiányból történő gazdasági élénkítésre építette elképzeléseit, így a 29 pontos válságcsomag – minden pozitívuma ellenére – erősen rögtönzöttre sikeredet. Ilyen rögtönzés az említett bankadó és válságadó bevezetése azzal az ígérettel, hogy csak két évre fog szólni, utána megszűnik. A múlt héten viszont már kiderült, hogy ez így nem igaz, nem fog megszűnni, hanem csak mérséklődni fog. Emlékszünk a szentenciára: „Nem hazudozhatunk, ahogy önök tették”.
A 29 pontos csomag a pillanatnyi helyzetet kezelte, viszont nem teremtett alapot az „egyszeri nagyarányú adócsökkentéshez”, ehhez szükség volt a magánnyugdíjpénztári befizetések… hm… eltérítésére is. Ez a lépés sem volt előzmény nélküli. Aki akar emlékezni, emlékezhet rá, a kormány eredeti terve az volt, hogy el akarta fogadtatni az Európai Unióval azt, hogy a lakosság magánnyugdíjpénztárba történő befizetéseivel csökkenteni lehessen a költségvetési hiányt, vagyis tegye lehetővé az EU, hogy azokban az országokban, ahol létrehozták ezeket a pénztárakat, a költségvetési hiányt úgy számolják, mintha a járulékbefizetések a költségvetés bevételi oldalán jelentkeznének. Ez a kísérlet is kudarcot vallott. (Körülbelül ez volt az az idő, amikor a jobboldali sajtóban megjelentek a Matolcsy menesztéséről szóló hírek, amelyek a tények ismeretében indokoltnak tűntek. Ekkor történt, hogy a miniszterelnök jobb kezévé nyilvánította nemzetgazdasági miniszterét.)
A következő fordulat az a váratlan lépés volt, hogy a járulékokat az APEH 14 hónapon keresztül nem a befizetők számlájára, hanem a költségvetésbe fizeti be, így a költségvetés a pénztártagok pénzét mintegy kölcsönveszi. Csakhogy ettől kezdve két lehetőség van, és mindkét lehetőség esetén lesznek, akik csalást fognak emlegetni. Az egyik lehetőség az, hogy valóban csak kölcsönről van szó, és a pénztártagok vissza fogják kapni megtakarításaikat, de ebben az esetben az EU megtévesztéséről kell beszélnünk, hiszen a hiány valójában nem annyi lesz, amennyit a költségvetés tervszáma tartalmaz, hanem mintegy 350 milliárddal több.
A másik eset az, hogy menet közben ki fog derülni, valójában nem is kölcsönről van szó, mert a kormánynak az a szándéka, hogy a megtakarítások nyugdíjpénztári formáját felszámolja, és helyreállítsa a felosztó-kirovó rendszert, amelyben az aktív foglalkoztatottak nem saját nyugdíjuk alapját teremtik meg, hanem a többi nyugdíjas számára történő kifizetések alapját biztosítják. Ebben a körben pedig a 3 millió pénztári tagot arra kötelezi a kormányzat, hogy a világviszonylatban páratlan méretű kedvezményes nyugdíjjogosultságot szerzettek, és az európai viszonylatban elképesztően nagyarányú rokkantnyugdíjasok kifizetéséhez ők biztosítsák a fedezetet. Ezzel a megoldással kapcsolatban is emlegethetik vehemensebb kritikusok a csalás szót.
Ami pedig ezek után a csalással és a hazugsággal való szakítás törekvését illeti, ezek minden jóérzésű ember által támogatható törekvések. Ezért érthetetlen, hogy a szakítást zászlajára tűző politikai erő miért mulasztotta el a lakossággal közölni a nők 40 év munkaviszony utáni nyugdíjjogosultságának megteremtésekor azt, hogy ennek a lépésnek szükségképpen velejáró eleme a befizetendő járulékok mértékének emelése, ugyanis a dolog nem tud máshogyan működni. Így azután az MSZP remek ötlete, miszerint a férfiak esetében is teremtsék meg 40 év munkaviszony után a nyugdíjba vonulás lehetőségét, újabb csapást jelent a járulékfizetőkre, ahogy minden kedvezményes nyugdíj is.
A csalással és a hazugsággal szakítás kampányának jegyében ideje lenne például a gáz áráról is értelmes emberek módján beszélni. Fellegi Tamásnak igaza van abban, hogy a gáz árát emelni kell, és ezt a piaci körülmények kényszerítik ki. Végre a Fidesz is rájött erre. Végre ők is látják, hogy a gáz ára nem tyúkbélből történő jóslás eredményeként jön létre, hanem a piac dönti el. Ha mi nem vagyunk hajlandók a gázért piaci árat fizetni, akkor a termelők nem nekünk fogják eladni az általuk megtermelt gázt.
Persze az áremelés rossz hír, mint ahogyan a nyugdíjkorhatár emelése is, viszont végre tisztázni kellene, hogy vannak olyan törvényszerűségek, amelyeknek a kezelése nem jó szándék vagy rossz szándék, hanem a realitásokkal való szembenézés kérdése.
A 2010-es költségvetés sikere elemi érdekünk, a megismert adatok és tények alapján a sikernek nagyobb esélye lenne, ha a költségvetés tervezéséhez a miniszterelnök nem a jobb kezét, hanem az eszét használná.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Tovább a lejtőn
„A munkacsoport a visszamenőleges hatályú rendelkezések tilalmának Alkotmányban rögzítését indokoltnak tartja. Az Alkotmány jelenlegi szövege expressis verbis nem szabályozza a visszamenőleges hatály tilalmát. Ezt az Alkotmánybíróság az Alkotmány demokratikus jogállamra vonatkozó rendelkezéseiből vezette le.” Az Alkotmány-előkészítő bizottság II. munkacsoportja. Koncepció 2010. október 20.
Ezzel a szöveggel akkor valamennyi parlamenti párt egyetértett. Ezt követően – a jogállamiság nagyobb dicsőségére – a parlament elfogadott egy törvényt, amely öt évre visszamenően állapít meg adófizetési kötelezettséget (a Fidesz eredetileg egy évet akart, de később elfogadta a Jobbik javaslatát; a jogállamot a kormánypártoktól megóvni igyekvő MSZP nyolc évet javasolt!).
Ugyancsak a tegnapi nap eseménye, hogy az alkotmányozásból korábban kivonult MSZP és LMP után a Jobbik is otthagyta a tárgyalásokat. „Salamon László (KDNP) a Jobbik bejelentését követően az MTI-nek annyit mondott: a Fidesz-KDNP nem maradt egyedül az alkotmányozásban, a két pártnak kétharmados többsége van, a társadalom nagy többségének támogatását bírják. Kijelentette: 2011 tavaszára Magyarországnak lesz új alkotmánya.”
Most már csak az a nagy kérdés, hogy a társadalom nagy többsége mire is adott felhatalmazást a Fidesznek és különösen a KDNP-nek. (Meg tudja-e valaki mondani, hogy az utóbbi mennyi szavazatot is kapott?)
Mint arra már hétfői írásomban utaltam, szerintem nem világos, hogy mire is kaptak felhatalmazást a kormánypártok, mivel a választási programban nem szerepelt semmi az új alkotmányról, holott szerepelhetett volna. Ha például már a választási programban feltüntetik, hogy bizonyos kérdések visszaható hatállyal történő rendezése érdekében módosítani akarják az Alkotmányt és szűkíteni akarják az Alkotmánybíróság jogkörét, továbbá korporatív második kamarát akarnak stb., és a szavazók ennek ellenére támogatják a programot, akkor jogos lenne arra hivatkozni, hogy amit tesznek, az a választók akaratának teljesítése.
A bevezető idézetből kitűnő zavar is elkerülhető lett volna, ugyanis most nem tudjuk, hogy akkor teljesíti-e a Fidesz és a KDNP az áprilisi választásokon lezajlott forradalom követeléseit, amikor a visszaható hatály expressis verbis tilalmát akarja Alkotmányba foglalni (október 20-án), vagy akkor, amikor visszaható hatállyal adóztat (november 16-án).
A nép akaratára egyes törvényalkotási lépéseknél meglehetősen demagóg módon lehet csak hivatkozni, hiszen a képviseleti demokrácia keretei között nyilvánvaló, hogy a törvényalkotó többség számos olyan lépést tesz, amellyel kapcsolatosan előzetesen nem tudta kikérni a szavazók véleményét. Az új Alkotmány azonban nem ilyen kérdés. Mint ahogy a visszaható hatályú adóztatás sem.
A tegnap elfogadott szabályozással nem az a baj, hogy beszedi a „pofátlan” végkielégítéseket – aminek lett volna más alkotmányos módja is –, hanem az, hogy generálisan megnyitja a lehetőséget a visszamenőleges hatályú adóztatás előtt, amivel alapjaiban ássa alá a jogbiztonságot a jövőre nézve.
Nyilvánvaló, hogy az állam – bármennyire szeret is ebben a szerepben tetszelegni – nem mindenható. Így lépten-nyomon felmerülhetnek olyan helyzetek, amelyekre nem lehet előre felkészülni, például természeti katasztrófák vagy világgazdasági válság. Ugyanakkor az Alkotmánybíróság korábbi döntéseiből az az igény körvonalazódott, hogy az állam a saját döntéseivel ne teremtsen bizonytalan helyzeteket. Az Ab korábban nem csak a visszaható hatály tilalmába ütköző törvényalkotást tartotta alkotmányellenesnek, hanem azokat a törvényeket is, amelyek a polgároknak és a vállalkozóknak nem biztosítanak megfelelő felkészülési időt az új szabályokhoz való alkalmazkodásra.
A tegnap elfogadott új szabályozás megszünteti például a magántulajdon védelmét az állammal szemben. Az új rendelkezés szerint ugyanis abban az esetben, ha a tulajdonhoz való jogot egy költségvetési, vagy adótárgyú törvény sértené, az ilyen törvénnyel szemben nem lesz lehetőség Alkotmánybírósághoz fordulni. Ez a lépés pedig megnyitja az utat a mindenkori kormányzat előtt, hogy a magántulajdont, amit tiszteletben kéne tartania, rendkívüli mértékű adóval terhelje.
Az alkotmányos szabályozás szempontjából nem az a kérdés, hogy a jelenlegi kormány akar-e további ilyen lépéseket tenni. A kérdés az, hogy a jövőbeni bármelyik kormány tehet-e ilyen lépéseket anélkül, hogy alkotmányos következményekkel kellene számolnia. A válasz az, hogy igen, erre megnyílt az út. Ez viszont mind a magyar állampolgárokat, mind a Magyarországon pénzt befektetőket jogilag védtelenebb helyzetbe hozza, mint amilyenben eddig voltak.
Ha a mostani törvényalkotási lépések után a magánnyugdíjpénztárak tagjainak nyugdíjszámlára utalandó megtakarításai alkotmányos következmények nélkül elvonhatók, akkor a bankszámlákon vagy részvényekben, vagy befektetésben lévő magántulajdon elvonásának mi szab jogi gátat? Ezért – már csak a gazdaság instabilitását növelő hatása miatt is – kérdéses, hogy az elfogadott megoldások nem okoznak-e hosszú távon több kárt, mint amennyinek az elhárítására törekszenek. Ráadásul az alkotmányos rendelkezésekkel való kísérletezés olyan megoldások alkotmányba történő beemelésével járhat, amit utána – az alkotmányozó többség megszűnte után – akár évtizedekig nem lehet onnan kivenni. (Lázár János javaslatának három hét alatt három különböző változata született meg, mindegyik korábbiról kiderült, hogy nem jó, ahogy a végül elfogadott sem jó, csak ezt majd egy következő alkotmánymódosítással kell majd korrigálni.)
Az pedig külön rejtély, hogy a Fidesz frakcióvezetője T/1445/18-as számú zárószavazás előtti módosító javaslatában miért tartja fontosnak az Alkotmány 32/A § (6) bekezdésében annak a szövegnek a megerősítését, hogy „Az Alkotmánybíróság tagjai nem lehetnek tagjai a pártnak” ?
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Hallgattassék meg a másik fél is
„Meglepetésként érte a bankokat a banki különadó mértékének és alapjának megváltoztatása, amit kedden fogadott el a parlament. Nagyon károsnak tartják, ahogy a banki különadó időtartamának meghosszabbítását is - nyilatkozta az MTI-nek a Magyar Bankszövetség elnöke. Erdei Tamás elmondta: a keddi módosítás nagy meglepetés volt számukra, ugyanis nem volt szakmai egyeztetés a bankszövetség és a kormány között. Úgy vélekedett, hogy technikai változtatások mögé bújtatva a különadó mértékének növelésére került sor.”
A hír egy újabb elszalasztott lehetőségről szól. A kormánypártok ismét azt a látszatot keltik, mintha a „nemzeti együttműködés” az orwelli újbeszél szótárának használatával volna csak lefordítható, magyarul azt jelenti, hogy nem törődünk az érintettekkel.
Nem egyedülálló esetről beszélünk, hiszen az új országgyűlés megalakulása óta szinte általános gyakorlattá vált, hogy fontos törvényjavaslatok (például az alkotmánymódosítások többsége) nem a kormány előterjesztésében kerül a parlament elé, hanem képviselői indítványok formájában. Ehhez az a szokás társul, hogy az ilyen javaslatoknál még a kormányon belüli tárcaegyeztetésekre sem kerül sor, nem is beszélve az érintettekkel való egyeztetésről.
A választási kampányban tett ígéretekkel szemben egy-két „nemzeti konzultációnak” nevezett sajtóeseményen kívül a kormányzat még a látszatát is kerüli annak, hogy fontos lépéseit az érintettekkel való egyeztetés után tegye meg. Ennek a gyakorlatnak különösen kirívó eleme, hogy egyre több törvénynél az úgynevezett zárószavazás előtti módosító indítványokban a javaslat lényeges elemeit drasztikusan megváltoztató módosításokat terjesztenek elő.
Az Országgyűlés Házszabályának 107 § (1) bekezdése szerint „A zárószavazás megkezdése előtt módosító javaslatot lehet benyújtani bármely – korábban megszavazott – rendelkezéshez kapcsolódóan, ha a megszavazott rendelkezés nincs összhangban az Alkotmánnyal vagy más törvénnyel, a törvényjavaslat már megszavazott rendelkezésével, vagy a törvényjavaslat módosítással nem érintett valamely rendelkezésével.”. Vagyis ez a lehetőség valójában egy kivételes szabályt állapít meg arra az esetre, ha a különböző módosító indítványok elfogadása során az Országgyűlés valamilyen oknál fogva ugyanazon törvényen belül egymásnak ellenmondó módosításokat, illetve az Alkotmánnyal vagy más törvényekkel ellentétes rendelkezéseket fogadna el. Az eredeti jogalkotói szándéknál a kivételességre abból is következtethetünk, hogy ilyenkor csak egy korlátozott záró vita történik, ahol az így benyújtott javaslatokhoz már nem is lehet módosítást fűzni.
A konkrét esetben az érintetteknek még csak esélyük sem volt arra, hogy az előterjesztőt és a döntést meghozó képviselőket álláspontjukról tájékoztassák. Félreértések elkerülése végett, az országgyűlési képviselőknek nem feltétlenül kell az érintettek érveit elfogadni vagy szempontjait figyelembe venni. De milyen döntés az, ahol a döntéshozó nemhogy figyelmen kívül hagyja az esetleges egyéb megfontolásokat, hanem még csak megismerni sem hajlandó őket?
Mint eljárásjogász őszintén hiszek abban, hogy az igazság keresésének hasznos útja a felek vitájára épülő döntéshozatal, amelyben az egyenlő lehetőséggel rendelkező két oldal egymásnak ellentmondva (kontradikciós eljárásban) ütközteti a döntéshozó, a bíró előtt az álláspontját, és a bíró mindkét fél meghallgatása alapján dönt. Ahogy a latin közmondás mondja „Audiatur et altera pars” („hallgattassék meg a másik fél is”).
A bibliai Bölcs Salamon már a rómaiak előtt is megállapította a Példabeszédek könyvében: „Igaza van annak, aki első a perben; mígnem eljő az ő peresfele, és megvizsgálja őt.” (Péld. 17,17). Úgy látszik, a jelenlegi kormánypártok ismerhetik a bölcsességet, és saját igazukat úgy biztosítják, hogy nem engedik, hogy „eljöjjön a másik peres fél”, nem engedik, hogy a kormány álláspontjával ellentétes érvek a képviselők tudomására jussanak. Így pedig sokszorosára növelik a hibás vagy téves döntés kockázatát.
A tévedések kockázatát is meghaladó kockázata van annak, hogy az ilyen és ehhez hasonló jogalkotási lépések folyamatosan rombolják azt a bizalmat, amely az új kormány tevékenységéhez kapcsolódóan a választások után kétségtelenül megvolt. Különösen az üzleti élet, a befektetők és a gazdaság meghatározó szereplői néztek várakozással az elsöprő választói támogatással megalakult kormányra. Bíztak benne, a kormány felismeri azt, hogy az ország versenyképességének, a gazdasági fejlődés megindításának, a lakosság jóléte megteremtésének elemi feltétele a kormányzat megbízhatósága és kiszámíthatósága, a jogbiztonság és a jog uralma.
Az elmúlt hónapok fejleményei, a látványos kapkodások és a zűrzavar, ami a kormányzat döntéseit körülveszi, napról napra emészti fel ezt a bizalmat. Aligha kell attól tartani, hogy azok a befektetők, akik eddig százmilliókat vagy akár tízmilliárdokat fektettek be Magyarországon, kivonulnának a piacról. A bankok, az energetikai cégek, a kereskedelmi hálózatok, a távközlési cégek futnak a befektetéseik után, és arra törekszenek, hogy minimalizálják a veszteségeiket.
A jövendő új befektetőknél azonban más a helyzet. Ha ma egy befektető azzal keresi fel hazánkat, hogy az itteni befektetés lehetőségeit megvizsgálja, egyfelől találkozik egy stabil, megingathatatlannak tűnő kormánytöbbséggel, ami jó hír a számára. Másrészt azt látja, hogy a kormány rendkívüli adókkal bünteti azokat a befektetéseket, amelyeket a kelleténél sikeresebbnek tart. Ez pedig nem jó hír egy befektetőnek. Mint ahogy az sem, hogy Magyarországon fennáll a kockázata a visszamenőleges adóztatásnak, ami szintén nem könnyíti a lehetséges költségek és hasznok kalkulálását. Ráadásul a jövőben már arra sincs esély, hogy egy alkotmányellenes állami beavatkozástól az Alkotmánybíróság megvédje a gazdaság szereplőit (mit ahogy persze a polgárokat sem fogja tudni úgy megvédeni, mint eddig).
Azt láthatja még egy lehetséges befektető, hogy a jogalkotási elképzelések szinte óránként változnak. Az, hogy a parlament előtt van egy törvényjavaslat, amelyet a kormány vagy kormánypárti képviselők nyújtottak be – kétharmados többség ide, kétharmados többség oda –, egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezt fogják elfogadni. A módosító indítványok elfogadása után sem tudhatja, hogy tényleg az lesz-e a törvény, amit a parlament megszavazott. Továbbá azt is látja, csekély esélye van rá, hogy álláspontját el tudja juttatni a döntéshozókhoz.
Összességében egy potenciális befektető a kiszámíthatóan nagy többséggel rendelkező kormányról, az elmúlt hónapokban csak azt tudhatta meg, hogy az kiszámíthatóan kiszámíthatatlan.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Amiben Orbán Viktornak igaza van
„A legnagyobb gond, amivel egész Európához hasonlóan Magyarország is jelenleg küszködik, az eladósodottság, ezért minden erőnket az államadósság szintjének csökkentésére kell mozgósítanunk – mondta Orbán Viktor Angel Gurríával, a Gazdasági Fejlesztési és Együttműködési Szervezet (OECD) főtitkárával elköltött munkaebédjét követő sajtótájékoztatóján.”
Orbán Viktornak ebben teljesen igaza van, Magyarország egyik legnagyobb gondja az eladósodottság, az, hogy a megtermelt nemzeti jövedelem jelentős hányadát a fejlesztések helyett adósságtörlesztésre kell fordítani. Ennek kapcsán érdemes azon is elgondolkodni, hogy az elmúlt húsz év eredményeként Magyarország hogyan tudott az egykori éllovas rendszerváltó pozícióból Kelet-Európa egyik legproblémásabb országává válni.
Azok után, hogy az elmúlt napokban elég egyértelmű kritikát fogalmaztam meg mindazzal kapcsolatban, amit a jelenlegi kormánytöbbség a jogállam, és a jogbiztonság rombolása terén végez, úgy érzem érdemes arra is kitérni, hogy valójában mi szülte azt az elégedetlenséget, amely a Fideszt kétharmados többségbe repítette. Ebben a kérdésben pedig a szocialistáknak és a liberálisoknak is van mivel számot vetni.
1989-ben, és az azt követő években sokan reménykedtünk abban, hogy – az akkor pesszimistának tűnő jóslatok szerint – Magyarország húsz év után utoléri a nyugati országok életszínvonalát. A távolság ma – optimistának tűnő értékelések szerint – ugyancsak húsz év. Magyarország fokozatosan elveszítette versenyelőnyét, és mára nagyon nehéz helyzetbe került. Ráadásul napjainkban egy olyan folyamat kibontakozásának lehetünk tanúi, amely a következő évtizedekben Európát az eddigi fejlett Nyugat–elmaradott Kelet megosztottság helyett a dinamikusan fejlődő Észak és a folyamatosan leszakadó Dél megosztottsága fogja jellemezni. És ebben a folyamatban Magyarországnak az eddigi folyamatok folytatódása esetén nagyobb esélye van a leszakadásra, mint a felzárkózásra.
Az elmúlt hónapok eseményei azt mutatják, hogy a politikai elit szereplői nehezen tudják átlépni a saját árnyékukat, nem felejtenek és nem tanulnak. Különösen nem tanulnak saját hibájukból. Az egyik ilyen hiba, hogy mind a baloldal, mind a jobboldal készségesen áldozza fel a jövő lehetőségeit a pillanatnyi pitiáner hasznokért.
Jellemző fejleménye volt az elmúlt napoknak, hogy a Fidesz nőkre vonatkozó – 40 éves szolgálati viszony után járó – nyugdíjszabályozásánál az ellenzéki szocialisták nem azt kérdezték, hogy mi lesz ennek az ára, hanem azzal álltak elő, hogy ők a férfiaknak is megadnák ugyanezt a lehetőséget. Vagyis a jelenleg masszívan a jobboldalt támogató fiatal generáció számára újra azt üzenik a szocialisták, hogy szavazatokért, sőt jelenleg inkább néhány nyomorult szimpátiapontért készségesen hajlandók a mai fiatalok jövőjét feláldozni. Szembe fognak nézni valaha a szocialisták azzal, hogy az elmúlt két évtizedben folytatott politikájuknak milyen szerepe van abban, hogy a magyar középiskolások jelentős része a jövőt úgy tervezi, hogy elhagyja ezt az országot?
A rendszerváltáskor arról álmodtunk, hogy az emberhez méltó polgári életszínvonalért, és ami még fontosabb, az életminőségért nem nekünk kell majd Nyugatra távoznunk, az a világ fog eljönni hozzánk. Erről azért is érdemes szólni, mert ezekben a hetekben a baloldali ellenzéknek meg kell találnia azt az üzenetet, amelyet a kormányzat gazdaságpolitikájával kapcsolatosan kommunikálni fog. A választások óta eltelt időben ez nem sikerült. Ugyanis a szocialista kormányzat elmúlt nyolc évének az ország szempontjából legértékesebb korszaka a választásokat megelőző egy év, a Bajnai-kormány időszaka volt.
Mitől nevezhetjük ezt az időszakot értékesnek? Attól, hogy szakított a hiánynövelő pazarló gazdálkodás gyakorlatával. Határozott lépésekkel nyúlt hozzá a költségvetés kiadási oldalához, és – ahogyan erre nemrégiben Orbán is utalt a FAZ-nak adott interjújában – Európában páratlan méretű kiigazító programot hajtott végre. Erről a programról azt is elmondta, hogy csak akkor van értelme, ha a következő kormány folytatja ezt a takarékos gazdálkodást. És valljuk be, lényeges pontokon folytatja is. Az új kormánynak, bár retorikájában kárhoztatja például a 13. havi nyugdíjak és fizetések megvonását, eszébe sem jut ezeket a lépéseket visszacsinálni.
A 16 százalékos adót lehet vitatni, lehet hazardírozásnak tartani a költségvetési bevételek ilyen méretű csökkentését, de azt a költségvetés kiadási oldalainak adatai alapján nem állíthatjuk, hogy az új kormány – szakítva elődje gyakorlatával – esztelen osztogatásba kezdene.
A szocialisták retorikájából viszont nehezen érthető, hogy ők hogyan is viszonyulnak a szükségszerű megszorításokkal járó gazdaságpolitikához. Mint ellenzéki párt kárhoztatják a megszorítást, de ezt minél hangosabban teszik, annál élesebben kerülnek szemben az általuk egy éve még támogatott Bajnai–Oszkó-féle gazdaságpolitikával.
Szerintem téved az MSZP, amikor úgy gondolja, hogy ha ugyanazt a taktikát folytatja, amit a Fidesz az elmúlt nyolc évben, akkor ugyanazzal az eredménnyel számolhat. Mint ahogy abban is téved, hogy az Orbán-kormány gazdaságpolitikai kudarca az ő sikerüket fogja hozni. Ezért én értelmesebbnek látnám, ha mindazon programokban, ahol a kormány látható károkat okoz például a jogbiztonságnak, az állam kiszámítható működésének, ott élesen támadnák ezeket a lépéseket (például határozottan fellépnének a visszaható hatály ellen, és nem licitálnák túl a Fideszt nyolcéves visszamenő javaslatukkal), azokban az egyébként népszerűtlen ügyekben, ahol viszont a gazdaság megmentése a tét, inkább hallgatnának.
Én a magam részéről hangsúlyozottan támogatnám a 3 százalék alatti hiánycél elérését, és minden olyan intézkedést, amely csökkenti az állami újraelosztást és növeli az ország versenyképességét. Ilyen lépések pedig vannak a költségvetésben, és az elmúlt héten arra is ígéretek születtek, hogy 2011 tavaszán az eddig hatékonytalan pénznyelőként működő rendszerek átalakítása is meg fog kezdődni.
Mielőtt azonban átesnénk a ló túloldalára, és túlzottan optimistán ítélnénk meg a helyzetet, meg kell emlékeznünk egy újabb elszalasztott lehetőségről, nevezetesen a közszolgálati médiák ügyéről. Most nem kormányzati megszállásukról beszélek, hanem arról, milyen racionális érvek szólnak amellett, hogy az adófizetők pénzéből egy ekkora ország négy közszolgálati televíziós csatornát és három közszolgálati rádiócsatornát tartson fenn.
A takarékos és hatékony állam persze nem itt kezdődik, és nem is itt fejeződik be, de ha már egyszer létrejött a kétharmados többség, akkor érdemes lett volna azon is elgondolkodni, hogy kevesebb pénzből is lehetne a maiaknál léptékekkel színvonalasabb közszolgálati műsorszolgáltatást folytatni, például két közszolgálati csatornán, amelyek közül az egyik lehetne a hangsúlyosabb „kárpát-medencei csatorna”. Ha ezt a lehetőséget nem használta ki a kormányzat, mire számíthatunk az ennél költségesebb nagy rendszereknél? Márpedig ha Orbán Viktor komolyan gondolja az eladósodottság mértékének csökkentését, akkor az ilyen kérdések rendezését nem kerülheti ki.