Hack Péter
- Részletek
- 2010. november 15. hétfő, 04:40
- Hack Péter
Amiben Orbán Viktornak igaza van
„A legnagyobb gond, amivel egész Európához hasonlóan Magyarország is jelenleg küszködik, az eladósodottság, ezért minden erőnket az államadósság szintjének csökkentésére kell mozgósítanunk – mondta Orbán Viktor Angel Gurríával, a Gazdasági Fejlesztési és Együttműködési Szervezet (OECD) főtitkárával elköltött munkaebédjét követő sajtótájékoztatóján.”
Orbán Viktornak ebben teljesen igaza van, Magyarország egyik legnagyobb gondja az eladósodottság, az, hogy a megtermelt nemzeti jövedelem jelentős hányadát a fejlesztések helyett adósságtörlesztésre kell fordítani. Ennek kapcsán érdemes azon is elgondolkodni, hogy az elmúlt húsz év eredményeként Magyarország hogyan tudott az egykori éllovas rendszerváltó pozícióból Kelet-Európa egyik legproblémásabb országává válni.
Azok után, hogy az elmúlt napokban elég egyértelmű kritikát fogalmaztam meg mindazzal kapcsolatban, amit a jelenlegi kormánytöbbség a jogállam, és a jogbiztonság rombolása terén végez, úgy érzem érdemes arra is kitérni, hogy valójában mi szülte azt az elégedetlenséget, amely a Fideszt kétharmados többségbe repítette. Ebben a kérdésben pedig a szocialistáknak és a liberálisoknak is van mivel számot vetni.
1989-ben, és az azt követő években sokan reménykedtünk abban, hogy – az akkor pesszimistának tűnő jóslatok szerint – Magyarország húsz év után utoléri a nyugati országok életszínvonalát. A távolság ma – optimistának tűnő értékelések szerint – ugyancsak húsz év. Magyarország fokozatosan elveszítette versenyelőnyét, és mára nagyon nehéz helyzetbe került. Ráadásul napjainkban egy olyan folyamat kibontakozásának lehetünk tanúi, amely a következő évtizedekben Európát az eddigi fejlett Nyugat–elmaradott Kelet megosztottság helyett a dinamikusan fejlődő Észak és a folyamatosan leszakadó Dél megosztottsága fogja jellemezni. És ebben a folyamatban Magyarországnak az eddigi folyamatok folytatódása esetén nagyobb esélye van a leszakadásra, mint a felzárkózásra.
Az elmúlt hónapok eseményei azt mutatják, hogy a politikai elit szereplői nehezen tudják átlépni a saját árnyékukat, nem felejtenek és nem tanulnak. Különösen nem tanulnak saját hibájukból. Az egyik ilyen hiba, hogy mind a baloldal, mind a jobboldal készségesen áldozza fel a jövő lehetőségeit a pillanatnyi pitiáner hasznokért.
Jellemző fejleménye volt az elmúlt napoknak, hogy a Fidesz nőkre vonatkozó – 40 éves szolgálati viszony után járó – nyugdíjszabályozásánál az ellenzéki szocialisták nem azt kérdezték, hogy mi lesz ennek az ára, hanem azzal álltak elő, hogy ők a férfiaknak is megadnák ugyanezt a lehetőséget. Vagyis a jelenleg masszívan a jobboldalt támogató fiatal generáció számára újra azt üzenik a szocialisták, hogy szavazatokért, sőt jelenleg inkább néhány nyomorult szimpátiapontért készségesen hajlandók a mai fiatalok jövőjét feláldozni. Szembe fognak nézni valaha a szocialisták azzal, hogy az elmúlt két évtizedben folytatott politikájuknak milyen szerepe van abban, hogy a magyar középiskolások jelentős része a jövőt úgy tervezi, hogy elhagyja ezt az országot?
A rendszerváltáskor arról álmodtunk, hogy az emberhez méltó polgári életszínvonalért, és ami még fontosabb, az életminőségért nem nekünk kell majd Nyugatra távoznunk, az a világ fog eljönni hozzánk. Erről azért is érdemes szólni, mert ezekben a hetekben a baloldali ellenzéknek meg kell találnia azt az üzenetet, amelyet a kormányzat gazdaságpolitikájával kapcsolatosan kommunikálni fog. A választások óta eltelt időben ez nem sikerült. Ugyanis a szocialista kormányzat elmúlt nyolc évének az ország szempontjából legértékesebb korszaka a választásokat megelőző egy év, a Bajnai-kormány időszaka volt.
Mitől nevezhetjük ezt az időszakot értékesnek? Attól, hogy szakított a hiánynövelő pazarló gazdálkodás gyakorlatával. Határozott lépésekkel nyúlt hozzá a költségvetés kiadási oldalához, és – ahogyan erre nemrégiben Orbán is utalt a FAZ-nak adott interjújában – Európában páratlan méretű kiigazító programot hajtott végre. Erről a programról azt is elmondta, hogy csak akkor van értelme, ha a következő kormány folytatja ezt a takarékos gazdálkodást. És valljuk be, lényeges pontokon folytatja is. Az új kormánynak, bár retorikájában kárhoztatja például a 13. havi nyugdíjak és fizetések megvonását, eszébe sem jut ezeket a lépéseket visszacsinálni.
A 16 százalékos adót lehet vitatni, lehet hazardírozásnak tartani a költségvetési bevételek ilyen méretű csökkentését, de azt a költségvetés kiadási oldalainak adatai alapján nem állíthatjuk, hogy az új kormány – szakítva elődje gyakorlatával – esztelen osztogatásba kezdene.
A szocialisták retorikájából viszont nehezen érthető, hogy ők hogyan is viszonyulnak a szükségszerű megszorításokkal járó gazdaságpolitikához. Mint ellenzéki párt kárhoztatják a megszorítást, de ezt minél hangosabban teszik, annál élesebben kerülnek szemben az általuk egy éve még támogatott Bajnai–Oszkó-féle gazdaságpolitikával.
Szerintem téved az MSZP, amikor úgy gondolja, hogy ha ugyanazt a taktikát folytatja, amit a Fidesz az elmúlt nyolc évben, akkor ugyanazzal az eredménnyel számolhat. Mint ahogy abban is téved, hogy az Orbán-kormány gazdaságpolitikai kudarca az ő sikerüket fogja hozni. Ezért én értelmesebbnek látnám, ha mindazon programokban, ahol a kormány látható károkat okoz például a jogbiztonságnak, az állam kiszámítható működésének, ott élesen támadnák ezeket a lépéseket (például határozottan fellépnének a visszaható hatály ellen, és nem licitálnák túl a Fideszt nyolcéves visszamenő javaslatukkal), azokban az egyébként népszerűtlen ügyekben, ahol viszont a gazdaság megmentése a tét, inkább hallgatnának.
Én a magam részéről hangsúlyozottan támogatnám a 3 százalék alatti hiánycél elérését, és minden olyan intézkedést, amely csökkenti az állami újraelosztást és növeli az ország versenyképességét. Ilyen lépések pedig vannak a költségvetésben, és az elmúlt héten arra is ígéretek születtek, hogy 2011 tavaszán az eddig hatékonytalan pénznyelőként működő rendszerek átalakítása is meg fog kezdődni.
Mielőtt azonban átesnénk a ló túloldalára, és túlzottan optimistán ítélnénk meg a helyzetet, meg kell emlékeznünk egy újabb elszalasztott lehetőségről, nevezetesen a közszolgálati médiák ügyéről. Most nem kormányzati megszállásukról beszélek, hanem arról, milyen racionális érvek szólnak amellett, hogy az adófizetők pénzéből egy ekkora ország négy közszolgálati televíziós csatornát és három közszolgálati rádiócsatornát tartson fenn.
A takarékos és hatékony állam persze nem itt kezdődik, és nem is itt fejeződik be, de ha már egyszer létrejött a kétharmados többség, akkor érdemes lett volna azon is elgondolkodni, hogy kevesebb pénzből is lehetne a maiaknál léptékekkel színvonalasabb közszolgálati műsorszolgáltatást folytatni, például két közszolgálati csatornán, amelyek közül az egyik lehetne a hangsúlyosabb „kárpát-medencei csatorna”. Ha ezt a lehetőséget nem használta ki a kormányzat, mire számíthatunk az ennél költségesebb nagy rendszereknél? Márpedig ha Orbán Viktor komolyan gondolja az eladósodottság mértékének csökkentését, akkor az ilyen kérdések rendezését nem kerülheti ki.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
- << Előző
- Következő