Hack Péter
- Részletek
- 2010. november 15. hétfő, 04:40
- Hack Péter
A megújulás költségvetése
„Nem hazudozhatunk, ahogy önök tették”, mondta a 2011-es költségvetés vitájában a Fidesz frakcióvezetője. Erős szavak, magasra állított mérce. Bár így lenne.
A nemzetgazdasági miniszter – aki, mint tudjuk, a miniszterelnök jobb keze is – kijelentette, hogy az előző kormány csalással alapozta meg az idei költségvetést, és ezért kellett a mostani kormánynak „nagyon kockázatos, brutális bankadót és válságadót bevezetni”. Azt is elmondta, hogy a jövő év tavaszán fogja a kormány bemutatni az „elengedhetetlen szerkezeti reformokat”, bármit jelentsen is ez.
Nem tartom magam kompetensnek abban, hogy a költségvetés részletes elemzésébe fogjak, ezért inkább a szavahihetőség kérdéseire szeretnék koncentrálni. Ezzel kapcsolatban is csak néhány kirívó elemet említek meg.
A költségvetés kapcsán érdemes megemlíteni egy fontos elemet, amit az ország sorsáért aggódóknak örömmel kellene fogadniuk, nevezetesen azt, hogy az új kormány ismét elkötelezi magát a 3 százalék alatti hiánycél mellett. Nem mindig volt ez így. Ma már, úgy tűnik, kevesen emlékeznek rá, hogy a kormány megalakulása körüli időkben egészen mást mondott a „miniszterelnök jobb keze”. Akkor ugyanis még a jobboldali közgazdászokat is megosztó módon arról volt szó, hogy mind 2010-ben, mind 2011-ben elképzelhető nagyobb költségvetési hiány, mint az EU által megkövetelt 3 százalék. Ennek a nagyobb hiánynak az elfogadtatását célozta volna az a balul elsült kommunikációs offenzíva, amelyet a Fidesz alelnöke és a miniszterelnök szóvivője a görög válsághoz hasonló helyzet emlegetésével kívánt megindítani.
A nemzetgazdasági miniszter akkori elképzeléseinek az EU határozott nyilatkozatai vetettek véget, a magyar közvélemény számára alig érzékelt módon a kormány megalakulását követő egy héten belül megbuktatva az új kormány gazdaságpolitikáját. Azt a gazdaságpolitikát, amit egyébként a kormányoldal meghatározó közgazdászai sem tartottak kivitelezhetőnek. Közülük többen, például Járai Zsigmond is már évek óta emlegeti a „szerkezeti reformok” szükségességét, vagyis a költségvetés kiadási oldalának átalakítását, ezen belül a jóléti kiadások visszafogását. Ezek jogos követelések, és felelős közéleti szereplők csak támogathatják ezt a politikát, hiszen nyilvánvaló, hogy a költségvetés kiadási oldalának rendbetétele nélkül esélye sincs Magyarországnak a versenyképesség helyreállítására.
Csakhogy szemmel láthatóan a kormányzat igazából egy stratégiára, a 3 százalék feletti hiányból történő gazdasági élénkítésre építette elképzeléseit, így a 29 pontos válságcsomag – minden pozitívuma ellenére – erősen rögtönzöttre sikeredet. Ilyen rögtönzés az említett bankadó és válságadó bevezetése azzal az ígérettel, hogy csak két évre fog szólni, utána megszűnik. A múlt héten viszont már kiderült, hogy ez így nem igaz, nem fog megszűnni, hanem csak mérséklődni fog. Emlékszünk a szentenciára: „Nem hazudozhatunk, ahogy önök tették”.
A 29 pontos csomag a pillanatnyi helyzetet kezelte, viszont nem teremtett alapot az „egyszeri nagyarányú adócsökkentéshez”, ehhez szükség volt a magánnyugdíjpénztári befizetések… hm… eltérítésére is. Ez a lépés sem volt előzmény nélküli. Aki akar emlékezni, emlékezhet rá, a kormány eredeti terve az volt, hogy el akarta fogadtatni az Európai Unióval azt, hogy a lakosság magánnyugdíjpénztárba történő befizetéseivel csökkenteni lehessen a költségvetési hiányt, vagyis tegye lehetővé az EU, hogy azokban az országokban, ahol létrehozták ezeket a pénztárakat, a költségvetési hiányt úgy számolják, mintha a járulékbefizetések a költségvetés bevételi oldalán jelentkeznének. Ez a kísérlet is kudarcot vallott. (Körülbelül ez volt az az idő, amikor a jobboldali sajtóban megjelentek a Matolcsy menesztéséről szóló hírek, amelyek a tények ismeretében indokoltnak tűntek. Ekkor történt, hogy a miniszterelnök jobb kezévé nyilvánította nemzetgazdasági miniszterét.)
A következő fordulat az a váratlan lépés volt, hogy a járulékokat az APEH 14 hónapon keresztül nem a befizetők számlájára, hanem a költségvetésbe fizeti be, így a költségvetés a pénztártagok pénzét mintegy kölcsönveszi. Csakhogy ettől kezdve két lehetőség van, és mindkét lehetőség esetén lesznek, akik csalást fognak emlegetni. Az egyik lehetőség az, hogy valóban csak kölcsönről van szó, és a pénztártagok vissza fogják kapni megtakarításaikat, de ebben az esetben az EU megtévesztéséről kell beszélnünk, hiszen a hiány valójában nem annyi lesz, amennyit a költségvetés tervszáma tartalmaz, hanem mintegy 350 milliárddal több.
A másik eset az, hogy menet közben ki fog derülni, valójában nem is kölcsönről van szó, mert a kormánynak az a szándéka, hogy a megtakarítások nyugdíjpénztári formáját felszámolja, és helyreállítsa a felosztó-kirovó rendszert, amelyben az aktív foglalkoztatottak nem saját nyugdíjuk alapját teremtik meg, hanem a többi nyugdíjas számára történő kifizetések alapját biztosítják. Ebben a körben pedig a 3 millió pénztári tagot arra kötelezi a kormányzat, hogy a világviszonylatban páratlan méretű kedvezményes nyugdíjjogosultságot szerzettek, és az európai viszonylatban elképesztően nagyarányú rokkantnyugdíjasok kifizetéséhez ők biztosítsák a fedezetet. Ezzel a megoldással kapcsolatban is emlegethetik vehemensebb kritikusok a csalás szót.
Ami pedig ezek után a csalással és a hazugsággal való szakítás törekvését illeti, ezek minden jóérzésű ember által támogatható törekvések. Ezért érthetetlen, hogy a szakítást zászlajára tűző politikai erő miért mulasztotta el a lakossággal közölni a nők 40 év munkaviszony utáni nyugdíjjogosultságának megteremtésekor azt, hogy ennek a lépésnek szükségképpen velejáró eleme a befizetendő járulékok mértékének emelése, ugyanis a dolog nem tud máshogyan működni. Így azután az MSZP remek ötlete, miszerint a férfiak esetében is teremtsék meg 40 év munkaviszony után a nyugdíjba vonulás lehetőségét, újabb csapást jelent a járulékfizetőkre, ahogy minden kedvezményes nyugdíj is.
A csalással és a hazugsággal szakítás kampányának jegyében ideje lenne például a gáz áráról is értelmes emberek módján beszélni. Fellegi Tamásnak igaza van abban, hogy a gáz árát emelni kell, és ezt a piaci körülmények kényszerítik ki. Végre a Fidesz is rájött erre. Végre ők is látják, hogy a gáz ára nem tyúkbélből történő jóslás eredményeként jön létre, hanem a piac dönti el. Ha mi nem vagyunk hajlandók a gázért piaci árat fizetni, akkor a termelők nem nekünk fogják eladni az általuk megtermelt gázt.
Persze az áremelés rossz hír, mint ahogyan a nyugdíjkorhatár emelése is, viszont végre tisztázni kellene, hogy vannak olyan törvényszerűségek, amelyeknek a kezelése nem jó szándék vagy rossz szándék, hanem a realitásokkal való szembenézés kérdése.
A 2010-es költségvetés sikere elemi érdekünk, a megismert adatok és tények alapján a sikernek nagyobb esélye lenne, ha a költségvetés tervezéséhez a miniszterelnök nem a jobb kezét, hanem az eszét használná.