Hack Péter
- Részletek
- 2010. november 15. hétfő, 04:40
- Hack Péter
Az e heti Alkotmány
„A jogállami keretek között elfogadhatatlan, hogy parlamenti többsége birtokában a kormány alkotmánysértő törvények sorával bizonytalanítsa el állampolgárait, sodorja veszélybe a jogbiztonság alapelvét.” (2010. május 22. A Nemzeti Együttműködés Programja)
Ezen a héten előre láthatóan az új parlament megalakulása óta eltelt hét hónapban hetedszer fogják módosítani a Magyar Köztársaság Alkotmányát. Az eddig elfogadott hat módosítás közül egyet május 25-én, egyet július 5-én kettőt július 6-án (vagyis két napon belül három módosítás született) kettőt pedig augusztus 11-én fogadtak el. A héten elfogadandó egyik módosítás (a 70/I § (2) bekezdésének szövege), az ugyanezen országgyűlés által augusztus 11-én elfogadott szöveg újabb módosítását tartalmazza. És a folyamatnak nincs vége, hiszen újabb módosítások is vannak a láthatáron, ráadásul készül az új alkotmány is.
Nem könnyű megfejteni azt, ami ezen a területen ma Magyarországon folyik. Kevés állam van, amely ilyen szisztematikusan rombolja saját létezésének alkotmányos alapjait, és kevés kormány, amely saját fél éve meghirdetett programjával szembefordulva, külső kényszer nélkül ásná alá a jogállam és a jogbiztonság alapvető normáit.
Az alábbiakban azt szeretném bemutatni, szerintem hogyan lehetett volna az alaptörvénnyel kapcsolatos esetleges változtatási javaslatokat korrekt és demokratikus módon kezelni az elmúlt időszakban.
Mindenekelőtt le kell szögeznem, hogy meggyőződésem szerint az ország jelenlegi problémái között nincs olyan, amelynek forrása az alkotmány lenne, ezért véleményem szerint sem a 2010-es választások előtt, sem a választásokat követően nem volt alkotmányozási kényszerhelyzet. Más szavakkal, nem igaz, hogy az 1989-90-ben kialakított alkotmányos berendezkedés lényeges elemeiben változtatásra szorulna. Természetesen tiszteletben tartom azoknak az álláspontját, akik nem így gondolják, és szeretnének megalkotni egy új alkotmányt. Ehhez azonban a politikai legitimációt csak a nyilvános vita adna, mégpedig az álláspontok egyenlő eséllyel való megjelenésén alapuló demokratikus vita, valamint a vitát követő szavazás.
Vagyis ahhoz, hogy egy erős legitimitással bíró alkotmány megszülessen, az alkotmányozás folyamatának is erős legitimitással kell rendelkeznie. Azoknak, akik új alkotmányt szeretnének, először világosan meg kellett volna mondaniuk, hogy szerintük mi a baj a hatályos alkotmánnyal (a preambulumban szereplő, ideiglenességre történő utaláson kívül), és erről először a saját politikai táborukon belül kellett volna vitát folytatni.
Tehát, ha például Lázár János úgy gondolta volna már a választások előtt is, hogy az Alkotmánybíróságnak túl széles a hatásköre, és nem lenne szabad, hogy a kormány gazdaságpolitikai döntéseit felülvizsgálja, akkor ezzel ki kellett volna állnia már a kampány során. (Igaz némi zavart keltett volna ez a gondolat abban az időben, amikor a Fidesz a vagyonadót eltörlő alkotmánybírósági döntést mint a jogállam diadalát ünnepelte.) Ugyanígy elő kellett volna állnia a korporatív második kamara gondolatával Salamon Lászlónak, vagy a határon túl élő magyar állampolgárok szavazati jogával Gulyás Gergelynek, vagy Schöpflin Györgynek a konstruktív bizalmatlansági indítvány megszüntetésének ötletével. Ezeket az elképzeléseket először a Fidesz választási programjának összeállítása során kellett volna a párt döntéshozó fórumain megvitatni, és közülük a párt többsége által támogatott elképzeléseket be kellett volna építeni a párt nyilvánosság számára is megismerhető választási programjába. Ehhez képest, ha valaki a Fidesz honlapjáról letölti az „Erős Magyarország – A Fidesz Magyar Polgári Szövetség Programja” című dokumentumot, akkor az új alkotmányról egy szót sem talál, az „alkotmány” szó is csak háromszor fordul elő az egész szövegben.
A Pázmány Péter Egyetemen tartott múlt heti fórum mutatja, hogy még a jobboldalon belül sincs egység az alkotmányos változások megítéléséről. Ezek a konfliktusok elkerülhetők lettek volna, ha a demokratikus vitákat időben lefolytatják.
Jobboldali politikusok olykor arra hivatkoznak, hogy 1994 és 1998 között is folyt alkotmányozás, miért mondjuk sokan, hogy nincs szükség új alkotmányra, amikor annakidején még mi is azon fáradoztunk, hogy új alaptörvény szülessen. Néhány ponton azonban lényeges különbség van a mai helyzet és az akkori helyzet között. Az 1994-es választások idején szinte minden párt programjában voltak az alkotmányra vonatkozó programjavaslatok. A választók tudták, hogy melyik párt milyen módosítást akar. Tudták, hogy a szocialisták a közvetlen elnökválasztást és a szociális jogok alkotmányba emelését szeretnék, a kisgazdák kétkamarás országgyűlést látnának szívesen, és így tovább. Tehát amikor a választók leadták a szavazatukat ezekre a pártokra, tudták, hogy mire voksolnak. 1994-ben még volt remény arra, hogy a különféle politikai értékrendeket képviselő erők konszenzusra tudnak jutni az alkotmány végleges szövegének megerősítése érdekében. Ez a konszenzus azonban nem tudott létrejönni, de abban mindenki egyetértett, hogy a meglévő szöveget csak egy, a 72 százalékos parlamenti többséget lényegesen meghaladó konszenzussal szabad felváltani. (Arról most ne is szóljunk részletesen, hogy időközben a NATO és az EU tagság melletti népszavazás – a tagság politikai kritériumainak elfogadását is magába foglalva – erős legitimitást adott annak az intézményrendszernek, amelyet mind a NATO, mind az EU saját követelményeivel kompatibilisnek tartott.)
A mostani választás idején azonban a pártok többsége nem fogalmazott meg alkotmánymódosító javaslatokat, így azok, akik valójában változtatni akartak, még csak esélyt sem adtak szavazóiknak, hogy véleményt nyilvánítsanak arról, szeretnék-e, ha az Alkotmánybíróság jogköre szűkülne. A szavazófülkékben forradalmat végrehajtók tényleg azt akarják, hogy a kisebb parlament úgy valósuljon meg, hogy a demokratikusan megválasztott alsóház létszáma csökken, a korporatív alapon szervezett felsőházban pedig nem demokratikusan választott, és ezért számonkérhetetlen emberek ülnek? A Fideszre szavazatukat leadó választópolgárok (a pártlistára leadott szavazatok arányában a szavazáson résztvevő választók 52,73 százaléka) valóban azt szeretné, hogy a következő választáson az eddig választásra jogosult hét és fél millió szavazó mellett további két-hárommillió határon túl élő magyar állampolgár is szavazzon? Biztosan vannak olyan választók, akik akkor is támogatták volna a Fideszt, ha már a választás idején ismerik ezeket a javaslatokat, de szinte biztosan nem annyian, ahányan ténylegesen szavaztak.
A világos program hiányát firtató kritikákra általában az a válasz, hogy a Fidesz nem tudhatta, hogy a választások után kétharmados többséget szerez. Ezzel az állítással két baj van, az első, hogy 1994-ben sem tudta egyik párt sem, hogy lesz-e alkotmányozó többsége, mégis voltak gondolataik a kérdésben. A súlyosabb probléma viszont az, hogy az EP-választások, a szociális népszavazás és a pécsi időközi választás eredményei, valamint a közvélemény-kutatási adatok alapján a Fidesz kétharmados többsége nem lehetett meglepetés. Az a körülmény, hogy mindennek tudatában még csak kísérletet sem tettek arra, hogy a választók elé tárják a jogállam átalakításával kapcsolatos elképzeléseiket, nehezen tartható jóhiszemű, korrekt és demokratikus magatartásnak.