A magyarok bejövetele
- Részletek
- Sándor Klára
- 2010. november 14. vasárnap, 03:16
- Sándor Klára
A sorozat huszadik része
Akkortájt, amikor Géza fejedelem azt fontolgatta, hogyan tovább, majd István fölvette a keresztséget, s királlyá koronázták, született egy szinte végtelen költemény az egykori hatalmas perzsa királyokról. A Sahname – azaz a Királyok könyve – mintegy 60 ezer párverse (sorpárja), a perzsák nemzeti eposza, a perzsák mitológiai és történeti idejének „eseményeit” is magában foglalja, egészen az araboktól elszenvedett vereségekig, s az utolsó Szászánida uralkodó halálig. Szerzője, Abulkászim Manszúr Firdauszí, már 977-ben megkezdte művének megalkotását, s idős emberként, 1010-ben fejezte be. Ebben természetesen megverselte azt is, hogyan halt meg egy molnár kezétől a szogdiai Mervben az egykor fényes Szászánida-dinasztia utolsó tagja, III. Jazdagird (632–651). Addigra a birodalom az arabok csapásai következtében lényegében széthullott, a 224-től uralkodó dinasztia pusztulása a perzsák uralmának végét is jelentette, hosszú időre. Jazdagirdnak, a zoroasztriánusok utolsó nagy királyának emlékét azonban máig őrzi a zoroasztriánus naptár, melynek kezdőéve Jazdagird uralkodásának kezdete.
Illusztráció Firdauszí könyvéhez (16. századi kézirat) – Wikipédia
A perzsák napja akkor ragyogott föl ismét, amikor a zoroasztriánizmus tüzére bizony vizet öntöttek: a 8. század harmadik évtizedében egy Balhból való földbirtokos érkezett Mervbe, Számán Huda, aki családfáját egyébként egy szászánida hadvezérre vezette vissza, s a kormányzó udvarában fölvette az iszlámot. Az ő nevét viseli a Számánida-dinasztia (819–999), amely megteremtette az első iráni muszlim államot – 180 évig irányították Nagy-Horaszánt, amely Nisápur, Balh, Herát, Merv, Szamarkand és Buhara mellett Transzoxániát és Szogdiát is magába foglalta, s nyugaton egészen a Kaszpi-tengerig húzódott. A birodalom kiépítésébe Számán Huda unokái kezdtek, amikor al-Mamún kalifa megbízta őket Fergana, Szamarkand, Taskent vidéke és Herát vezetésével. Később fiaik vették át ezt a szerepet, mindaddig, amíg 875-ben a kalifa Naszrt egész Transzoxánia emírjévé emelte. Naszr öccsét, Iszmáilt Buhara urának nevezte ki, de nem sokkal később némi testvérháborúskodás következett holmi költségvetési nézeteltérések miatt. Ekkor Iszmáil átvette az ellenőrzést a teljes terület fölött, de bátyját egészen annak halálig meghagyta emíri rangjában. Néhány évtizeddel később az emírség egyik kíváncsi természetű minisztere, Dzsajháni a korai magyar történelemről igen értékes információkat jegyzett le, de az emirátusnak nemcsak a magyar történelem megörökítésében, hanem formálásában is jelentős szerepe volt.
A Számánidák nem váltak hűtlenné az arab Abbászidákhoz, államukat nem velük szemben építették ki, pénzükön föltüntették az arab uralkodó nevét, és ajándékot is rendszeresen küldtek neki, de lényegében független iráni birodalmat hoztak létre. Központját, Buharát Iszmáil (892–907) valóságos kultúrparadicsommá emelte, Buhara Bagdad komoly versenytársa volt az iszlám világ kulturális fővárosa címért, a szunnita iszlámot is megfelelő hitbuzgalommal terjesztette – de mindezt megfelelő katonai akciókkal, terjeszkedéssel és hatalma megerősítésével kellett védenie. A terjeszkedéssel Iszmáil nem várt sokáig: Naszr 892-ben halt meg, 893-ban Iszmáil máris elfoglalta a már addig is sokat látott Talasz (Taraz) városát, amely akkor éppen a török karlukok fővárosa volt.
A Számánida-birodalom – Wikipedia
A karlukok már időtlen idők óta részt vettek a steppetörténet alakításában, hol egyik, hol másik nagy török birodalom szövetségeseként. Központjuk a Tarbagataj-hegység és az Altaj között volt, a Fekete-Irtis folyónál, három törzsből álló szövetségüket a nagy török feliratok is emlegetik. Kezdetben hol a keleti, hol a nyugati türköknek hódoltak be, aztán az ujguroknak segédkeztek a Türk Kaganátus megdöntésében, s az Ujgur Birodalom alattvalóivá váltak, vezetőjük a jabgu címet viselte – azaz nomád értelmezés szerint nem alkottak önálló birodalmat. Nem sokkal később a karlukok egykori területeiktől jóval nyugatabbra, a valamikori nyugati türk területeken telepedtek meg, a Balhas-tótól délre, elfoglalták Szujáb és Talasz városát is. 751-ben, a Talasz folyó melletti csatában már az arabokat segítették – sikeresen – Kínával szemben. 840-ben aztán a kirgizek megdöntötték az ujgurok államát, a karlukok végre önállóvá váltak: vezetőjük valószínűleg ekkor vette föl a kagán címet. A birodalmat, ahogy az már a nomádoknál szokás volt, keleti és nyugati félre osztották. Szintén szokás szerint a keleti volt a nagyobb hatalmú, székhelye a Kara Ordu, azaz ’Fekete Tábor’, uralkodójának címe az Arszlan Kara-hákán, azaz ’Oroszlán Fekete Kagán’. A nyugati rész központja először Talasz, majd Kásgár lett, uralkodója a Bugra Kara-hákán ’Tevebika Fekete Kagán’ volt – az uralkodói címek valószínűleg a karlukok két legfontosabb törzsének, a csigil, illetve a jagma totemállatainak a nevéből keletkeztek, a birodalom későbbi neve, a Karahanida pedig a kagánok címéből való. A nyugati kánok központja nem szeszélyből költözött Talaszból Kásgárba – noha az oázisváros, ahol a Selyemút három ága újra egyesül, valóban a Tarim-medence gyöngyszeme volt –, hanem mert 892-ben Iszmáil elfoglalta a korábbi fővárost. A 10. század elején aztán a karlukok is fölvették az iszlámot, megalapították a Karahanida-dinasztiát. Az első muszlim török kán, Szatuk-Bugra 955-ben halt meg, fia, Bajtas egyesítette a birodalom két részét – legyőzte a keleti fél uralkodóját –, s maga vette föl az Arszlan-hán címet. Kerek egy évszázaddal Talasz eleste után a karahanidák szigorú elégtételt vettek az egykori fájdalmakért: 992-ben elfoglalták Buharát. A kétségbeesett számánida uralkodó egy török eredetű afganisztáni népet, az afgán Gazni városába települt gaznevidákat hívta segítségül, így egyszeriben két török népesség szállta meg a Számánida Emirátust, s ez hamarosan elhozta a véget is: a gaznevidák 999-ben elűzték az utolsó számánida emírt, a karahanidák pedig elfoglalták Transzoxániát. Azokban az években tehát, amikor Firdauszí még az ősi iráni uralom pusztulását siratta, megdőlt a második, már muszlim iráni hatalom is az Amu-darja és a Szír-darja között.
A magyar történelemben sem mellékes éppen ez az időszak – már bőszen folynak István koronázásának előkészületei –, mi azonban maradjunk a 9. század végén. A számánida támadás után, vélhetően azért, mert a perzsa rohamnak szintén áldozatul estek, a karlukok nyugati-északnyugati szomszédai, az úzok úgy ítélték meg, hogy hasznos dolog lesz megtámadni az ő nyugati szomszédaikat, a besenyőket.
A bizánciak által úznak, a muszlim forrásokban guzznak nevezett törzsek a korábbi steppei történelemből jól ismert oguzok nyugatra vándorlásával érték el az Iszik-köl vidékét, majd az Aral-tótól északra fekvő steppét valamikor a 8. század utolsó harmadában. Akkortájt, amikor a karlukok is nyugatra húzódtak, ekkor váltak a Nyugat-Szibéria peremén élő besenyők nyugtalanító szomszédjává. Az oguz népesség jelentős része innen délre mozdult, először Transzoxánia felé, majd még tovább, Kis-Ázsiába. Áttértek az iszlámra, városaik voltak, sokan közülük letelepedtek, s közülük kerültek ki később azok a törzsek, amelyek szövetsége Szeldzsuk és utódai irányításával néhány évtized alatt meghódította Közép-Ázsiát, Iránt, Kis-Ázsiát, és 1071-ben megverték a bizánciakat. A 13. századig fennmaradt Szeldzsuk Birodalom helyén jött létre később az oszmán állam, tehát a mai Törökország elődállama, de ekkor kerültek délre a türkmenek és az azerik ősei is. Az Araltól északra is maradtak azonban szép számmal oguzok, s nem is vártak sokáig azzal, hogy megszerezzék a besenyők pusztáit. A 9. század első felében a karlukokkal, s egy másik török törzzsel, a kimekekkel szövetségben több oldalról indítottak támadást az egyébként szintén nem a legjámborabb szomszédnak bizonyuló besenyők ellen. A besenyők nyugatabbra kényszerültek vonulni, a Kazár Birodalom keleti végein, az Urál és a Volga folyók mellett kerestek maguknak új szállásterületet, egy részük viszont helyben maradt, s csatlakozott az oguzokhoz.
Szeldzsukok harca a Gaznavidákkal – Wikipédia
Úgy tűnik tehát, az úzok egyre izmosodó szövetségét is érintette Iszmáil horaszáni emír 893-as támadása, s a források óriási zsákmányszerzésről számoltak be. Elrabolt állataikat, javaikat pedig a nomádok szokása szerint az úzok is szomszédaiktól igyekeztek „visszavenni”, így aztán, szövetségben a besenyők nyugati határán élő kazárokkal, ismét rárontottak a besenyő szövetségre. Ez a további időkben is többször megtörtént. Az úzok a 10. században a ruszok szövetségeseként segédkeztek a Kazár Birodalom hatalmának fölszámolásában. Addigra területük a Volgától egészen a Szir-darja középső folyásáig terjedt, északon elérte az Irtis, Tobol, Isim folyók vidékét, tehát magába foglalta a Kazak-steppe csaknem egész területét – ezért nevezték ezt a hatalmas pusztát a 10. századi muszlim források Oguz-steppének. Az úzok uralmának végül a keletről villámsebességgel érkező kunok vetettek véget, mikor nyomásuknak már nem bírtak ellenállni, lényegében szétszéledtek, a környező népektől kértek bebocsátást – egy részük magyar királyi földeken, illetve határőrként telepedett le Magyarországon.
Kísértetiesen hasonló sors várt a besenyőkre, de ne szaladjunk még ennyire előre. A Volgától keletre, az Araltól és a Kaszpi-tengertől északra fekvő területen élő besenyőket egy tibetire fordított ujgur forrás említette először a 8. században, nevezetesen azt, hogy ötezer lovasuk van, és az oguzokkal háborúskodnak. Láttuk, az úzok nem túl szelíd noszogatására kénytelenek voltak egyre nyugatabbra vonulni, egészen a Kazár Birodalom keleti határaiig. Ez a szomszédság egyik félnek sem volt különösebben ínyére, a besenyők vad és izgága nép hírében álltak, a kazárok pedig, talán épp az erő felmutatása érdekében, évente portyáztak a besenyők földjén. A besenyőktől északkeletre a volgai bolgárok, keletre az úzok, délkeletre a kazárok, északra az oroszok, nyugatra pedig a magyarok éltek.
A 9. század végén következett be az a bizonyos úz támadás, melynek következtében a besenyők elvesztették állatállományuk nagy részét és szállásterületeiket, s ezt pótolandó, a steppei „szabály” szerint nyugati szomszédaik földjeit és állatait szemelték ki maguknak: az etelközi magyarokat továbbvonulásra kényszerítették, s a helyükre telepedtek (ezt azért ennél részletesebben is megnézzük majd persze), a 9-10. századra tehát már a steppe délnyugati részét és a Krím-félszigetet is fennhatóságuk alatt tartották. Öreg barátunk, Bíborbanszületett Konsztantin egy teljes fejezetet csak a besenyők leírásának szentelt, tőle ismerjük a besenyő törzsek nevét is, de műve számos más fejezetében is velük foglalkozik, például azzal, hogy milyen igen hasznosak, ha éppen békés viszonyban vannak a római (azaz bizánci) császárral. Konsztantinosz leírása szerint a besenyők földje egészen a Szeret folyóig nyúlt nyugatra, öt napi járóföldre volt az úzoktól is, kazároktól, is, hat napra az alánoktól, négy napig tartott az út a magyarokig, míg a ruszokhoz egy, a dunai bolgárok földjéig fél nap alatt lehetett eljutni.
A besenyők törzseinek elnevezése szoros katonai szerveződést mutatott: a magyar turkológia egyik meghatározó alakja, Németh Gyula fedezte föl, hogy mindig egy lószínnév és egy méltóságnév összekapcsolásával hozták létre őket. A színnév vagy azt a sokszor emlegetett nomád szokást őrzi, hogy a különböző csapattestek különböző színű lovakon indultak harcba – később a törzsfők katonai kíséretének lehettek meghatározott színű lovai –, vagy pedig a besenyők szokása szerint a harcban magasra tartott, szintén az eligazodást segítő lófarkas zászlókra vonatkoznak. A méltóságnév a törzs vezetőjének kagán mellett betöltött tisztségét jelölte – mindez alapján a besenyők vezértörzse a Javdi Erdim (’Fehér Erény’) lehetett: erre utal a legelőkelőbb törzsnek fenntartott ’fehér’ jelentésű színnév, és hogy ennek a törzsnek a nevében nem méltóságnév van, hanem egy férfias erényekre, bátorságra utaló szó – a magyar érdem ugyanebből a török szóból származik. A besenyő szerveződés másik sajátossága az volt, hogy megjelent benne egyfajta területiség: nyolc törzsük közül négy a Dnyeper egyik, négy a folyó másik partján élt, s mindegyik törzs öt-öt további területi egységre tagolódott. A méltóságok öröklése is eltért a megszokottól. Méltóságot természetesen a besenyőknél is csak az előkelő nemzetségekből kikerülők viselhettek, de nem a fivérek vagy fiak, hanem az unokatestvérek, hogy ne a nemzetség egyetlen ágában maradjon a hatalom.
A besenyők a nagyállattartás mellett a téli szállásoknál lévő földeken a többi nomád néphez hasonlóan földművelést folytattak, búzát és kölest vetettek. Kiterjedt kereskedelmi forgalmat bonyolítottak: az oroszoknak lovat, marhát, juhot adtak el, a téli ruházatukhoz szükséges prémeket az északi népektől szerezték be. Északról méhviaszt és állatbőröket szállítottak a krími városokba, cserébe selymet és díszesen szőtt brokátot, ruhadíszül szolgáló szalagokat, aranyszegélyt, fűszert és finom skarlát pártus bőrt vettek tőlük. A környező népek igyekeztek elkerülni velük a konfliktust, mert ellenségeikkel nem bántak kesztyűs kézzel, és a dnyeperi kereskedelem is csak akkor folyhatott biztonságban, ha a besenyő rajok nem zaklatták a kereskedőket.
Szvjatoszláv kijevi fejedelem – Szkülitzész krónikája (11. század) – Wikipedia
A szomszédok béke iránti vágya azonban nemigen érdekelte a besenyőket. Igaz, jelentős katonai erejük ellenére nagy birodalmat sosem hoztak létre, kellemetlenkedni azonban jócskán tudtak. Az oroszokat már a 9. századtól folyton háborgatták, hol kisebb, hol nagyobb betörésekkel, de szívesen zsoldba is álltak a két nagy déli hatalom, Bizánc és Bulgária (a dunai bolgárok állama) kérésére. 917-ben a bizánciak kérték őket egy bolgárok elleni támadásra, az egyezség meg is köttetett, de a besenyők a Dunától dolguk végezetlen visszafordultak. 924-ben újra a bizánciak kérésére, magyar és orosz segítséggel indultak a bolgárok ellen, 944-ben viszont az oroszokkal szövetségben fordultak a császári város ellen. 968-ban a bizánciak az oroszokat kérték Bulgária megtámadására, ez meg is történt, de mivel az oroszok úgy döntöttek, ha már ott vannak, nem a bizánciak, hanem a saját kedvükért foglalnak területeket, a bizánciak a besenyőket bérelték föl, hogy támadják meg Kijevet. Ez meg is történt, a várost elfoglalták a besenyők. Noha a besenyők korábban harcoltak Szvjatoszláv kijevi fejedelem oldalán a kazárok ellen is, és a fejedelem 970–971-es balkáni hadjáratára szintén vitt magával besenyő szövetségeseket, a harcokból hazatérő Szvjatoszlávot 972-ben más besenyő törzsek elfogták, megölték, és koponyájából ivócsanakot készítettek.
A besenyő csoportok eltérő viselkedése már a besenyő vezértörzs központi hatalmának gyengülését mutatta, s valóban, a 11. század a szövetség teljes szétesését hozta. Továbbra is rendszeresen zaklatták az oroszokat, de a szláv hatalmi csoportok egymás elleni belső harcaikban is használták őket. I. (Bölcs) Jaroszláv (1016–1154) 1036-ban nagy vereséget mért rájuk, pusztulásuk első biztos jele pedig az volt, hogy 1040-ben két törzsük Bizánctól kért menedékjogot. A nomádokat kezelő görög politika évszázados hagyományai szerint a császár befogadta a menekülő besenyőket, nem sokkal később már ők védték a határokat egykori harcostársaik ellen.
A 11. században keletről érkező újabb nomád támadások ellen a besenyők megroppant ereje már nem volt elégséges: a korábbi ellenségek – a bizánciakon kívül ekkorra már a szlávok, magyarok, bolgárok is – ebben az időben szilárd állammal rendelkeztek, a besenyők nem tudták őket kiszorítani területükről, őket viszont keletről folyamatosan támadták az úzok, majd a kunok. Így a besenyők nem tudtak mást tenni, mint szórványokban betelepülni a környező államok területére. Az oroszok a Kijevtől délre eső részekre telepítettek nomádokat határvédelemre. Bizáncba a 11. század közepétől újabb és újabb csoportjaik költöztek be, s a beözönlő besenyőkkel a császároknak igencsak meggyűlt a bajuk, mert gyakran belülről támadták a birodalmat. Végül Bizánc a régi taktikához folyamodott, a keletről előretörő új, erős nomád népet, a kunokat hívta segítségül a besenyők ellen. A Levounionnál lezajlott csatában I. Alexiosz Komnénosz (1081–1118) és kun szövetségesei megsemmisítő vereséget mértek a besenyő hadakra, három évvel később egy újabb kun csapás következtében újabb súlyos veszteségeket szenvedtek, a Beroia melletti csatában pedig, 1122-ben a bizánciak az egykor rettegett besenyő szövetség maradékait is megsemmisítették. A Dél-Oroszországba települtek az úzok és a kunok közé olvadtak be, orosz forrásban utoljára 1169-ben szerepel a nevük.
Alexiosz Komnénosz korabeli miniatúrán – Wikipédia
A Magyar Királyságba is hosszabb időn át érkeztek a besenyők, többnyire kisebb csoportokban kezdtek beszivárogni már a 10. században. Nagyobb tömegben Taksony és Géza idején költöztek az országba. Taksony idején érkezett a Tonuzoba (’Vadkan-atya’) nevű besenyő vezér, aki szép öreg kort ért meg, s végül, pogány hitéhez hűen, önként vonult a halálba – legalábbis Anonymus kissé keresztény mártírosra sikerült legendája szerint: „Ugyanekkor a besenyők földjéről jött egy vezéri nemzetségből való vitéz. Neve Tonuzoba volt: Ürkünd apja, kitől a Tomaj nemzetség származik. Neki Taksony vezér lakóföldet a kemeji részeken adott a Tiszáig, ahol most Abád-rév van. Ez a Tonuzoba egészen Taksony vezér unokájának, Szent István királynak az idejéig élt. S midőn boldog István király az élet igéit hirdette és a magyarokat keresztelte, akkor Tonuzoba, ki hitben hiú volt, keresztény lenni átallott; így hát temetkezett élve feleségével az Abád-révbe, hogy a keresztségben ő meg felesége ne éljen a Krisztussal örökre. Ám a fia, Ürkünd, mint keresztény, Krisztussal él mindörökké.” Tonuzoba alakja más legendához is kapcsolódik: ’Vaddisznó’-t jelentő neve miatt voltak, akik őt tették meg Imre herceg gyilkosának – az ifjú herceg a legenda szerint vadászbalesetben halt meg, egy vadkan támadása miatt.
Noha a be-betörő besenyő lovasrajok sok bosszúságot okoztak a határokhoz közel élőknek, a Magyarországra települő besenyők fontos szerepet kaptak a magyar seregben, a székelyekkel együtt katonai segédnépként vettek részt a magyar király hadakozásaiban, II. István (1116–1131) alatt egyes csoportjaiknak igen megnőtt a befolyásuk is. A letelepített besenyők emlékét máig őrzik a helynevek és az oklevelekben olvasható adatok: a 11-12. században főként a Fertő- és Rába-vidéken, Tolna és Fejér megyében, a Duna és a Száva mentén voltak telepeik, kissé nagyobb tömbök Biharban, a Körös-vidéken és a Tisza középső folyásánál – nem véletlenül, hiszen ezek a nedves rétekben, legelőben gazdag területek –, de elszórtan Buda környékén, a Felvidék nyugati részén, valamint a Maros vidékén is vannak nyomaik.
Addigra a besenyők egykori, rettegett híre rég elolvadt: a 10. század első felében azonban, amikor a bizánciak azt ajánlgatták az Etelközből elűzött magyar törzseknek, hogy ugyan költözzenek már vissza régi hazájukba, s szorítsák ki onnan a besenyőket, a magyarok hallani sem akartak róla, hogy ujjat húzzanak a korábbi nagy ellenséggel. Azt felelték hát, legalábbis Konsztantinosz informátorai szerint: „mi nem kezdünk ki a besenyőkkel, mert nem bírunk velük harcolni, minthogy nagy ország az, nagyszámú nép és gonosz fickók; többé ilyen beszédet ne mondj nekünk, mert nem kedvünkre való az.” Bizony, a magyaroknak minden okuk megvolt rá, hogy idegenkedjenek a rosszhírű besenyőktől, ötvenöt évvel korábban ugyanis mélyen vésték a magyarok történeti emlékezetébe, hogy kegyelmet nemigen ismernek: egyes források arról beszéltek, hogy az éppen otthon nem lévő harcosokon kívül leöltek mindenkit, öreget, gyereket és nőt. Ez ugyan nem igaz, de a pusztítás óriási lehetett, hiszen nem csak a túlzásokba egyébként gyakran eső krónikások nagyították föl a vérengzést, látjuk, a magyarok emlékezete is ilyesmit raktározott el.
Szent László serege felégeti a besenyők házait – oszk.hu
A történészek különbözőképpen értelmezik a forrásokat: van, aki szerint három, sok kutató szerint kettő, de vannak, akik szerint csak egy besenyő támadás érte a magyarokat a honfoglalás előtt. Ebbe ne bonyolódjunk bele, hiszen nemigen jutunk előbbre, mint a magyar történész szakma, ezért itt csak arról lesz szó, amelyik bizonyosan megtörtént. De előtte még két mondat. A honfoglalás körülményeinek, folyamatának, részleteinek értelmezése, érthetően, a korai magyar történelem és az Árpád-kor kutatóinak tömegét, a magyar történettudomány igen jeles alakjait foglalkoztatta, esélyünk sincs arra, hogy a számtalan monográfiát, a kézikönyveket és sok-sok folyóméternyi tanulmányt megpróbáljuk bár csak nagyvonalakban megismerni, vagy akár a bennük foglaltakat egymással egyeztetni. Az itt következő leírás a magyar honfoglalás egyik, a legtöbb részletét tekintve lényegében általánosan elfogadott forgatókönyve.
Az etelközi magyarok, mint afféle nomádok, szerették próbálgatni a szomszédos népek erejét, türelmét, és persze arra törekedtek, hogy minél több adót szedhessenek, s hogy egyébként igen tekintélyes hadi erejüket jól fektessék be. A kazárok felé nemigen mehettek, délen is két erős állam, a bizánciak és a bolgárok éltek – a görögökkel kereskedtek is, de azért kóstolgatták is őket. Északon pontosan tudták, hogy mire számíthatnak, adóztatható népekre és elhajtható emberekre, de a nyugaton húzódó hegylánc mögött voltak még lehetőségek, s ezek a magyar törzsszövetség önállósodása után nem is sokáig maradtak rejtve a Hétmagyar előtt. S nem is volt arrafelé nehéz dolguk, mert a Kárpát-medence akkoriban igazából több állam határvidéke volt, erős központi hatalom nélkül. A területet leginkább különféle szlávok lakták – ezért van, hogy az itteni folyók, vizek neve a magyarban szláv eredetű –, de éltek errefelé germán telepesek is. Az antropológiai vizsgálatokon alapuló becslések szerint az itt élő népesség létszáma legalább másfélszerese volt a magyarokénak – az ő létszámukat nem könnyű meghatározni, százezer és félmillió között sok tippel találkozhatunk, általában a kettő között, kétszázötven, háromszáz ezer főre teszik a beköltöző népesség lélekszámát. Az avarok hatalma a 9. század elején végleg elenyészett, nagyobb részük valószínűleg beolvadt a területen élő szlávokba. Voltak, akik frank fennhatóság alatt éltek tovább a Dunántúlon, közöttük lehettek akár olyanok is, akik még beszélték eredeti nyelvüket a 9. század végén, s a Várkony helynevek is valószínűleg az egykor ott élő avarok emlékét őrizték meg. A Dunántúl urai tehát a frankok voltak, Erdély déli részeit, a Maros völgyét, illetve a 820-as évektől a Szerémséget is a bolgárok felügyelték, mindenkelőtt az igen fontos kereskedelmi áru, a só bányászatát akarták biztosítani maguknak, de természetesen a Zalatna környéki aranylelőhelyet sem hagyták másnak. A Felvidék nyugati része a morvák területe volt. Mindhárom birodalomnak csak peremvidéke, „nyúlványa” volt tehát a Kárpát-medencére eső rész, távol a központtól – a morváké Velehrad, a bolgároké Pliszka, a frankoké Regensburg –, az Alföld pedig, mely a nomádok számára a legkívánatosabb terület lehetett, lényegében gazda nélkül maradt az avarok összeomlása után.
A magyarokat a Kárpát-medencében hatalmi érdekekkel rendelkező frankok és morvák rendszeresen bérelték föl zsoldosnak egymás ellen – 862-ben a morvákat segítették, 881-ben újra a morvák oldalán harcoltak a frankok ellen, 892-ben azonban a frank uralkodó kért tőlük segítséget a korábbi hűségesküjét megszegő Szvatopluk (871–894) morva fejedelem ellen. Két év múlva már újra a morvákat segítették a frankok ellen. Ne értelmezzük ezt az állhatatosság hiányaként: akkoriban egyetlen nomád nép sem valamilyen politikai ideológia, hanem a várható zsákmány kedvéért vállalta a csatákban a halálos kockázatot. A Dunától keletre eső területeket valószínűleg már ekkor saját fennhatóságuk alá tartozóként kezelték, ez azonban nem jelentette azt, hogy tervezgették az átköltözést, inkább azt, hogy katonai segédnépeik akár huzamosabban biztosították a bérkatonaságot vállaló csapatok számára a területet. A birodalom központja, a fő szállásterület kétségkívül továbbra is Etelköz volt.
894-ben tehát Szvatopluk morva fejedelem kért magyar katonai segítséget: Arnulf (887–899) ugyanis, a frankok királya, megegyezett a bolgárokkal, hogy nem adnak el sót a morváknak. Ezt a morvák olyannyira barátságtalan gesztusnak tekintették, hogy hadat indítottak a frankok ellen. A szövetség megkötése valószínűleg hasonló nomád rítus szerint történt, mint amelyet egy bizánci-dunai bolgár szerződéskötés során alkalmaztak, s a görögök szorgalmasan föl is jegyezték: ez tartalmazott olyan elemeket, hogy vizet öntöttek a földre, megfordítottak egy nyerget, megérintettek egy zablát, és egy marék füvet emeltek az ég felé. E szövetségkötés emlékezetét mindannyian jól ismerjük, de egészen eltorzítva, hiszen jócskán átalakult a magyar hagyományban: a magyar föld csellel történt megvásárlása, s a Kárpát-medence birtoklásának legitimációja lett belőle – a fehérló mondája. A magyar honfoglalás régi, időnként meg-megújuló mítosza szerint a magyarok nem kényszerből, hanem tudatosan választották a Kárpát-medencét hazájukul – ennek igazolására szolgált az Anonymusnál szereplő fehérló-monda is. E szerint a Tisza és Bodrog közé eső területet „igen megszerette” Árpád és népe, s mikor a föld ura, Salán (Vörösmarty nyomán Zalán-ként ismerjük inkább) követeket küldött hozzá, fenyegetőzve, hogy ne merjen a Bodrogon átkelni, Árpád a következőképpen válaszolt:
„’Az én ősapámé, a nagy hatalmú Attila királyé volt a Duna-Tisza közén elterülő föld egészen a bolgárok határáig, ami most az uratoké. De mégis én, nem ugyan azért, mintha a görögöktől vagy bolgároktól félnék, hogy nem bírok velük szembeszállani, hanem vezéreteknek, Salánnak a barátsága kedvéért kérek a marháim miatt a magam jussából egy részecskét, tudniillik a Sajó folyóig elterülő földet. Azonfelül azt kérem a vezéretektől, hogy küldjön nekem a maga jóvoltából két korsót tele Duna vizével és egy nyalábot Alpár homokjának a füvéből, hogy megtapasztalhassam, vajon édesebb-e Alpár homokjának a füve a szkítiai tájaknak, azaz Dentümogyernak a füvénél, és a Duna vize vajon jobb-e a Don vizénél.’ S miután így tudtukra adta üzenetét, több mindennel gazdagon megajándékozta őket, és ezzel megszerezvén jóakaratukat, meghagyta nekik, hogy menjenek haza. Aztán Árpád vezér tanácsot tartván szintén elküldötte követeit Salán vezérhez, s küldött neki tizenkét fehér lovat, tizenkét tevét meg tizenkét kun fiút, a vezérének pedig tizenkét nagyon ügyes orosz leányt, továbbá tizenkét hölgymenyétprémet, tizenkét nyestbőrt és tizenkét aranyos köntöst. A küldöttek voltak ebben a követségben az előkelőbb személyek közül Ete apja Ond, a másik meg Alaptolma apja Ketel. Harmadiknak küldtek még egy igen serény vitézt, Tarcalt, kémlelés végett, hogy vizsgálja meg a föld minőségét, s hamarabb visszafordulva adjon hírt urának, Árpád vezérnek.”
A magyarok követe a fehér lóval Szvatopluk előtt – Képes Krónika (1358) – sulinet.hu
Miután Tarcal visszatért a hírrel, hogy a föld alkalmas, Salán pedig megküldte a kért vizet és füvet, Árpád sajátjának tekintette a területet. A mondának számos variációja ismert, a Képes Krónikában megőrzött változat szerint nem Salánnak, hanem Szvatopluknak küldték az ajándékot, ez nem tizenkét, csak egyetlen fehér ló volt, fölnyergelve, aranyozott fékkel fölszerszámozva, a követet pedig Kusidnak hívták – de a lényeg azonos: a honfoglalók ősi jussukat vették így vissza. Akár egyik, akár másik változatot nézzük, ebben a formában egyiknek sincs köze a valósághoz, Salán egyáltalán nem is létezett, alakját Anonymus találta ki, Szvatopluk pedig 894-ben, azaz a magyar honfoglalás előtt meghalt – de a Szvatoplukot emlegető variáns legalább valóságos személyre utal, akivel valóban kötöttek szövetséget a magyarok. A magyar középkori monda alakulásában annak a feudális gyakorlatnak is szerepe lehetett, hogy a hűbéres hűbérurától jelképesen vizet, füvet és földet kapott, s ezt fölszerszámozott lóval illett viszonoznia.
Az igazságtartalomnak persze sosem volt köze a népszerűséghez: így volt ez a fehér ló mondájának esetében is, annak ellenére, hogy ellentétes a „hun örökség” elméletével: abban a Kárpát-medence a hunok utódainak tartott magyarok jogos jussa, ebben viszont, noha Anonymus szintén utal Attila örökségére, később sokkal inkább csellel megvett terület. A csel, a csavaros ész hangsúlyozása a honszerzésben az Anjou-korban kezdődött, s később ez vált a monda egyik vezérelemévé. A fehér ló mondája egyre szélesebb körben vált ismertté, ebben nagy szerepe volt Csáti Demeter Ének Pannónia megvételéről című versének (Pannónia Csáti korában, s a humanistáknál is a teljes országot jelentette):
[…]
Egy fejér lovat hozatának,
Féket, nyerget aranyast hozának;
Az herceghez bocsátának,
Hogy ilyen szóval neki szólnának:
„Ez szép lóval azok tisztelének,
Kik Szythiábul kijűének,
Nagyságodtul feldet kérének.
Országodban letelepedének.”
Herceg azval veszté magát,
Hogy az dolgot meg nem érté,
Az szép lovat megszereté,
Hogy ki miatt földét elveszté.
Az szép lónak eriltében,
Az szót mondá az kevetnek:
„Annat adok én feldemben
Mint kívánnak ők, nagy bősséggel.”
[…]
Révai Miklós Morelli Gusztáv metszetén (1890 körül) – Wikipédia
Csáti versét Pray György és Cornides Dániel 1760-ban ismerte meg, igazán közismertté pedig akkor vált, amikor Révai Miklós a 18. század végén saját verseivel együtt közzétette. A 19. században, amikor iskolában is kezdték tanítani, a fehér lovon vett ország mondája a népi történeti tudatba nemcsak bekerült, hanem annak egyik alapelemévé lett, s olyan népszerűségnek örvendett, hogy a vásárokban festmények segítségével magyarázták a történetet a kíváncsiskodó vásározóknak, a fehér lovak pedig a továbbiakban is előkelő közlekedési eszköznek számítottak.
Nem mondai formában, hanem tudományos írásokban sem ritka ma sem az a tézis, hogy a magyar törzsek előre eltervezték a Kárpát-medence elfoglalását. Ennek a nézetnek komoly hagyománya van, jeles történészek vallották Hóman Bálinttól Györffy Györgyig, ezt képviseli a régész Fodor István és sokan mások. Ennek ellenére Kristó Gyula érvei látszanak meggyőzőbbnek: inkább csak a nemzeti büszkeség nem engedi, hogy a honfoglalást kényszerű szállásváltásnak tekintsék, mert a források sokkal inkább egy ilyesfajta tervezettség ellen szólnak. Igaz, a magyarok a 9. század utolsó harmadában egyre sűrűbben vállaltak katonai megbízásokat – Etelközből nézve – a Kárpátokon túl, de ez sokkal inkább önállóságuknak, fokozódó haderejüknek a jele volt, előttük is, utánuk is számos nomád nép avatkozott be jó pénzért katonai konfliktusokba. Az, hogy minél nagyobb területeket akartak a fennhatóságuk alá vonni, szintén általános szokás volt, a Kárpát-medence, különösen annak keleti fele pedig a korabeli politikai viszonyok folytán könnyű préda is volt az ereje teljében lévő magyar törzsszövetség seregei számára. Különben is, miért akarták volna otthagyni Etelközt? A terület a kazárok, Bizánc, a bolgárok és a formálódó Kijevi Rusz között geopolitikai kulcspozícióban volt, közel a fekete-tengeri, de közel az északi prémkereskedelemhez is, birtokolva a szállítást biztosító folyók partjait, ráadásul a hatalmas terület folyóinak, jó földjének, füvének köszönhetően kiválóan alkalmas volt legeltetésre. Egy elmélet szerint a paradicsomi állapotoknak egy szárazabb időszak vetett véget, ez késztette volna a magyarokat a továbbköltözésre – ez a szárazabb periódus azonban épp csak elkezdődött a 9. század végén, s a magyarok helyét boldogan elfoglaló besenyőket sem zavarta nomád életmódjukban.
Na de térjünk vissza 894-be. A magyaroktól ebben az évben nemcsak a morvák, hanem a bizánciak is segítséget kértek. 893-ban Szimeon lett a bolgárok kánja, s azonnal konfliktusba is keveredett a császársággal, nehezményezvén, hogy a bizánciak saját területükön nem engedték szabadon kereskedni a bolgárokat. A bolgárok sikert sikerre halmoztak a csatározások első szakaszában, az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor a bolgár kán porig alázta Bizáncot azzal, hogy a bizánci seregben küzdő kazár testőrség elfogott tagjait megcsonkítva, orrukat levágva küldte vissza a császárhoz. A hadi szerencse megfordítása érdekében a császár a magyarok segítségét kérte, s hajókat küldött az Al-Dunához, hogy biztosítsa átkelésüket a Duna jobb partjára, a bolgárok területeire. Ezzel egyidőben csapatai a szárazföldön is a bolgárok ellen vonultak. Szimeon vesszőfonadékkal próbálta megakadályozni a magyarok átkelését, sikertelenül, a magyar sereg pusztítani kezdte a bolgár területeket. Mikor a bolgár uralkodó ezt hírül vette, otthagyta a déli hadszínteret, s a magyarok ellen fordította csapatait. De hiába: a magyarok győzelmek sorát aratva nyomultak előre, Szimeon maga is alig menekült meg. A győztes magyar hadak megkezdték a visszatérést saját területeikre (széles körben elterjedt, de kevéssé valószínű nézet szerint nem haza vonultak volna, hanem a Tiszához), közben Szimeon villámgyorsan kiegyezett Bizánccal, és megtámadta a hazavonuló magyar sereget. Akkor már könnyen tehette, mert a délről támadó görög csapatok a békekötést követően hazatértek. A bolgárok is megpróbáltak minél nagyobbat ütni a magyarokon, de az igazán nagy csapás otthon fogadta őket: Szimeon ugyanis arra vette rá a besenyőket, hogy támadják meg a magyarokat, s mivel épp addigra hullámzott el Etelközig határáig a számánida Iszmáilnak a Kazak-steppe török népein aratott nagy győzelme, ezért az úzok már igen szorongatták a besenyőket, azoknak sürgősen új szállásterület után kellett nézniük, hát nem sokat haboztak, hogy eleget tegyenek-e a bolgár uralkodó kérésének.
Szimeon küldötteket indít útnak (Szkülitzész krónikája) – Wikipedia
Így hát az egyébként is zilált fősereg otthon áldatlan állapotokat talált. Konsztantinosz leírásában „...Simeon újból kibékült a rómaiak [Bizánc] császárával és bátorságban érezte magát, a besenyőkhöz küldött, és megegyezett velük, hogy leverik és megsemmisítik a türköket. És amikor a türkök hadjáratra mentek, a besenyők Simeonnal a türkök ellen jöttek, családjaikat teljesen megsemmisítették és a földjük őrzésére hátrahagyott türköket gonoszul kiűzték onnét. Miután pedig a türkök visszatértek, és földjüket ilyen pusztán és feldúlva találták, letelepedtek arra a földre, melyen ma is laknak.” A köztudatban ma is elterjedt, a császári tudósítással megegyező mítosz szerint a besenyők teljesen kiirtották a magyarok fő szállásterületén talált nőket, öregeket, gyerekeket. A krónikás persze használt retorikai eszközöket, többek közt a túlzást is, de a veszteség emberben, állatban, vagyonban valóban fájdalmas lehetett. A magyar krónikás hagyományban fennmaradt monda is természeti csapáshoz hasonló, óriási vészről szól: a Képes Krónika szerint a magyarok egy előző lakhelyükön „megszámlálhatatlan sast láttak, és ott a sasok miatt nem maradhattak, mert azok a fákról legyek módjára szálltak alá, és elfogyasztva megsemmisítették nyájaikat és lovaikat.” A török eredetű magyar bese szó ’sas’-t jelent, s a monda alapja az lehet, hogy összefüggést véltek a bese és a besenyők neve között. A szállásterületet védő csapatok tehát valóban megsemmisítő vereséget szenvedhettek, de az nem igaz, hogy a honfoglaló népesség szinte csak férfiakból állt: a honfoglalás kori sírokban talált leletek tanúsága szerint a nők ugyanahhoz a népességhez tartoztak, mint a férfiak.
A hírhedten vad besenyők további támadásait elkerülendő a magyar törzsek kénytelenek voltak szállásterületet változtatni. Sok lehetőségük nem volt, nemigen tehettek mást, mint hogy a steppe nyugati peremére, a Kárpát-medencébe húzódtak. Ráadásul nem választhatták a legkényelmesebb és a nomádok számára legalkalmasabb steppei utat sem: nem kerülhették meg a hegykoszorút délről, az Al-Duna felől, mert arrafelé az ellenséges bolgárok ütöttek volna rajtuk. Így aztán kénytelenek voltak a Kárpátok keleti és északkeleti hágóin átkelni, ez több hullámban zajlott, legnagyobbrészt 895-ben. Minden valószínűség szerint több átkelőt is használtak a magyar törzsek, de a legnagyobb tömegben vélhetően a keleti hágókon át érkezhettek. A magyar hagyományból már nyilván kiirthatatlan, hogy Árpád seregei Verecke híres útján érkeztek a medencébe, és ezzel, ha művészetekről van szó, nincs is semmi baj – de azért nem árt tudni róla, hogy a vereckei bejövetelnek a magyar művészet által kanonizált mítosza Anonymus nyomán született, ráadásul úgy, hogy maga a Névtelen Jegyző nem nevezte meg a szorost. Anonymus pedig mindig gyanús, hiszen ismerjük azt a szokását, hogy korának viszonyait, saját ismereteit, elképzeléseit vetítette rá az évszázadokkal korábbi időszakra, s ha talált egy nevet, lehetett az bármi, település, gázló, hegy, folyó, forrás, abból szívesen fabrikált egészen hosszú történeteket, „megmagyarázva”, miről is kapta nevét a kiválasztott hely. Vereckét illetően azonban nem varrhatjuk kizárólag a Névtelen nyakába a legenda születését: ő pusztán arról írt, hogy a honfoglalók Munkácsnál álltak meg először, az már az utódok találmánya, hogy mivel Munkácshoz a Kárpátok átkelői közül Verecke esik a legközelebb, a honfoglalók azon keresztül vonultak be a Kárpát-medencébe.
A Vereckei-szoros (1905) – www.profila.hu
A földrajzi adottságokat figyelembe véve sokkal valószínűbb a 14. századi krónikaszerkesztményben fennmaradt másik hagyomány. E szerint Álmos nem léphetett az új haza földjére, a szakrális királyság „szabályainak” megfelelően a besenyőktől elszenvedett megsemmisítő vereségért az uralkodónak kellett felelnie – a súlyos veszteséget annak tulajdonították, hogy a fejedelem nem élvezi többé az Ég bizalmát. A hagyomány szerint Álmost megölték, s ez Erdélyben történt. Ez azonban azt jelenti, hogy Verecke nem lehetett az egyetlen átkelésre használt szoros, de ez egyébként sem lenne életszerű: nyilván használták az északkeleti és a keleti hágókat, szorosokat (Uzsoki, Vereckei, Tatár, Radnai, Borgói, Tölgyes, Békás). A magyar törzsek az Alföld felé vonulva még nem maradtak Erdélyben, csak átvonultak rajta. Ebben szerepet játszhatott, hogy az Etelközt elfoglaló besenyők közvetlen közelségét nem szívesen vállalták, de az is, hogy erdélyi fennhatóságukat a bolgárok kényesebben őrizték, mint az alföldit, hiszen a sóbányák stratégiailag jóval fontosabbak voltak, mint a pusztaság. Vannak, akik szerint a honfoglalással lényegében a bolgár uralom is megszűnt Erdélyben, mások szerint a 10. század első harmadában még volt szavuk arrafelé, de van, aki egészen a 11. század elejéig számol jelenlétükkel.
A honfoglalók tehát először a Tiszántúlon telepedtek le, a morváktól elvett területen. Itt rendezték be hatalmi központjukat, a hadi centrumok egyike a Körös- és a Maros-torok között lehetett, ez a vidék nemcsak a Tiszántúl, hanem a Kárpát-medence földrajzi középpontjához is közel van. Errefelé van ugyan a mai Ópusztaszer is, Anonymus meséjét az első „nemzetgyűlésről” mégis jobb fenntartással kezelni. Nem mintha a vérszerződés története nem őrizhetne valós elemeket: a fiktív rokonná fogadás lehetett része a szövetségkötésnek, de jóval korábban, még Etelközben történhetett. Az, hogy Szeren – a mai Ópusztaszeren – fogadtak volna hűséget egymásnak a magyar törzsfők, ismét Anonymus földrajzi névből kiinduló történelem-farigcsálása: volt egy Szer nevű hely, s ebből Béla király jegyzője némi nagyvonalúsággal azt a következtetést vonta le, hogy nyilván azért ez a neve, mert itt ejtették szerét az ország s a szövetség dolgainak.
A vérszerződés László Gyula rajzán – mek.oszk.hu
Az kezdettől egyértelmű lehetett, hogy a Kárpát-medence nemcsak átmeneti menedék lesz, nemigen ábrándoztak arról, hogy amint lehet, visszatérnek Etelközbe – láttuk, a magyarok irtóztak még a gondolattól is, hogy újra szembekerüljenek a besenyőkkel. Így hát nyilván megpróbáltak mielőbb berendezkedni a nomád állattartásra alkalmas részeken, elsősorban természetesen az Alföldön, itt még akkor is jelentős füves pusztaságokat találtak, ha a Tiszának és mellékfolyóinak az ártere összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint ma, s ha nem borította folyton víz, akkor is sokkal több volt a mocsaras, lápos vidék, mint ahogyan mi megszoktuk. 895 és 899 között nem hallunk a magyar törzsekről – ki kellett heverni a veszteségeket, meg kellett ismerni az új szállásterületet. De azért a Dunántúl nem volt olyan messze, hogy ne zaklatták volna kisebb magyar portyákkal a frankok birodalmának keleti végeit. Várható volt, hogy amint összeszedik magukat a megtépázott magyar csapatok, a szövetség terjeszkedésbe kezd majd, s mivel a szomszédságban élő népek jól ismerték a magyar haderő harci erényeit, ez az előrelátás feszítő nyugtalansággal tölthette el a környék uralkodóit. Arnulf, a frankok császára megkísérelte Itália felé terelgetni a magyarok figyelmét. Ezzel két legyet ütött egy csapásra: menteni próbálta dunántúli területeit, s egyben a magyarok segítségével gondolta megzabolázni a Lombardiában uralkodó Berengár királyt (888–924), aki szemet vetett Itália egészére, noha Rómában Arnulfot koronázták császárrá. A magyar seregek meg is indultak a mai Szlovénia területein át délre, ezt az utat később is gyakran használták, ezért nevezték Strata Ungarorum-nak.
Arnulf terve csak részben sikerült: a magyarok először ugyan békét ajánlottak az óriási túlerőben lévő Berengárnak, ő azonban elutasította a kérést, úgy ítélte meg, hogy biztos győzelem ígérkezik, s inkább kényelmesen fölkészül katonáival a küzdelemre. Így aztán a magyarok, mit volt mit tenni, a két sereget elválasztó Brenta folyón titokban átkelve rajtaütöttek a pihenő, vacsoráló katonákon. A 10. század igen jelentős, itáliai származású történetírója, I. Ottó császár (936–973) nagy híve, a cremonai püspökké kinevezett Liutprand (920 k.–972), aki a magyar csatakiáltást is megörökítette nekünk – miszerint is a magyarok ördögi hui hui kiáltással rontanak rá ellenségeikre – elborzadva számolt be róla, hogy Berengár katonái között voltak, akiknek „az ételt a torkukban szúrták át”. A fényes győzelmet követően a magyarok Itáliában teleltek át. A korabeli városlakóknak persze rémületet, rettegést hozott a barbárok turistahajlama. 899 decemberében Vercellénél, 900. január 26-án Modenánál voltak, s későtavaszi, koranyári hazatérésük előtt még Velencét is szívesen megismerték volna közelebbről, de a dózse flottája barátságtalanul megakadályozta őket ebben. Haza sem a honvágy űzte őket, hanem egyrészt szövetségesük, Arnulf halálának a híre ösztönözte őket a hazatérésre – nem mintha ez lett volna az elsődleges szempont, de így még esküjüket sem kellett megszegniük, ha Pannóniát be akarták kebelezni –, másrészt Berengár „ajándékai”, amelyekkel megpróbálta rávenni a magyarokat, hogy vonuljanak végre el a zaklatott észak-itáliai területekről.
Karintiai Arnulf – 19. századi romantikus ábrázolás – Wikipedia
Hazafelé menet végigdúlták a pannon területet – a nomádoknál szokásos megfélemlítés volt ez, a későbbi hadjáratok előkészítéseképpen, hogy jó előre letörjék a kiszemelt területeken lakók ellenállását. Még abban az évben el is foglalták Pannóniát: a bajorok szövetségeseként vonultak a morvák ellen, de váratlanul átkeltek a Dunán, és a bajorok ellen fordulva elfoglalták a Dunántúlt. Először a keleti és északi sávban telepedtek meg, a többi részt csak adóztatták. Időközben visszatértek Erdélybe is, s így 900-ra nagyjából a birtokukban volt az a terület, amelyen később is éltek. Ez persze nem jelentette a harcok végét, hiszen a honfoglalók sem azt nem tudták, hogy ők most épp hont foglalnak, s egy letelepedett, szilárd, kereszténnyé vált, európai állam létét alapozzák éppen meg, sem azt nem tudták, hogy nagyjából már el is foglalták azokat a területeket, az Alföldet, Erdélyt és a Dunántúlt, ahol később utódaik élnek majd. Egyébként is, frissen szerzett területeiket nem ártott biztosítani. Ehhez megfelelő lépésnek látszott, hogy 902-ben a frankokkal karöltve lényegében megsemmisítették a korábbi sokszoros szövetséges morva fejedelemséget. A frank birodalom részét képező Bajorországot is folyton próbálgatták a magyar rajtaütések, változó sikerrel. Az egyik nevezetes, nagyobb összecsapás alkalmával a bajorok lakomára hívták a magyar sereget vezető Kusált – vagy ismertebb, de talán téves olvasatból származó nevével Kurszánt –, aki vélhetően a magyarok alkirálya volt, és a csellel odacsalt vezért megölték. 907-ben azonban Pozsony környékén olyan biztosan verték vissza a magyar seregek a frankok gyámoltalan próbálkozását a Dunántúl visszavételére, hogy ezzel véglegessé is vált a magyar uralom az egykori Pannoniában: a beszámolók szerint a magyarok szinte a teljes bajor sereget megsemmisítették, de a szokásos túlzásokat levonva is megdöbbentő mértékű volt a vereség, a csatában elesett Luitpold bajor herceg, Theotmár, Salzburg érseke, tizenkilenc gróf, két püspök és három apát, vagyis csaknem a teljes bajor nemesség. Ekkortól a magyarok által ellenőrzött terület a 960-as évekig egészen az Enns folyóig húzódott, és a Pó síkságáról is csak akkor mondtak le, mikor kiderült, hogy nomád életformájukhoz nem megfelelő a városokkal sűrűn beépített terület. Az Ennsen túli, azaz az Ober Enns vidék azonban szintén fontos maradt, hiszen a magyar hadjáratok többnyire arrafelé indultak, s fontos még ma is, hiszen minden mesebeli kiskondás és egyéb szegénylegények álma, hogy eljussanak az Óperencián túlra.
A 10. században elkezdődött a letelepedés lassú és kezdetben észrevétlen folyamata – a történészek máig eldöntetlen vitája, hogy nemzetségek, törzsek szerint telepedtek-e meg, és csak később szórták szét az egyes törzsek tagjait, vagy pedig a megtelepedés kezdetén az egykori törzseknek már csak emléke volt meg. De azért a magyar jó ideig még ugyanaz a nomád nép maradt, amelyik Etelközben nevet szerzett magának. 970-ig negyvenhét hadjáratot indítottak, harmincnyolcat nyugat, kilencet Bizánc irányába. Ezeknek nem a szomszédos államok voltak a célpontjai, hanem jóval távolabbi területek: a szomszédok pénzzel és szövetséggel váltották meg a békét, nemcsak adót fizettek a magyar törzsszövetségnek – Berengár és utódai például évente 375 kilogramm ezüstöt, 904 és úgy 950 között –, de hadjárataikban támogatást is nyújtottak abban az értelemben, hogy a magyar seregek szabadon táborozhattak, áttelelhettek a földjükön. Ennek fejében a körülbelül 500 kilométeres sávban húzódó szövetséges államok védelmet is kaptak a magyaroktól ellenségeikkel szemben. Egy-egy hadjáratban hatalmas távolságokat tettek meg a magyar csapatok: 926-ban például Sankt Gallent érték el először – az ottani kolostorban rátaláltak a félkegyelmű Heribald barátra, aki nem volt hajlandó a többiekkel együtt elmenekülni, mert nem kapta még meg a sarura való bőrt, de a kolostorban tivornyázó magyarok nem bántották, hanem jókat nevettek rajta, ő pedig később elbeszélte társainak a magyarok látogatását, s egy későbbi szerzetestársa leírásának köszönhetően mi is tudhatunk róla.
A Sankt Gallen-i kolostor terve (a 800-as évekből) – Wikipedia
Sankt Gallenből a Rajnán átkelve Burgundiában, Elzászban, Lotaringiában s aztán francia földön fosztogattak, s talán eljutottak az Atlanti-óceánig – 937-ben pedig már biztosan jártak arra. 942-ben Itáliából indulva keltek át a Pireneusokon, s jutottak egészen Katalóniáig. Ekkor kerültek magyar foglyok a cordobai kalifa udvarába – őt már ismerjük, III. Abd ar-Rahman, a kazár József kagánnal levelező Hászdáj Ibn Sáprút ura volt a kalifa akkoriban –, ott iszlám hitre tértek, s a kalifa testőrségébe kerültek. Talán az ő fennmaradt beszámolóik alapján írta le Ibn Hajján (987/988—1076), a középkor talán legkiemelkedőbb hispán történetírója Magyarországot – szerencsére hat kötetes, elveszett munkájától eltérően fennmaradtak azok a jegyzetei, melyekben más szerzőket kivonatolt, ebben jegyzi meg, hogy a magyarok sátrakban élnek és nomádok, mint az arabok, s hogy hét emírjük van. A magyarok hadjáratok nemcsak Észak-Hispániáig értek el, megfordultak magyar csapatok Dél-Itáliában, egészen lent a csizma sarkában, voltak Rómánál, Nápolynál, 934-ben a besenyőkkel szövetségben Konstantinápoly falai alatt csikartak ki évi adót kilenc évre a béke fejében; nem egyszer jártak Burgundiában, frank és sváb földön, Szászországban.
A sikersorozatban az első komoly törés a 955-ben Augsburgnál, a Lech mezején elszenvedett vereség volt. Ekkor is német hívásra érkeztek, I. Ottó császár ellenfeleit megsegíteni, s bár a győzelemittas német krónikások jócskán fölnagyították a magyarokra mért vereséget, semmiképpen nem becsülhetjük le a súlyát. A sereget – nem különösebben jól – vezető három magyar vezér, Bulcsú, Lél (azaz Lehel) és Súr fogságba esett, és Regensburgban kivégezték őket, a magyarok pedig nem vezettek több hadjáratot nyugatra. Másrészt a németek is óriási veszteségeket szenvedtek, elesett Konrád, a lotaringiai herceg. A magyarok azért vonultak még hadba, de a fő céllá Bizánc vált, merthogy régi kedves ismerősünk, Bíborbanszületett Konsztantin, hallva a magyar hadak meggyengüléséről, 958-ban megtagadta az adók további fizetését. A magyarok hiába fenyegetőztek Bizánc kapuinál, a császár nem engedett, s mikor hazafelé vonulva Trákiát fosztogatták, az utánuk küldött csapatok még le is győzték a magyarokat. Az útnak mindössze egyetlen monda lett a haszna, amely szerint a görög óriást legyőző kicsike, de erős Botond még a császári város kapuját is betörte buzogányával. 970-ben még egyszer megpróbálkoztak a magyarok Bizánccal, a bolgárok, besenyők és oroszok szövetségében, de annak az útnak sem lett jó vége, láttuk, Szvjatoszláv koponyája egyenesen ivócsanakként végezte, igaz, nem a görögök, hanem a besenyők révén.
Az augsburgi csata Hektor Mülich(1415-1490) illusztrációján – Wikipedia
E két szimbolikus dátum, az utolsó nyugati és az utolsó keleti klasszikus nomád hadjárat között uralkodott Zolta fia Taksony, Árpád unokája. Már ő fölismerte, hogy a megváltozott időkben kénytelenek lesznek vallást választani, s ezzel is idomulni környezetükhöz, így nyugatról szándékozott térítőket kérni. A kereszténység maga akkor már nem volt kuriózum a vezetők között, 948-ban Bulcsú keresztelkedett meg Bizáncban, 953-ban pedig az erdélyi gyula. Taksony tervét csak Géza fejedelemnek sikerült valóra váltania: 973-ban Géza tizenkét követet küldött Quedlinburgba, I. Ottó birodalmi gyűlésére, azzal az üzenettel, hogy a magyarok békét ajánlanak és térítő papokat kérnek. Ez a megoldás a német-római császár tetszését is elnyerte, megszületett a béke, s megérkezett Sankt Gallenből Brúnó szerzetes. Géza udvara s ötezer magyar vette föl a keresztséget, Géza fia, Vajk már az új vallás szellemében nevelkedett föl.
Vannak európai történészek, akik azt mondják, hogy az Európán keresztül-kasul száguldozó magyar lovasoktól való rettegésből jó is származott: számos európai város a tőlük való félelmében épített erős városfalat, s nem sokkal később ezekben a városokban gyorsult föl a polgárosodás. A kereszténnyé vált magyar királyság már komoly szövetséges is lehetett, nemcsak kiszámíthatatlan ellenfél, sőt, évszázadokig a magyarok fogták föl a keletről érkező veszedelmet: Európa nyugati fele nem szenvedett sem besenyő, sem kun betörésektől, nem dúlta a tatár, és az oszmán hadsereg is elakadt a Magyar Királyságban. A Lajta mint Nyugat és Kelet határa azonban még a 20. században is érvényes szétválasztó elvnek bizonyult, s a kultúrában titkosan átörökítve mintha továbbra is ott kísértene társadalmi tudatalattinkban, attitűdökbe, habitusba, megszokásba, világszemléletbe, megoldási módokba kódolva.
De Európa sem felejtette el egykönnyen a magyar veszedelmet. Nem is tehették: krónikák, évkönyvek, oklevelek, legendák tömege örökítette meg a magyarok rémtetteit. A 714 és 901 közötti történéseket tartalmazó Fuldai Évkönyv a 894-es, morvákat támogató katonai segédkezés kapcsán beszélt arról, hogy a magyarok „a Dunán túl kóborolva sok szörnyűséget követtek el”, egy szálig legyilkolták a férfiakat és az idős nőket, a fiatal nőket „barmokként magukkal hurcolva kéjvágyuk kielégítésére használták”. Regino (845 k.–915), a krónikaszerző prümi apát szerint „nem emberek, hanem fenevadak módjára élnek ... nyers hússal táplálkoznak, vért isznak, az elfogott emberek szívét részekre feldarabolva mintegy orvosságként lenyelik”. Ez azért magának Reginónak is gyanús, ezért hozzáteszi, hogy mindez a szóbeszéd szerint igaz, de nyilván készséggel elhitték azok, akik erdőkbe, mocsarakba rejtőzve, kápolnákba menekülve várták, mikor múlik el végre a vész, mikor lélegezhetnek föl a magyarok elvonulása után. Könnyen elhitték, akik végignéztek rombolást, pusztítást, erőszakot, és üszkös romok között próbálták valahogy folytatni életüket. Igaz, a háború háború volt, az európai hadseregek, beleértve a kereszteseket is, szintén nem voltak jámbor báránykák, de a magyarok olyan nagyon mások voltak.
Mások, de egy régi, rossz emlékű társasághoz meg igen hasonlatosak. Ugyanúgy ülték meg a lovat, ugyanolyan modorban harcoltak, hasonló volt ruházatuk, keletről jőve száguldták be a Nyugatot, ugyanott éltek, a Tisza-menti füves pusztákon, s még a nevük is igen hasonlatos volt. Így aztán nem meglepő, hogy az Európát fenyegető magyarokat lényegében a Kárpát-medencébe telepedéssel egyidőben azonosították a hunokkal. Az ismert források közül elsőként a modenai Szent Geminián legendájának szerzője (valamikor 910 előtt halt meg) jelentette ki, hogy az ő idejében Modenát fenyegető magyarok ugyanazok, akik korábban hunok voltak, s akiknek a királya akkor „Attila Ungarorum rex” volt. A 9. században és a 10. század első felében még pontosak a nyugati szerzők értesülései: egy újabb szkíta, azaz nomád nép bukkant föl, akiket ungrinak vagy türknek neveznek. Később azonban a mese és a fantázia ebben az esetben is a tények fölé kerekedett, s Geminián életrajzíróját egyre többen követték abbéli hitében, hogy a magyarok a hunokkal azonos nép. Néhányan már a 10. század második felében is csatlakoztak ehhez a nézethez, de főképp a 11. századtól vált népszerűvé a nyugati hagyományban a hun-magyar azonosság gondolata, nagyrészt ki is szorítva korábbi vetélytársát, az avar-magyar azonosság elméletét. Annál is inkább, mert a keresztény szemlélet könnyen ráaggatta a magyarokra azt a szerepet, amelyet korábban a hunokra osztott, hogy ők Isten ostora, mellyel az Atya keresztényibb életre akarja ösztökélni gyermekeit. Ezt olvashatjuk például a verduni Dado püspöknek írt levélben, melyről esett már szó más vonatkozásban (ebben szerepelt a magyaroknak az „éhezést túlélőktől” való származtatása).
Így aztán érthető, hogy a modenaiak így könyörögtek, mikor a magyar seregek Észak-Itáliát dúlták: „Krisztus hitvallója, Isten szent szolgája, óh Geminianus, imádkozva könyörögj, hogy ezt az ostort, melyet mi nyomorultak megérdemlünk, az egek királyának kegyéből elkerüljük. Nemde bölcs voltál, mikor Attila idején a kapukat kinyitva megszabadítottad híveidet? Most kérünk téged, bár hitvány szolgáid vagyunk, védj meg minket a magyarok nyilaitól.” Európa számára tehát mi már akkor reménytelenül hunok voltunk, amikor a magyar eredettudatban még nyoma sem volt ilyesminek. De ez nem vetett ránk különösebben jó fényt.
Előző részek:
Elzárkózás a nemzeti hagyománytól
Az apai üknagymama és az anyai nagypapa
A madár nem ornitológus
Fatum Morganum
Kis csodabogár-határozó
A metafora rabságában
A magyarság bölcsőjénél
Az ismeretlen Belső-Ázsia
Az ókori Kína ellenségei
Attila és hunjai
Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig
„Szavaimat jól halljátok...”
A gyűrűk ura
Kazár szótár
Magna Hungariától Magna Hungariáig
A honfoglaló magyarság kialakulása
Múlt idők története
A honfoglaló magyar nép élete
A magyar nyelv török kapcsolatai
Sándor Klára sorozatának következő részét jövő szombaton olvashatják