Áthallások



Az a bozontos kutya, ott az utca alján, semmiben sem különbözik az összes többi lénytől, akit időről időre kiszabadítanak a füvet-fát, jó levegőt csak nyomokban tartalmazó lakásokból. Ideszagol, odakap, kicsit a póznák tövébe pisil, aztán szalad tovább, azokon a határokon belül, amelyeket az alattomosan rugalmas – rugós hengerről letekeredő és visszaugró – póráz a számára kijelöl. Mozgásainak eredője végül is elég egyértelműen egyetlen irányba mutat: fölfelé az utcán. Éppen arra, ahonnan én meg jövök.

Gondolnánk, így semmi konfliktus nem állhat elő közte és a póráz rúgóját uraló gazdája között, hiszen a gazda ugyancsak fölfelé gyalogol. És látjuk is, hogy a legnagyobb nyugalomban battyog a kutyája mellett. Maga is ideszagol, odales, leolvassa a póznákról az alkalmi hirdetéseket, olykor a kapualjak névtáblájáról kap el egy-két, izgalmasabb információt. (Ebben az utcában történetesen van is ilyen: Orbán Viktor vett itt tavaly egy lakást, és sokan izgatottan követték, miként változnak a kapucsengőre kiírt nevek.) A nyugalom és béke egészen addig kitart, amíg én, aki szemből jövök, bele nem kerülök a gazda látóterébe. Akkor viszont azonnal kiderül, hogy igenis van az utcában olyan zavaró tényező, amelynek felbukkanása képes konfliktust gerjeszteni: én vagyok az.

Amint látótávolságon belülre érek, jaj lesz szegény kutya árva fejének. S bár ő továbbra is ugyanúgy viselkedik, ahogyan addig, most mégis minden mozdulata devianciának, sőt, szándékolt rosszindulat kifejeződésének minősül. Még rá sem igazítja az orrát a fatörzsről érkező szagra, amikor már be is kell húznia a fülét, a gazda torkából kitörő hangorkán elől: „Mit csinálsz?! Pfúj, nem szégyelled magad? Nem meg mondtam, hogy koszos?!” Azután kijelentő módban és egyes szám második személyben fogalmazott igék ütnek rajta: „Idejössz! Leülsz! Ott maradsz! Hagyod abba rögtön?! Abbahagyod!!”.

Hadd fogja fel az az állat, hogy itt nem másnak, kizárólag neki szól a parancs, ő az, aki hiszen már magáévá is tette, hogy személyesen és kiemelten korlátozzák: idejön, leül, abbahagyja. Ő az, aki fölé a gazda most megtörhetetlen istenként magasodik, hogy minden, harsogó szavával bizonyítsa: hatalmas erők birtokosaként uralkodik, s nemhogy az utcát, de a fákat, póznákat, városokat, az egész országot, a földgömböt, a világegyetemet védi és képviseli.

Ugyanakkor viszont nehéz elfelejteni, hogy ez a tűzijátékszerű kitörés a legkevésbé szólhat a kutyának, hiszen az nem tett semmi olyat, ami ezt indokolná, tehát mégsem lehet ő az, akinek a gazda mindezt bizonyítja. Akárhogy is nézzük, ez nem is egy kitörés, hanem szép, kifejlett demonstráció. Amihez a szegény kutyának szinte már semmi köze. Igazából nekem játszik itt ez az ember, illetve bárkinek, aki most vele szembe jöhet ezen az utcán. A kutya ehhez csak kellék. Szegénynek nincs is más választása, mint hogy lesunyja a fejét, a földhöz tapad és a nyüszítő megadással védi magát.

Kérdés, hogy nekem, a demonstráció igazi címzettjének mi is a választásom.

Nem könnyű a helyzet, hiszen ha most bármiféle gesztust is teszek, azzal azt igazolom vissza, hogy igen, vettem, látom: hatalmas erővel állok szemben. Itt egy ember, aki univerzálisan képes uralkodni, és például a nála gyengébbeket feltétlenül képes minden módon megfélemlíteni. És hát ki nem gyengébb nála? Tessék, ez a szerencsétlen állat is csaknem a totális megsemmisülés állapotába került.


on the other end of the leash – flickr/theilr

Elismerem végre, aki itt ráadásul nőként jövök, hogy őt kell szeretni, és senki mást, rajta kívül? Látom már, hogy ő bármire képes, és bárkit meg tudna félemlíteni?

Bemehetnék persze abba a csapdába, hogy győzködni kezdem, a szokásos közhelyekkel: „Jaj, ne csinálja már ezt, a kutya is ember, most miért kell így megfélemlíteni szegényt? Hát nem látja, mennyire reszket? Mire jó ez?” Amire aztán a nagy póráztartó ember is választhatna, hogy tovább fokozza-e az ő rettenthetetlenségét: „Ön is tudja, asszonyom, hogy ezekkel így kell bánni, mert aztán elkanászodnak, és a fejünkre nőnek, ugye!” –, avagy inkább a „de hiszen én csupán azért korlátozom őt, nehogy véletlenül megzavarja az ön kedves nyugalmát” meghatóan álságos stratégiájával válaszoljon.

Ezt a csapdát most elkerülöm, s inkább megpróbálom az arcomra kiültetni az összes kérdést, amely ezzel kapcsolatban fölmerülhet. Hogy ugyanis vajon miért vagyok én, a vadidegen járókelő fontosabb a számára, mint a saját kutyája? Hiszen azzal még tíz-tizenöt évet biztosan eltölt, velem meg lehet, hogy soha többé nem is találkozik. Miért kockáztat egy már megszerezett bizalmat az én, meglehetősen bizonytalan szimpátiámért? S ha már annyira fontos vagyok: ugyan miből gondolja, hogy azok közé tartozom, akinek tetszik a hatalmaskodás? Miért nem feltételezi, hogy vannak emberek, akik kifejezetten viszolyognak ettől a viselkedéstől? Vagy komolyan elhiszi önmagának, hogy amit ő szimpatikusnak képzel, az objektíve is szimpatikus? Az maga a százszázalékos realitás?

Bár nagyon koncentráltam, hogy mire egy vonalba érünk, mindez teljes differenciáltságában ott üljön kinn az arcomon, azt hiszem, a végén csupán ez volt leolvasható róla: „Maga hülye?”.

Sajnos van itt valami, amit én mindig elfelejtek. Az ugyanis, hogy az ilyen ember alapvetően önmagának játszik, és csak a hozzá hasonlóknak akar tetszeni, ha akar egyáltalán. Én és mindenki, aki nem ő, nem vele azonos, csupán addig érdekli, amíg vevő a játékára. Ha nem vevő, akkor egyszerűen besorolódik a figyelmére is méltatlan élőlények közé. Attól kezdve ugyanúgy nem érdekli, ki mit gondol róla, ahogyan a szerencsétlen kutya hozzá való viszonyán is csak átlép. Éppen ezért aztán az, hogy mi ült az én arcomon, egy percig sem rendítette meg őt, nem is érintette. Az igaz, hogy a diadalittasságnak kényszerűen meg kellett akadnia, de nem tűnt el, csupán átalakult: fölényes megvetéssé változtatta. Még csak nem is kérdőjellel, hanem felkiáltójellel jelent meg az arcán ugyanaz a mondat: „Maga hülye!”.

Ami azt illeti, ezen végül is röhögnöm kellett, s komolyan fontolgattam, hogy megállok, és megmondom neki: Hallja-e, van magának fogalma róla, milyen jó kis áthallásost tudok én majd írni ebből? Tulajdonképpen hálával tartozom, amiért hozzásegített ehhez. Bravó, csak így tovább!

De nem álltam meg, és nem mondtam neki semmit – még azt hinné, van hozzá bármiféle közöm. Ráadásul jobb, ha nem provokálom. Mert ha véletlenül visszakérdezne, azt meg én nem tudnám megmagyarázni, hogy tulajdonképpen miért is kell nekem demokráciában áthallásosokat írni.


Lévai Júlia                  


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!