Végül
- Részletek
- Krémer Ferenc
- 2014. máj. 05. hétfő, 05:51
Nem vagyok publicista, mégis elengedhetetlen szükségét éreztem annak az elmúlt években, hogy amennyire tőlem telt, röviden és érthetően mondjam el, amit a demokráciáról gondolok. A Galamus ehhez a legjobb hely volt és maradt, bennem viszont elenyészett a szükségérzet, nem tudok – vagy nem akarok – mit mondani. Pillanatnyilag úgy érzem, leírtam, amit le kellett írnom, s írni csak akkor érdemes, ha tudok újat mondani. Most nem tudok, most nincs esély hozzájárulni a változáshoz. Minden gondolat megértésre, minden mű befogadóra vágyik, de most az az érzésem, mintha önmagammal beszélgetnék, annak pedig nem sok értelme van.
A maitól különböző másik állapotot legfeljebb felvázolni tudhattam, az pedig bizonyára kevés volt ahhoz, hogy mások is éppúgy elképzeljék, ahogyan én próbáltam. Mégis remélem, előbb-utóbb a legtöbbünknek égető szüksége lesz egy ilyen elképzelésre, és akkor majd én is újra itt leszek.
„Mivel az ember teljességgel saját történelmi szituációjába van elmerülve, gyakran el sem tudja gondolni az adott politikai vagy gazdasági rendszer hibáit […] s el sem tudja képzelni, hogy a dolgok másként is lehetnének. […] gyötrelmeinket, szenvedéseinket attól a perctől fogva látjuk új megvilágításban, attól kezdve döntünk úgy, hogy elviselhetetlenek, amikortól képesek vagyunk egy másik állapotot elgondolni.” (Jean-Paul Sartre)