Politikai mítoszaink – a hatalom meséi

Hetedik rész: A felsőbbrendű ész mítosza


A polgári társadalmat az ész, az észt pedig a polgári társadalom hívta életre. Nem meglepő hát, ha az egyik ésszerűnek, a másik meg polgárinak tekinti önmagát. Persze, csak elvontan, mert nincs és nem is lehetséges olyan társadalom, amelynek a mindennapjai ne lennének tele ésszerűtlenségekkel, másrészt pedig az ész egyáltalán nem csak polgári lehet. A polgári társadalom ésszerűtlenségeit hol antagonizmusnak, hol irracionalitásnak, hol meg anómiának vagy éppen patologikus jelenségnek tekintették. Bárminek látták, látják is, sokan szőttek és szőnek terveket arra, hogy megszüntessenek minden ellentmondást, vagyis hogy a társadalmat végre tisztán ésszerűvé változtassák. Ebből a törekvésből aztán különféle szörnyek és torzszülöttek jöttek világra, mint például a rasszizmus, a sovinizmus vagy a diktatúrák, attól függően, mit akartak leküzdeni.

Sokan összehúzhatták a szemöldöküket az első bekezdést olvasva, és ha így tettek, igazuk volt. Mert a kapitalizmus és a polgári társadalom ésszerűtlenségei olykor maguk is szörnyeket szültek, illetve szülnek. Az emberi méltóság és az emberi jogok tiszteletéhez rabszolgaságon, embertelenségen, durva kizsákmányoláson és tömeggyilkosságokon át vezetett az út. Még ma is olyan gyakran élnek vissza az alkalmazottak feletti erőfölényükkel a vállalkozók (kiváltképp itt, Európa közép-keleti felén), amilyen gyakran csak tudnak. Az a kérdés viszont, amelyre mindenkinek válaszolnia kell, aki az ellentmondások felszámolásán ügyködik, szerintem az: el lehet-e űzni az egyik szörnyet a másikkal, és ha igen, akkor érdemes-e? Van egy másik kérdés is, amire még nehezebb válaszolni: lehetséges-e egyáltalán megszabadulni a társadalom szörny- és torzszülötteitől?

Szorosan összefüggő kérdések ezek, hiszen az elsőt csak akkor tehetjük fel, ha a másodikra már igennel válaszoltunk. A válasz azonban nemcsak logikai, hanem etikai is. A felelősséget nem kerülhetjük meg, akár igent, akár nemet mondunk. Az elmúlt kétszáz évben rengeteg különféle módon mondtak igent és mondtak nemet, és mindkettőből születtek szörnyek. Ezek egyike a felsőbbrendű ész, vagyis a gondolkodás hierarchikus módja. A felsőbbrendű ész nem egy-egy személy tulajdonsága vagy képessége, hanem előjogok rendszere. Ezek birtoklása, ha bölccsé nem is, de tekintélyessé teszi tulajdonosát, ezért van az, hogy akik a hierarchikus gondolkodás csúcsán állnak, valóban felsőbbrendűnek is érzik magukat.

Ha van felsőbbrendű, akkor van közönséges, vagyis közös ész is. Mindannyian rendelkezünk vele. Közös is, egyenlő is, és mellérendeltté teszi az igencsak különböző egyéneket. Véleményük éppen ezért egyenrangú és megvitatható lesz. A vita tartja életben, és teszi közössé a közönséges észt, a gondolatok egyenlőségét is ez biztosítja. Kételkedik, kérdez és vitatkozik, egyszóval gondolkodik. Kérdéseivel kétségbe von minden tudományos, politikai vagy vallási hatalom által védett tekintélyt. Gondolkodásra kényszeríti őket, hogy kiderüljön, képesek-e még rá, vagy csak mint egy mantrát, üres tekintettel ismételgetik, hogy pozíciójukból eredően egyedül ők jogosultak igaz állításokat tenni. A felsőbbrendű ész a tekintély erejével, a közönséges ész pedig vitákon át jut el ahhoz, amit igazságnak vél.

Kétségtelen ész

A felsőbbrendű ész nem akar egyenlő lenni, nincs szüksége véleményekre és kritikára, a vita pedig kifejezetten zavarja. „Nem meggyőzni kellene egymást, hanem kijelölni közös céljainkat” – fejtette ki Orbán Viktor már 2005-ben, és a NEP is meddő vitákat emleget. (NEP 8. p.) Kijelölni viszont csak úgy lehet, ha van valaki, aki kijelöl, aki biztos benne, hogy a számtalan lehetőség közül melyik az igazi. Olyan valaki, akinek nincsenek kétségei, hogy jól választott, mert ha lennének, akkor biztosan megkérdezne másokat is. Vitatkozna és érvelne az álláspontja mellett, megfontolna és talán még el is fogadna az övétől eltérő álláspontokat, vagy azoknak valamilyen elemét. Ha lennének kétségei, akkor ezt meg is tenné, de nincsenek neki. Kétségkívül igaza van, hisz benne, hogy minden kétségen kívül ő áll a legközelebb az igazsághoz. Ez az önmagában való hit teszi kétségtelenné.

A felsőbbrendű ész kétféle értelemben is kétségek nélküli. Először is úgy, ahogy az előbb láttuk: sohasem kételkedik önmagában. „Jómagam továbbra is itt vagyok” – mondta Orbán büszkén 2007-ben, és kétségtelenül ott volt. A kétségtelenség a későbbiekben egyre világosabban és egyértelműbben láthatóvá vált, például legutóbb a MÁÉRT ülésén mondott beszédben. Mihancsik Zsófia pontosan és érzékletesen írta le, hogyan: „Nem vettük észre – én nem vettem észre – mikor fordult át nehézkes, tudálékos, öntelt okoskodóvá, mikor azonosult hiány- és reflexiómentesen saját képzelt nagyságával, mikor jutott el arra a pontra, hogy már saját gondolatainak a laposságát sem veszi észre, így aztán sem elrejteni, sem vonzóvá átcsomagolni nem képes őket többé. Mikor hitte el először önmagáról, hogy nemcsak Magyarország, hanem a világ sorsa is a kezében van. Mikor sült rá hézagmentesen a korábban csak eszközként használt prófétai szerep.” Akik elvesztették a kételkedés képességét, nem hiszik el, de a kétségtelenség árát meg kell fizetni az ellaposodó gondolatokban és az önkép torzulásában, az önhittségben. Az ide vezető úton a miniszterelnök eléggé régen elindult már. Szerintem nagyjából az első nemzeti konzultáció idején, 2005-ben történhetett ez, nekem legalábbis ekkor tűnt fel. Ismerőseim megmosolyogtak, amikor hallgatva a konzultáció eredményeiről tartott beszámolóját, azt találtam mondani, hogy neki intellektuálisan vége. Innentől kezdve szinte minden gondolata plágium, sajátja egy sincsen. De ne értékeljük őt túl, mert nem több mint illusztráció a felsőbbrendű ész működésének megértéséhez. A lényeg az, hogy aki nem képes akár nyilvánosan is rákérdezni a saját álláspontjának igaz vagy hamis voltára, annak egy idő után már nem lesznek gondolatai. Nem véletlenül hangsúlyozta Descartes, hogy a bölcsességbe a kételkedés avat be, az az első lépés, vele kezdődik minden.

Másodszor a felsőbbrendű ész abban az értelemben is kétségtelen, hogy nem tűr kételkedést. A kétségtelen ész bizonyos a saját állításaiban, csakis bizonyosságai vannak. Kérdezni is csak ő kérdezhet, de csak azért, hogy megmutassa, milyen biztos a saját tudásában. Ügyesen csinálja, mindig csak olyat kérdez, amire már van válasza. Sztálin nagyon szerette ezt a technikát, bölcsnek és megfellebbezhetetlennek, azaz felsőbbrendűnek látszott tőle. Ugyanakkor arra is alkalmas ez a technika, hogy kizárja mások kérdéseit, mert a kétely mindig kérdésekben fogalmazódik meg, a felsőbbrendű ész azonban nem engedheti meg, hogy kérdőre vonják, ő nem lehet egyenlő másokkal. Inkább rítusokat alakít ki maga körül, egyfajta a kívülállóknak mulatságos, a résztvevőknek szánalmas táncot, amelyben a hatalmát fitogtatja.

Hatalmas ész

A felsőbbrendű ész nem élhet hatalom nélkül. De nem egyszerűen csak hatalmat akar magának, neki eleve hatalma van, a feladata mindössze annyi, hogy másokkal is elfogadtassa ezt. A másokon uralkodás nélkül nem is létezhetne, ezért szerviensekre, alattvalókra van szüksége, akik kétségek és kételyek nélkül szolgálják.

Hatalma a kétségbevonhatatlanságból, a megkérdőjelezhetetlenségből származik, ez teszi lehetővé, hogy hatalmas igazságokat mondjon ki. Igazságokat, amelyeket a hatalom óv meg a kérdőre vonástól. Igazságokat, amelyek a hatalom igazságai, és elég erővel rendelkeznek ahhoz, hogy elfojtsák az ellenkezést. Ha nem vagyunk alattvalók, és nem hajtunk fejet semmiféle felsőbbrendű előtt, akkor a hatalom igazságai a legtöbbször bizony egysíkú, silány konstrukciónak látszanak.

A hatalmas ész, ha politikusokat száll meg, mindig úgy mutatja be önmagát, mint aki új korszakot nyit a történelemben. Gondolatai azonban üresek. Az állításaiban pont ezért nem lehet kételkedni, mert mi lenne akkor, ha kiderülhetne, hogy hatalom nélkül csupa értelmetlenséget hord össze. Mondhatni, hatalmas értelmetlenségeket. Az, amiben nem kételkedhetünk, kétségtelenül „igaz”, vagy annak látszik. A „kétségtelen igazság” azonban önellentmondás, amit kétféleképp oldhatunk fel: vagy belátjuk ezt, és új utat keresünk, vagy igénybe vesszük a hatalom segítségét a megvédéséhez. A hatalmas ész mindig az utóbbi utat választja.


Il Gorgo – flickr/giopuo

Új homo hierarchicus

Az nem elég, hogy a felsőbbrendű ész önhitt, vagyis hisz önmagában. Alattvalókra is szüksége van, olyanokra akik őbenne hisznek, vagy legalább elfogadják, hogy az igazságot nem keresni és megvitatni, hanem csupáncsak kijelölni kell. A felsőbbrendű ész nemcsak a politikában működik, nem csak ott találhatjuk meg, hanem mindenfelé a társadalomban. A diktatúrákban viszont elszabadul, és mint valami Gorgó, belefojtja a szót a kérdezőkbe. Ott érzi a legjobban magát, de nem ott születik. Ahhoz, hogy egyáltalán valamiféle nem-demokrácia közelébe jusson egy társadalom, az is szükséges, hogy magától értetődőnek tekintse, hogy a szervezeti és a társadalmi hierarchia csúcsain lévők álláspontja kritika és vita nélkül is maga az igazság, és nem csupán egy a sok vélemény közül. Minél antidemokratikusabb módon működnek a szervezetek, minél inkább képesek megkérdőjelezhetetlenként elfogadtatni a társadalmi viszonyokra vonatkozó álláspontjukat a szakmák és egyéb politikai vagy vallási érdekcsoportok, annál több tér nyílik a felsőbbrendű ész előtt. Minél több tér nyílik előtte, annál elfogadhatóbbnak látszik az alávettség, és lassan-lassan megszületik az új homo hierarchicus, (2) aki a szolgaság védelmező ketrecében érzi csak jól magát, aki retteg a szabadságtól és a döntésektől.

A felsőbbrendű ész célja is, feladata is, hogy alkalmatlanná tegyen minket az önálló gondolkodásra. Nevethetnénk rajta, ha nem tartanák egyre többen természetesnek azt, hogy csak a tekintélyesek gondolataira van szükségük.

Mit válaszolhatunk hát a második bekezdésben feltett kérdésekre? Azt, hogy nem lehetséges végleg megszabadulni a társadalmi szörny- és torzszülöttektől. Lehetséges viszont megakadályozni őket abban, hogy hatalomra jussanak, de még ez is kudarcba fullad olykor-olykor. Nem érdemes viszont egyik szörnyet egy másikra cserélni, mert el lehet ugyan űzni őket egymással, de minek? Rosszul gondolja, aki azt hiszi, hogy bármelyiket is meg lehet szelídíteni, nem olyanok. Aki megpróbálja, végül maga is a zsákmányuk lesz.


Krémer Ferenc                  



(1) Orbán Viktor: Új küldetés, 2005. június 17.
(2) Ghislain Lafont nevezte így a koraközépkor emberét. Ghislain Lafont: A katolikus egyház teológiatörténete, Atlantisz, 1998, 145. p.

A Politikai mítoszaink – a hatalom meséi sorozat:

A rend mítosza
Az erő mítosza
A különbségek, avagy az egyformaság mítosza
A Nemzeti Együttműködés Rendszerének eredetmítosza; Mese 2006 őszérő
A múlt mítosza
Az állam mítosza


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!