Magyarországi zsidó
- Részletek
- 2014. április 25. péntek, 08:07
- Schiffer Anna
Magyarországi zsidó vagyok? Zsidó vagyok? Magyar vagyok? Magyar zsidó vagyok? Kérdések. 68 éves vagyok, és nem tudok rá válaszolni. Persze hogy magyar vagyok. Miért nem elég ez a válasz? Mennyivel több az, hogy magyar zsidó, zsidó magyar vagyok? Nem vagyok vallásos. Attól még lehetek zsidó, vagy ez nem választás kérdése? Zsidó vagyok, mert az őseim zsidók voltak, zsidó magyar állampolgárok. De az őseim között voltak nem zsidók is. Akkor most jön a matematika vagy a zsidótörvények?
A négy nagyszülőm közül három volt zsidó. Apám 1911-ben született. A faluban a nagyapját küldték el a rabihoz, hogy bejelentse a gyerek, Pál Mózes születését. Mire a nagypapa a rabihoz érkezett, elfeledkezett a megadott sorrendről, apámat Mózes Pálként jegyezték be. Hogy 1938-ban összeházasodhasson anyámmal, megkeresztelkedett, lett most már „csak” Pál. Amikor jött a munkaszolgálatra a behívója, bátyja arra hivatkozva, hogy Schiffer Mózes Pál nincs, nem vette át a behívót. Igaz, Pálként sem tudta elkerülni Dachaut.
1950-ben apámat letartóztatták, anyámat ötünkkel együtt kitelepítettek. Schiffer nagyapára később került sor.
1956-ban 10 éves voltam. Apám szabadulása, a debreceni kitelepítés után költöztünk Budapestre. A Deák téri iskolában egy feketehajú kislány az ablakhoz hívott, és csendesen, hogy mások ne hallják, megkérdezte, zsidó vagyok-e. Olyan titokzatos hangsúllyal kérdezte, hogy éreztem, jobb erre a kérdésre nemmel válaszolni. Amúgy fogalmam sem volt arról, hogy mit kérdez. Sokkal később emlékeztem vissza, és értettem meg ezt a kérdést.
Az 1960-as évek elején Pali bátyám kezdeményezett otthon olyan beszélgetéseket, amelyek egyértelműsítették számomra, hogy mi zsidók vagyunk. Bevallom, nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget. Engem sem azelőtt, sem azóta, soha semmiféle nyílt bántás nem ért azért, mert az őseim többsége „igazhitű” volt. 1963-ban a középiskolai történelempályázaton vettem részt. Dolgozatomban a budapesti V. kerületi zsidók háború alatti helyzetéről írtam. Akkor találkoztam először azzal a borzalommal, ami megtörtént 1944–45-ben Budapesten. Tizennyolc évesen nem voltam képes megérteni, hogyan történhetett meg mindez.
Önérzetesen 1967-ben, a Hatnapos háború miatt gondoltam úgy, hogy én zsidó vagyok, s ezt nyíltan vállalnom kell. Azóta hordok a nyakamban zsidó jelképet.
Mégis, ha meg kellene határoznom, hogy mit jelent számomra a zsidóságom, nem tudnám megfogalmazni. Csak annyit tudok, hogy akiket igazságtalanul üldöznek, azokkal egy vagyok, hiszen valahol a génjeimben az ezzel való hasonulás biztos benne van.
Nincs zsidó kultúrám, nem hiszek istenben, de könny önti el a szemem, ha meghallom a zsidó himnuszt, ha énekelni kezd a kántor...
(Majd folytatom, mert arról is el kellene gondolkozni, hogy miért gondolták úgy a baloldali, kommunista zsidók a második világháború után, hogy a zsidó probléma megoldása az, ha nem beszélünk róla.)
