Talán fölösleges, mégis válasz Bartus Lászlónak






Előzmények:

Bitó László: Muszáj megszólalnom
Márton László: Muszáj visszaszólalnom
Bartus László:
Nekem is muszáj


Szerettem volna sorra megválaszolni mind a tizennégy kijelentést, amelyben Bartus László név szerint említ engem Nekem is muszáj című, az én írásomra válaszoló cikkében, meglepetésemre egyáltalán nem vitriolos módon. Például ezt írja: „Bitó László azzal a reménnyel zárja írását, hogy valakik majd rászorítják Mesterházy Attilát a lemondásra. Majd idézi írásomat: „Mesterházy feladja eddigi hatalmi taktikáit, saját támogatóbázisa építését a párton belül, és az őszi tisztújításban végre létrejöhet egy új, a 21. századi gondolatok befogadására és megvalósítására képes modern szocialista párt csírája.” Aztán a következő megjegyzést fűzi hozzá: „Ez a mondat legalább olyan gyógyíthatatlanul naiv, mint az a feltételezés volt, hogy Mesterházy majd lemond a miniszterelnök-jelöltségről.” Feltételezem, hogy naivitásomat negatív értelemben említette. Valószínűleg nem tudja, hogy ezt a tulajdonságomat évtizedek óta kultiválom, és egyik legnagyobb erényemnek tartom. A naivitás erényét a názáreti rabbi Máté szerinti tanításából vezettem le, miszerint „ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába”. A mennyek országán én már nagyon régóta az evilági szeretet országát értem, hiszen milyen más gyermeki tulajdonság vezethet el oda, ha nem az előítéletek nélküli, mindenre rácsodálkozó és mindenkire nyitott gyermeki naivitás?


Konkrétabban azért válaszolok Bartus írására, mert naivitás ide vagy oda, én nem sürgettem Mesterházy lemondását, már csak azért sem, mert láthatóan erre láthatólag képtelen. Ezt felismerve írtam többek között ezt: „Mondhatjuk, hogy annak lemondatása, aki a történtek után nem ajánlotta fel lemondását, a párt belső ügye, amibe párton kívülieknek nem illik beleszólniuk (...) Mesterházy azonban mondott valamit, ami megszólalásra késztet: kimondta, hogy az őszi tisztújításon is jelölteti magát”. Az, hogy most lemond-e, jelentéktelen kérdés ahhoz a kárhoz képest, amelyet ez a bejelentés okozhat, hiszen „e mögött… egy nagyon diabolikus szándék is állhat: az, hogy elbizonytalanítsa vagy éppen kedvét szegje azoknak, akik fel akarnának készülni arra, hogy jelöltessék magukat a következő tisztújításon”, márpedig „Mesterházy vezetése mellett nincsen esély ’radikális’ reformokra, mert ahhoz új arcok kellenek, és az ő megjelenésük lehetetlen egy már két hatalmas kudarcban edzett, keménykezű uralomra vágyó, magát előtérbe toló, a nép és az idők szavát meg nem halló pártelnök alatt”.


De térjünk vissza Bartusra, aki ezt írja: „Mesterházy azoknak a ’mértékadó értelmiségieknek’ köszönheti, hogy az ellenzék közös miniszterelnök-jelöltje lehetett, akiket Bitó lefegyverző szerénységgel ’egyes balliberális értelmiségieknek’ nevez, és többes szám harmadik személyben beszél róluk, mintha ő nem lett volna közöttük.”


Valóban köztük voltam azon a bizonyos szombat esti megbeszélésen január 4-én, amelyen – megdöbbenésemre – olyanok is jelen voltak, akik a korábbi megbeszéléseinken nem vettek részt. Azt hittem, elsősorban azért jöttünk össze, hogy biztosítsuk Bajnai Gordont a támogatásunkról. Ám kiderült, néhányan csak arról akarták meggyőzni Bajnait, hogy vissza kell lépnie a nagyobb párt jelöltje javára. Ez a beszélgetés egy idő után annyira elviselhetetlenné vált számomra, hogy elhagytam a szobát. De aztán be kellett látnom, hogy ezzel nem segíthetem az eredeti ügyünket, így visszatértem. Azonban nem tudtam elérni a kialakult többséggel szemben, hogy Bajnai csak egy feltétellel lépjen vissza: ha számításba vesznek egy harmadik jelöltet.



MTI/Bruzák Noémi

Úgy tűnik, Bartus erről és a mögötte lévő érvekről nem tudott, mert ezt írja: „...a ’közéleti személyiségek’, köztük Bitó László, súlyos szerepzavarba kerültek, és végzetes hibát követtek el. Épp azért, amit Bitó László a Muszáj megszólalnom című cikkében Mesterházy Attiláról kifejtett. Írásából kiderül, hogy ő már akkor is ugyanezt gondolta Mesterházyról. Hogy képzelhették akkor, hogy ez az ember, akit Bitó Lászlónál plasztikusabban és pontosabban még nem írt le senki, visszalép a miniszterelnök-jelöltségről bárki javára. Olyan emberről képzelték a ’neves közéleti személyiségek’, hogy átadja ezt a pozíciót egy meg sem nevezett valakinek, aki Bajnai Gordon javára sem volt hajlandó lemondani erről.”


Hogy mások mit képzeltek el, legfeljebb sejthetem. Én az általam kiemelt „sem” szóval szemben érvelnék. Ugyanis az én emberismeretem azt sugallja, hogy Mesterházynak könnyebb lett volna egy harmadik személyt elfogadni lehetséges jelöltként, mint visszalépni Bajnai javára, mert a kisebb párt vezetőjének az elfogadása csakis alacsonyabb rendű kvalitásának a beismerését jelenthette volna számára. Viszont – különösen egy pártonkívüli – elfogadása mellett akár az önbizalomhiányát kompenzálni kényszerülő ember számára is sok, kevésbé bántó érvet lehetett volna felhozni. A legjobb esélyünk letargiába süllyedt támogatóink mozgósítására az lett volna, ha a három ellenzéki jelölt különböző témákra épülő nyilvános vitasorozatban mutatja be, milyen elvek alapján és milyen készségekkel vezetnék a kormányt. Ennek a legnagyobb vesztese Orbán Viktor lett volna, mint egyedüli jelölt, aki félt kiállni a nyilvánosság elé. A nyertesei pedig mindazok, akik úgy érezhették volna, hogy szerephez juthatnak legalább az egyik oldal miniszterelnök-jelöltjének a kiválasztásában.


Bartus Lászlónak egy dologban igaza van: nagy lehetőségeket mulasztottunk el, de nem háríthatja ezért a felelősséget csak úgy általában egy „neves értelmiségi társaságra”. Nincs sok értelme most már ezen rágódni, bírálni azt, ami megtörtént, különösen a részletek ismerete nélkül. Sajnálom, hogy valaki az én írásomat alkalmasnak találta az ilyen múltba meredésre. Ismétlem: a cikkemet nem azért írtam, hogy a jelöltsége kikényszerítésével ránk hozott katasztrófa miatt lemondatással büntessük Mesterházy Attilát most, a még előttünk álló két választás előtt. Az ellen foglaltam állást, hogy a következő négy évre is jelöltesse magát az őszi tisztújításon, és ezt már most kimondva, minél több lehetséges új arcot tartson távol az indulástól a tisztségek elnyeréséért. Vagyis hogy bebetonozza a saját és támogatói pozícióit bizonyítottan avítt pártja vezetésében. Remélem, Bartus László is egyetért abban, hogy új arcok beengedése a feltétele, nem a párt már ixedik meghirdetett megújulásának, hanem egy valóban új kezdetnek.




Bitó László, író