Miért nem harapott a magyar polip? – Választási utónapló 5.
- Részletek
- 2014. április 20. vasárnap, 09:25
- Mihályi Péter
A választást megelőző bő egy évben barátaim és ismerőseim közül is sokan nagy reményeket fűztek Magyar Bálint egyszemélyesnek indult, de később viszonylag széles szellemi táborrá felduzzadt kezdeményezéséhez, amelynek közvetlen célja a Fidesz ellen mozgósítható választók érzelmi megnyerése volt. A szándékkal nincs is semmi baj. Szociológusként és évtizedes gyakorlattal rendelkező politikusként Magyar szerintem is teljes joggal hangsúlyozta, hogy a politika mindig definíciós háború is: egyáltalán nem mindegy, hogy az ellenfél mely jellemző vonásait állítjuk az érvelés, a kommunikációs offenzíva középpontjába.
Az általa szerkesztett és 2013/2014 fordulóján nagy példányszámban eladott A magyar polip című tanulmánygyűjteményben Magyar a Fideszt maffiapártként definiálta, az Orbán által átformált országot pedig posztkommunista maffiaállamként. Mint arra sokan emlékezhetnek, a „polip” metafora Magyar szótárában már régóta megvolt. Orbán első kormányzati periódusát, az 1998 utáni három évet elemezve, Magyar már 2001-ben Magyar polip – a szervezett felvilág címmel írt cikket az egész pályás lenyúlást alkalmazó, a jogállam intézményrendszerét szétzüllesztő Fideszről, illetve az általa berendezett világról, amelyben a demokratikus intézményrendszer keretei között működő hatalom maffiamódszerekkel, állami segédlettel terjeszkedik lefelé. Ebben a rendszerben az állam nem a maffia eszköze, hanem maga a maffia, amely az államhatalom teljes fegyvertárát beveti politikai és gazdasági érdekei érvényesítéséért.
Nyilvánvaló, hogy ezek sokkoló, erős kifejezések – elvben tökéletesen alkalmasak a választók érzelmeinek felkeltésére. És mégsem érték el a remélt hatást. Az alábbiakban megpróbálom bemutatni, hogy tartalmi értelemben a polip és a maffia-hasonlat eleve elhibázott (bár nem teljesen légből kapott), rövid távú, választási vagyis PR szempontból pedig kifejezetten kontraproduktív volt.
Magyar Bálint mentségére legyen mondva, hogy a korrupció ügyének középpontba állítása nem a maffia-könyvvel, és nem is az ő 2001-ben megjelent cikkével kezdődött. A nagy tétekben folyó üzleti korrupció tematizálása 1994-től folyamatosan használt kommunikációs fegyver volt, amelyet a pártok gátlás nélkül használtak lejárató kampányaikban. Már Horn Gyula is ennek szentelte miniszterelnökként elmondott első országgyűlési beszédének jelentős részét. Innentől kezdve nem volt megállás. S miként az alkohol és a drog esetében, ebből is egyre nagyobb dózisokat adtak be a politikusok a közvéleménynek a kívánt hatás elérése érdekében. Mindannyiukat részint a populista ösztön, részint a racionális számítás vezeti. Minden konstruktív javaslat – emeljük vagy csökkentsük az adókat, hol építsünk a faluban járdát stb. – szükségszerűen kétélű fegyver. Van, aki egyetért a javaslattal, van, aki nem. A negatív kampánynak rövidtávon nincs kockázata, hiszen senki sem vállalkozik a korrupció védelmére. Hosszú távon persze súlyosan romboló hatású – de ez egy messzire vezető, másik gondolatmenet.
Miért nem jó a maffia-hasonlat? A gond ott kezdődik, hogy a maffia elnevezés mindig etnikai alapon szerveződő, a többségi társadalomhoz képest kisebbségi csoportosulást jelent (olasz, albán, kínai, csecsen stb. maffia). Ezt mondani Orbán csapatáról nyilván értelmetlen. A maffia tevékenységének középpontjában az alkohol- és drogkereskedelem meg a szerencsejáték-üzlet szokott állni, meg persze a banda vezetőinek és tagjainak a személyes védelme mindenféle fegyveres őrző-védő emberek által. Ez sem érvényes az Orbán-kormányra. A maffia hasonlít is, de sok tekintetben különbözik is a szervezett bűnözés másik fajtájától, a gengszterizmustól. Olaszországban, az Egyesült Államokban és Japánban akkor és azért vert mély gyökereket a maffia, mert a hatóságok és a vállalkozók rájöttek, hogy a gengszterek nem tudnak és nem is akarnak rendet tartani az utcán, míg a maffiózóknak pont a rend az érdekük. Összességében ez a kép sem illik rá Magyarországra, jóllehet az elmúlt 25 évben volt egy-egy robbantásos merénylet meg utcai leszámolás az alvilág csoportjai között, amire persze lehet példaként hivatkozni
Leginkább még az stimmel, hogy a maffiák középpontjában egy-egy teljhatalmú vezető, a bandafőnök áll, s a meggazdagodás legfontosabb célja a bandafőnök családjának gazdagodása. Ezt a tételt az elmúlt 25 év példáival alá lehetett támasztani, sőt 2005-ben még a Parlamentben is fel lehetett állítani egy vizsgálóbizottságot az „Orbán-család” gazdagodásáról. (1) Ám a közvélemény kicsit is tájékozottabb része azt is pontosan tudja, hogy a Fidesz politikai holdudvarához tartozó nagyvállalkozók, Simicska és Nyerges, a felcsúti Mészáros Lőrinc stb. nem állnak családi rokonságban Orbánnal, és maffia-alvezérnek sem mondhatók. Egyébként is – minden eddigi ismeretünk szerint – ezek a vállalkozók idejük és energiájuk töredékét fordítják közvetlenül Orbán politikai céljainak támogatására. Orbánhoz fűződő viszonyuk inkább fordított: a miniszterelnök és az általa irányított államapparátus hoz olyan döntéseket, amelyeket Simicska, Nyerges és a többiek kérnek tőle. Ehhez az összképhez a legközelebb az angol state capture, illetve a crony capitalism kifejezés áll. Az előbbit – Kálmán László nyelvész leleményesnek tűnő kezdeményezését átvéve – „meghekkelt állam”-nak nevezhetjük, az utóbbira pedig a rendszerváltás kezdete óta bevett fordítás a „haverok kapitalizmusa” megnevezése. Mind a kettő pontosabb, találóbb, mint a posztkommunista maffiaállam.
Facebook/ Anonymous Operation Hungary
Miért nem működött kommunikációs fegyverként a maffia-hasonlat? A posztkommunista maffiaállam megnevezés, mint arra Kálmán László a választási PR meghatározása szempontjából még időben felhívta a figyelmet (2), kommunikációs szempontból is eleve kudarcra volt ítélve. Túlságosan hosszú, körülményes és ráadásul három idegen szót is tartalmaz. Ezzel PR-harcba indulni és azt remélni, hogy a Budapesten kívüli Magyarország közepesen és aluliskolázott csoportjainál sikert lehet elérni, olyan baklövés, mintha annak idején a szovjet vezetés Lenin Materializmus és empíriokriticizmus című opuszával próbálta volna a II. világháború frontjain lelkesíteni a katonákat. És persze állat-metaforaként a polip sem szerencsés találat, hiszen a magyar lakosság túlnyomó többsége legfeljebb csak hallomásai alapján tud asszociálni arra, amit Magyar Bálint ezzel jelezni akart. Ezért ez a főnév arra is alkalmatlan, hogy erős, undor alapú érzelmeket váltson ki. Nem véletlen, hogy azok a politikusok és sajtómunkások, akik erre a pszichológiai hatásra építik stratégiájukat, rendre az átlag magyar ember számára ismertebb állat-hasonlatokkal hozakodtak elő (görény, patkány, disznó stb.).
Véleményem szerint azonban még ennél is nagyobb bajt okozott a kormányváltásra készülő demokratikus erőknek a maffiázás azzal, hogy a Fidesz és a Jobbik ezt azonnal a visszájára fordította, és 2013-tól kezdve, ezernyi médiacsatornán maffiabaloldalról, MSZP-maffiáról harsogott. S mint az várható is volt, ezt követően rácsatlakozott erre a hullámra Schiffer András, Ángyán József (és még nagyon sokan mások), akik azt állították, hogy valójában a Fidesz is meg az MSZP is maffiapárt. Ebben az általános, „mindenki korrupt, minden párt lop légkör”-ben azután a Fidesznek az államhatalmi gépezetek korlátlan uraként nagyon is kifizetődő volt előkotorni újabb és újabb kartotékot egyes MSZP-s politikusok levadászására (ld. Simon állítólagos Bissau-Guinea-i útlevele, a Zuschlag-ügy felmelegítése). A felizzított, a korrupcióra és a pártfinanszírozás ügyeire fókuszált politikai légkörben viszont az MSZP nem tehetett mást, mint amit tett: azonnal elhatárolódott a saját embereitől, ahelyett, hogy az ártatlanság vélelmére hivatkozva kitolta volna az ügyek érdemi tisztázását a sok-sok évig tartó bírósági szakaszra. Ez pedig a beismeréssel egyenértékű.
Ebben az adok-kapok csatában a kormányváltásra készülő erők szükségszerűen alulmaradtak. Egyrészt azért, mert a kartotékok a Fidesznél voltak és vannak, másrészt azért, mert a kormánypárti médiumok gátlás nélkül közöltek mindenféle gyanúsításokat, kiszivárogtatott álinformációkat és sugalmazásokat, s fütyültek arra, hogy egy vagy két év múlva esetleg el fogják veszteni a helyreigazítási és sajtópereket. A kormányváltó erőkhöz közeli sajtóorgánumok viszont erre az ösvényre – saját jól felfogott üzleti érdekeik miatt sem – voltak hajlandók rálépni. Így végül az egész maffiázásból csak annyi maradt meg a közvélemény nagyobbik részének fejében, hogy „ezek is, meg azok is lopnak”, s legfeljebb csak azon lehet vitatkozni, hogy kik loptak többet.
És van egy harmadik szempont is. A fejlődő országok viszonyait elemző szakirodalomból tudható, hogy egy olyan közösségben, ahol a törzsi, etnikai, vallási, történelmi vagy kulturális megosztottság számottevő, a másik oldalról érkező kritikának csak minimális hatása van. S miután ezek a múltban gyökerező törzsi, vallási stb. értékek inkább a jobboldali, mint a baloldali szavazók számára mértékadók, ezért a kormányváltó erőktől érkező maffiázás kevésbé hatékonyan rombolta a Fidesz–Jobbik-tengely választási pozícióit, mint az ellenkező irányból érkező kartácstűz.
(1) Az Orbán család állami forrásból történő gazdagodása, különös tekintettel a szőlőbirtokokra.
(2) Élet és Irodalom, 2013. június 21
Választási utónapló
I. rész: Ki vizsgázott itt?
II. rész: Két választás Magyarországon: 1947 és 2014
III. rész: Kifogni a szelet a vitorlából?
IV. rész: A kistelepülések lázadása
