rss      tw      fb
Keres

Nekem is muszáj




Előzmények:
Bitó László: Muszáj megszólalnom
Márton László: Muszáj visszaszólalnom




Bitó László Muszáj megszólalnom című írása után érdemes egy pillantást vetni az érem másik oldalára is. Nem mintha vitatkozni lehetne Bitó László megállapításával, már ami Mesterházy Attila kvalitásait és ambícióit illetik. Ugyanakkor a történtek nemcsak vele szemben vetik fel a kritika szükségességét, hanem azokkal szemben is, akik létrehozták azt a helyzetet, amelyben Mesterházy betölthette azt a szerepet, amelyre sohasem volt sem méltó, sem alkalmas.


Mesterházy azoknak a „mértékadó értelmiségieknek” köszönheti, hogy az ellenzék közös miniszterelnök-jelöltje lehetett, akiket Bitó lefegyverző szerénységgel „egyes balliberális értelmiségieknek” nevez, és többes szám harmadik személyben beszél róluk, mintha ő nem lett volna közöttük. Márpedig az ősbűnt ők követték el, és miközben Bitó László minden oldalról körüljárja Mesterházy alkalmatlanságát, bántóan keveset szól a saját felelősségükről.


Bitó László a következőképpen idézi fel azt a mozzanatot, amikor Mesterházy Attilából miniszterelnök-jelöltet kreáltak: „Mindezek után kétségbeesésem azon a bizonyos szombat estén, január 4-én érte el a csúcspontját, amikor egyes balliberális értelmiségiek meggyőzték Bajnai Gordont, hogy vissza kell lépnie a nagyobb párt kisebb embere javára.”


Vagyis tudták, hogy Bajnai Mesterházy javára lép vissza. Bitó László mégis úgy emlékszik, csak azért írta alá a nyilatkozatot, mert benne volt az a kulcsmondat, amelyben felszólítanak mindenkit, hogy „ha kell, javasoljanak új miniszterelnök-jelöltet”. De maguk a „balliberális értelmiségiek”, köztük Bitó László, nem javasoltak senkit. Mindezt azok után, hogy előtte rábeszélték az egyetlen alkalmas jelöltet, Bajnai Gordont, hogy lépjen vissza. Utódjáról pedig úgy gondoskodtak, hogy felszólítottak másokat, javasoljanak, „ha kell”.


Amikor ezt megtették, a „közéleti személyiségek”, köztük Bitó László, súlyos szerepzavarba kerültek, és végzetes hibát követtek el. Épp azért, amit Bitó László a Muszáj megszólalnom című cikkében Mesterházy Attiláról kifejtett. Írásából kiderül, hogy ő már akkor is ugyanezt gondolta Mesterházyról. Hogy képzelhették akkor, hogy ez az ember, akit Bitó Lászlónál plasztikusabban és pontosabban még nem írt le senki, visszalép a miniszterelnök-jelöltségről bárki javára. Olyan emberről képzelték a „neves közéleti személyiségek”, hogy átadja ezt a pozíciót egy meg sem nevezett valakinek, aki Bajnai Gordon javára sem volt hajlandó lemondani erről.


Radnóti Sándor, a Bajnait lebeszélő értelmiségi kör másik tagja a Népszavának adott interjújában megerősítette a naivitásukat. Radnóti úgy fogalmazott: „az ember azt gondolta volna, hogy ha az egyik jelölt visszalép, akkor a másik jelöltnek is vissza kellene lépnie”. De ezt nem egyeztették a másik jelölttel, csak feltételezték róla. Hihetetlen, hogy abban a társaságban, amelyben filozófusok, esztéták, írók, a lélek ismerői voltak jelen, feltételezték ezt a nagyvonalú gesztust attól a Mesterházy Attilától, akit most Bitó László jellemez. Ezek az emberek erre a feltételezésre építették azt a bátor lépést, hogy Bajnai Gordont lebeszéljék arról, hogy miniszterelnök-jelölt legyen. Az ész megáll.


Mindez összefügg azzal a szerepzavarral, amelybe egyes „neves közéleti személyiségek” kerültek. Legyen bármilyen kiváló filozófus, egyetemi tanár, író, zenész, költő vagy esztéta valaki, ez nem jelenti azt, hogy mindenhez ért. Véleménye lehet, érdemes figyelni rá, de olyan direkt módon nem avatkozhat közéleti kérdésekbe, hogy egy miniszterelnök-jelöltet rábeszéljen a visszalépésre. Ennek a következményei beláthatatlanok. A döntésről már akkor tudni lehetett, hogy felér egy kivégzéssel az ellenzéki oldal számára. Ne tévesszen meg senkit, hogy aztán ezt a nyilatkozatot több százan aláírták, mert az semmit sem jelent.


Elfelejtik sokan, hogy amiben ezek a tekintélyes értelmiségiek megnyilvánulnak, az egy másik szakma, amely éppen olyan felkészültséget és szakmai tudást igényel, mint az övék. De ezzel a tudással és felkészültséggel ők nem rendelkeznek. A budapesti értelmiség pártja – talán nem véletlenül – már öt éve csendesen kimúlt. E társaság egyes tagjainak volt némi szerepe ebben. De ez az értelmiség mégsem akkor követte el a legnagyobb hibát, amikor megnyitotta az utat a baloldal sokkal gyengébb képességű Orbán Viktora előtt.


Ennél is nagyobb hiba volt, hogy mindent alárendeltek annak, hogy megfeleljenek Orbán választási törvényének, az összefogás kényszerének. Pedig Bitó László ezt is gyönyörűen fogalmazta meg: „Ahol a hatalom szabja meg a saját leválthatóságának szabályait, ott nincsen demokrácia.” Ahol nincs demokrácia, nincsenek egyenlő és szabad választások. A hatalom azért szabja meg saját leválthatóságának szabályait, hogy ne lehessen leváltani.


Ebben az esetben az ellenzéket beleengedni a lehetetlenbe, egy megsemmisítő erejű biztos választási vereségbe, az öngyilkossággal azonos. Hazugság volt minden biztatás, amely azt mondta, hogy választáson lehet, sőt: hogy választáson kell legyőzni Orbánt. A Bitó-idézet a nyilvánvaló cáfolata ennek a hazugságnak. A neves értelmiségi társaság gondoskodott arról is, hogy lefegyverezze az ellenzéket azzal, hogy a sereg leggyengébb katonája előtt nyitotta meg az utat a hadvezér pozíciójához.



A szárszói sátor

Ezért hiányolom Bitó László Mesterházy-elemzéséből az önkritikát, és annak a felelősségnek a beismerését, amely ezt a „neves értelmiségi” társaságot és lelkes követőiket terheli. Nekik elég lett volna azt mondani, hogy a demokratikus választással összeegyeztethetetlen, ha össze nem tartozó pártok, egymással is rivalizáló politikusok összefogására van szükség a hatalom leváltásához. Az ilyen összefogás ugyanis abszolút bukásra van ítélve. Nem véletlen, hogy ennek az összefogásnak nem volt programja, illetve három-négyfajta programja volt ugyanarra a problémára. Ez a társaság alkalmatlan lett volna a kormányzásra, különösen Mesterházyval az élen, aki komolyan hisz abban, amit ígéretek címszóval előadott.


A neves értelmiségieknek nem az a dolguk, hogy egy politikust bármire rábeszéljenek vagy visszaléptessenek. Annyi lett volna a kötelességük, hogy a helyzetből logikusan levezessék ennek a választásnak a csalárd voltát és várható végeredményét. Ha nekem sikerült megtenni, és két évvel ezelőtt kihirdetni ennek a választásnak a végeredményét a kétharmados győzelemmel és a győzelmet követő Orbán-beszéddel együtt, akkor az enyémnél sokkal jelentősebb szürkeállománynak is sikerült volna. Ha nincsenek más megfontolásaik, amelyek már eddig is megszámlálhatatlan kárt okoztak ennek az országnak és a demokráciának.


Szakmai sikereikkel hitelesítették a „mindenáron összefogás” eszméjét, noha egy magamfajta egyszerű ember is megmondhatta, hogy az összefogásban nem adódnak össze az egyes pártok külön-külön megszerezhető voksai. Az „összefogás” tagjai nem erősítik, hanem gyengítik egymást. Ez egy csapda, amelybe belesétálnak. De a neves értelmiségi társaság arra sem volt képes, hogy a probléma gyökerére rámutasson. Orbán Viktor megváltoztatta az alkotmányos rendet. Az Alkotmányt meg lehet változtatni, de az alkotmányos rendet nem. Aki megteszi, államellenes bűncselekményt követ el. Az érvényben levő alaptörvény illegális és illegitim. Az általa kiírt választás is az. Ha az ellenzék részt vesz a választáson, akkor az illegális és illegitim rendszert legitimálja. Semmit nem nyer, de mindent veszít.


Ezzel a legitimációval eldöntötték Magyarország sorsát. Orbánnak nincs ellenzéke az államellenes bűncselekménnyel létrehozott rendszert illetően. A „kormányváltók” a nevükben is lemondtak előre arról, hogy az Alkotmányra tett esküjükhöz hűségesek legyenek, az Alkotmányt megvédjék, és az illegitim rendszer megdöntésére vállalkozzanak. Amikor leteszik az esküt az önkényuralmi alaptörvényre, a rendszer részeivé válnak. Ellenfelei lesznek azoknak, akik mostantól törvényen kívülivé válnak, ha ragaszkodnak az Alkotmányhoz és a megpuccsolt alkotmányos rendhez.


Bitó László azzal a reménnyel zárja írását, hogy valakik majd rászorítják Mesterházy Attilát a lemondásra: „Mesterházy feladja eddigi hatalmi taktikáit, saját támogatóbázisa építését a párton belül, és az őszi tisztújításban végre létrejöhet egy új, a 21. századi gondolatok befogadására és megvalósítására képes modern szocialista párt csírája.” Ez a mondat legalább olyan gyógyíthatatlanul naiv, mint az a feltételezés volt, hogy Mesterházy majd lemond a miniszterelnök-jelöltségről. Aki ezt képzeli, nem ismeri ezt a pártot, nem ismeri Mesterházyt, fogalma sincs arról, hogy ez a párt informálisan hogyan működik és a szálak hova vezetnek. Miután ez a párt zsarolható lett, elveszítette azt a képességét, amely számára a túlélés jogalapját adta: ma már nem képes útját állni a fasiszta állam kialakulásának, csak a kollaboránsa lehet. A legjobb, amit kívánhatunk neki és magunknak, hogy mielőbb megszűnjön.


Egy új, tiszta generációnak kell megjelennie. Ehhez azonban nemcsak Mesterházynak kellene visszavonulnia, hanem annak a „neves értelmiségiekből álló” társaságnak is, amely legalább olyan mértékben előidézője a helyzetnek, mint Mesterházy. Nem ártana, ha hangoztatott elveiknek megfelelően a liberális oldalon is kialakulhatna némi szellemi pluralizmus, a „szent tehenek” helyét átvenné az elvek és nézetek sokszínűsége. Ez nagyobb védelmet jelentene azokkal a banális tévedéseikkel szemben, amelyek menetrendszerűen követik egymást, és egyik katasztrófából a másikba sodorják a demokratákat és az egész országot. Jó lenne, ha a felelősöket nemcsak másokban találnák meg, hanem magukban is.





Bartus László, az Amerikai Népszava főszerkesztője