A tett halála




Nekimentek a falnak. Nagyot koppantak, de nem hallgattak el.


Az indulásuk biztató volt – társadalomtudós celebjeink szerint. Látták őket szépnek, mint szürkehályogtól gyötört tekintetű nagytata a mongolidióta unokáját. Médiamegjelenítésük is a jövőt színezte. És még akkor sem esett le, mikor maga a gyermek vallott. De Csillag Ádám ott volt, és azóta is mindenki megnézheti a pillanatot, amikor a „Viszlát, Viktor, viszlát, Rózsa, mi vagyunk a jövő kulcsa” átvált a „Ti vagytok a jövő!” skandálásra, mert egy ablakban ott kapálóznak a néhányhónapos csöppségek. Önvallomás arról, hogy a jövő kulcsa még legalább 20 évnyire van.


Nekimentek a falnak. Nagyot koppantak, sehova nem jutottak. Menet közben a faggatásra, hogy mit akarnak, hova mennek, felelték, hogy a tömeg, majd a tömeg útközben eldönti, mit akar. Nekünk meg jó volt képzelni, hogy ők még így is eljutnak oda, ahova mi is szeretnénk, miközben nekünk fel sem kell állnunk a meleg tévéfotelből.


Nekimentek a falnak. A hatalom falának. Lepottyantak, de felálltak, leporolták magukat, és megfordultak. Politikusként, elemzőként vagy csak Amerikából levelezgetőként lebegtetik a spanyolviaszt. Felmondják, mint az egyszeregyet, mint a „Talpra magyar!”-t: a Gyurcsány-terrort és a Bajnai–Mesterházyt. Ők már a papagájkommandón felnőtt nemzedék. Követelik a kivénhedt, lejáratódott demokrata gondolkodók helyét. Követelik, mert elfoglalni nem tudják. Tehetség kell ahhoz, miként a hatalom falának akár csak a megkarcolásához is kellett volna legalább egy csipetnyi.


De a helyük itt van köztünk, velük is többen leszünk. Rásegítenek, hogy (meg)osztódással szaporodjunk. Gyarapítják a gondolkodók sorát. Hogy miért, mennyivel, ki miatt, hogyan, hogy kellett volna, mi lesz.


Míg a szoborkordonbontók egyre kevesebben vannak, annál inkább többtonnányi a profi és amatőr ötlet, tanulmány, magyarázat, okoskodás.