Két választás Magyarországon: 1947 és 2014 – Választási utónapló 2.

• Nyomtatás

Részletek

2014. április 17. csütörtök, 06:33

Mihályi Péter

A magyar társadalom többsége ott
maradt, ahol valójában 1945 körül volt.
Ungváry Rudolf (2009) (1)

Nagyapám, Horváth Zoltán (1900–1967) szociáldemokrata lapszerkesztő, az 1947-es országgyűlési választások idején országgyűlési képviselőjelölt, napra pontosan egy hónappal a választások után, szeptember 30-án hosszabb levélben számolt be az ország helyzetéről barátjának, Ignotus Pál (1901–1978) újságírónak, a „nagy” Ignotus, a Nyugat alapítója fiának, aki ekkor éppen londoni magyar követség sajtóattaséja volt. Az 1947-es választásra 11 párt jelentkezett, de végül csak 10 indult. A legtöbb szavazatot a kommunista párt kapta, de a választójogi törvény módosításával és a választási csalások ellenére sem sikerült az abszolút többséget megszereznie. Sikeres volt azonban az a taktika, amellyel felszalámizták a korábban abszolút többséggel rendelkező Független Kisgazdapártot. Mint az alábbi részletekből kiderül, sokféle párhuzam fedezhető fel a két történetben. Ezek azonosítását az olvasóra bízom.

Elöljáróban még annyit: ennek a levélnek súlyos következményei lettek. Miután az ÁVO a levelet „elcsípte”, két évvel később a hazaárulás tárgyi bizonyítékaként használta fel a levél feladója és címzettje ellen. Egyebek között erre a levélre alapozták, hogy mindketten az angol Intelligence Service ügynökei voltak. Horváth Zoltán 1949 és 1956 között hét évet töltött börtönben. 1950-ben Ignotust is letartóztatták, és ő is közel hét évet szenvedett rács mögött. (2)

Az 1947-es választás

Kedves Palikám!

[…]

A választásokra azzal az elképzeléssel indultunk, hogy kb. 5 millió szavazó lesz és mi kb. 1 000 000, legfeljebb 1 200 000 körüli szavazatot kapunk. De lényegesen kevesebbre becsültük a K.[ommunista] P.[árt] szavazatait. A választásokat megelőző négy hét során néhány kisebb-nagyobb súrlódás volt közöttünk és a kommunista párt között, mert a szokásos módon erőszakosak és a mienknél sokkal fürgébben léptek fel. Először a névjegyzék-összeállító bizottságok felállításánál történt súrlódás, amikor a szakszervezeti kiküldötteket részben illegális eszközökkel a kommunista pártból delegálták. Akkor a Világosság egy néhány soros glosszával riadalmat keltett a másik párt soraiban, mert megcsillogtatta azt a lehetőséget, hogy passzivitásba vonulunk és csodálatos módon hatott a fenyegetés, mert a bennünket ért sérelmeket 48 órán belül tökéletesen reparálták, visszahívták a jogtalanul kiküldötteket és a mi embereink kerültek a helyükre. Ezután kezdődtek az összekötő tárgyalások, melyek során kialakult közöttünk az a formula, hogy a két párt teljes erővel ráfekszik a munkáspárti többség megszerzésére. A névjegyzék-összeállító bizottságban szoros kooperációt beszéltünk meg, és ezzel a jelszóval indult a munka. A tervezett együttműködés nem sikerült. Nem sikerült, részben azért, mert a másik párt emberei skrupulus nélkül helyeztek rendőri felügyelet alá 80 éves asszonyokat, és nem válogattak jogcímekben, amivel embereket kizártak a választójogból, de nem sikerült azért sem, mert a mi embereink azt tartották kötelességüknek – minden központi utasítása és irányítás ellenére –, hogy a demokrácia érekei helyett a keresztény erkölcsöket védjék. Mindenütt, ahol nem lehetett kétségbevonhatatlanul bizonyítani, hogy valaki a múltban effektív bűnt követett el, körömszakadtáig védték a választójogát, és nagyrészt meg is védték. Így történt azután, hogy a kommunista párt az utolsó pillanatban erőszakosan és különösebb válogatás nélkül mintegy 350–400 ezer embert törölt a választójogból, és ezek között hozzávetőleges becslés szerint mintegy 100 ezer szociáldemokrata párttag volt. Hogy mennyi szavazott volna ezek közül miránk, azt természetesen megállapítani nem lehet, de valószínű, hogy elég jelentős rész nemcsak saját maga nem szavazhatott, hanem még egy csomó hozzátartozó szavazatát is elvitte tőlünk a jobboldal.

A választási propaganda során a kommunista párt bedobta a köztudatba a fúzió kérdését és ez – bármily erélyesen és kategorikusan történt is a visszautasítás – igen sok rokonszenvezőt riasztott el tőlünk. Persze nyilvánvaló, hogy ezek nem lángoló szocialista meggyőződésből szavaztak volna ránk. Nagy részük azért, hogy a kommunistákkal szemben részben a kevésbé rosszat válassza, részben nálunk találjon védelmet. Az így elvesztett szavazatok száma persze nem becsülhető fel matematikai pontossággal, de aligha lehet kevesebb 100–150 ezernél.

Közvetlenül a választások előtt merült fel az ún. kék cédulák ügye. Minden ellenkező híreszteléssel szemben közlöm veled, hogy a kommunista párt felajánlotta nekünk, hogy ezt az akciót csináljuk közösen. Nálunk nem kezelték elég ügyesen a dolgot, néhány ember a pártvezetésből tudomást szerzett ezekről az előkészületekről, amelyeket másodvonalbeli emberek tartottak kézben. 48 órával a választás előtt a kérdés a pártvezetőség elé került, ahol egyértelműen állást foglaltak a kék cédula használata ellen. Természetes, hogy amikor a pártvezetőség a maga részéről elutasító álláspontra helyezkedett, tudatában volt annak, hogy a kommunista párt ezt az eszközt bizonyos keretek között használni fogja. Megbízható értékelés szerint valóban kb. 150 ezer ilyen szavazattöbblet emelte a K. P. eredményét, ami az 5 millió leadott szavazatot tekintve semmiképpen nem döntötte el a választást.

Arról nyilván nem tudsz, hogy a kék cédula körüli zavarokat elsősorban a mi pártunk megbízottai kifogásolták, és azt a kisméretű botrányt, ami az egész körül kavargott, tulajdonképpen Ries [igazságügyi miniszter – M.P.] lemondása robbantotta ki.

Ha mindent figyelembe is veszünk, azt kell megállapítani, hogy a kommunista párt, ha kevéssel is, de legális alapokon valamivel emelte a maga szavazatainak számát. Mi magunk ki tudjuk mutatni, hogy hova lett az, ami eredeti becsléseinkhez képest hiányzott. Mielőtt a választás eredményének értékelésébe bocsátkoznék, meg kell említeni, hogy Peyer indulása tökéletesen megbukott. A budapesti proletárnegyedek, Angyalföld, Kőbánya, továbbá a vörös övezet proletáriátusa jóformán tökéletesen elutasította Peyert. Példa erre, hogy Újpesten 250, Csepelen nem egészen 200 szavazatot kapott. A pártjára esett vidéki szavazatok nem az ipari munkásságból, hanem inkább a kisiparos és kispolgári rétegekből kerültek ki, akik fenn akarták tartani magukban azt az illúziót, hogy szocialistákra szavaznak, de mégis élesen elkülönítik magukat a kommunistáktól.

Maga a választás eredménye véleményem szerint – ez szigorú magánvéleményem – azt jelenti, hogy az ország 70–75 százaléka ellenforradalmi. A nyílt ellenszavazat 40 százalékán túl a demokrácia szempontjából használhatatlanok a kisgazdák és a parasztpárt egész szavazó tömege. Én ezen túlmenően a két munkáspártra adott szavazatok jelentős részét, legalább 8–10 százalékát értéktelen szavazatnak tartom, mert ezek opportunizmusból, gyávaságból és egyéb személyi okokból adták ide szavazatukat, és kettétörés esetén rájuk számítani nem lehet.

Ez a kép számomra nem túlságos meglepetés és azt hiszem, te sem csodálkozol rajta. Mégis megdöbbentő volt, hogy a két munkáspárt több ezer szervezete, napilapjai, plakátjai, népgyűlései, politikai propagandája és last but not least a 30 hónap alatt végzett emberfeletti építő munkája együttvéve is nulla értéket jelentett az egyház és az ellenforradalom jelentkezésével szemben. Minden, amit mi végeztünk, semmivé lett abban a pillanatban, amikor a falu plébánosa közölte, hogy a 6-os listára kell szavazni és a választás napján nem volt hajlandó gyóntatni, csak azokat, akik már leadták szavazatukat. Olyan pártok, amelyek augusztus elején még nem is voltak egyáltalán, egyetlen gyűlést nem tudtak tartani, mert nem volt rá szervezetük, ezzel az egyházi segédlettel tökéletesen felborítottak minden előzetes számítást.

Hogyan reagáltak erre a mieink? Én Zala vármegyében voltam jelölt (nyilván azért, mert én vagyok a párt legkeresztényebb parasztja), és Zalaegerszegen vártam a számlálás eredményét. Jelentkezett egy körzet, és közölte, hogy a kommunista pártra esett 42 szavazat, a kisgazdapártra 8, a szociáldemokrata pártra 26, Barankovicsra 640. A körülöttem ülő elvtársak felhördültek kétségbeesetten, hogy a kommunista párt megint 14-gyel többet kapott. Ez nem karikatúra, pontosan így történt, és nem tagadom, hogy végérvényesen elkeserített és reménytelenné tett. Ez nem elszigetelt zalai jelenség, hanem lényegében így alakult az egész országban.

A választások eredményeképpen a párt tömegeiben valóságos lázadás keletkezett a vezetők, pontosabban Szakasits és környezete ellen. Küldöttségek jelentek meg, amelyek részben eltávolítást, de kis mértékben felakasztást, fejvételt és minden egyebet követeltek. Az első 3–4 nap alatt úgy látszott, hogy a párt teljesen felborul, illetve nem is felborul, de abból minden baloldali embert eltávolítanak – kidobják a kanapét. Gyakorlatban természetesen másképp alakult. Kiderült, hogy a koalíciót fenn kell tartani, és a párt jobboldali emberei, akik Bánt lobogtatták zászlóként, nem tudják vállalni a felelősséget azért, hogy a kormányból kimegyünk, és ezzel nemcsak a jobboldali pártokkal kerülünk egy síkra, hanem még a polgárháború veszedelmének is utat nyitunk. Tárgyalások kezdődtek a kommunista párttal, amely tárgyalások során egy pártválasztmányi utasítás alapján feltételeket szabtunk, hogy csak bizonyos rendőrségi és egyéb kívánságaink teljesítése esetén vállalunk részt a kormányzatban. A tárgyalások húzódtak és a mi lázongóink fokozatosan kijózanodtak. Egyrészt erőviszonyok kérdése, másrészt alkalmas emberek kérdése ötlött a szemükre, de persze a részben mesterségesen felizgatott átvágyat valamivel ki fog kelleni elégíteni. E pillanatban még nem látható, hogy mivel, de a valószínűség amellett szól, hogy külső eredmények hiányában, megkísérlik a belső eredmények produkálását. Mindez mérsékelten érdekes és mérsékelten lényeges, mert hiszen nagyobb és mélyebb dolgokról van szó.

Az én meggyőződésem, hogy a két párt közötti válság ugyanígy, vagy még súlyosabban robbant volna ki, ha mi 15 százalék helyett 25 százalékos eredményt mutatunk fel, és kiderül, hogy mi vagyunk valamivel vagy sokkal erősebbek a kommunistáknál. A választási csalódás csak alkalom volt a meglévő szenvedélyek kirobbantására, de erre megfelelő alkalom lett volna a nagy választási siker is. Sokkal lényegesebb, hogy a fúziós gondolat felvetése nem elszigetelt magyar jelenség. Hasonló tendenciák mutatkoznak Csehszlovákiában, Romániában és Lengyelországban is, és nem áll távol a feltevés, hogy ez szoros kapcsolatban áll a Pravda májusi és júniusi cikksorozatával és a világpolitikai helyzet alakulásával.

Mi itt úgy véljük, hogy az ellenünk irányított koncentrált tűz nem azért volt szükséges, mert mi könnyen és ellenállás nélkül a kommunista párt uszályában voltunk – mert nem voltunk ?, hanem inkább azért, mert igyekeztünk valóban szociáldemokrata politikát képviselni. Tartottuk és építettük a kapcsolatot a nyugati pártokkal, és nem adtuk fel semmilyen vonatkozásban azokat az elveket, amelyek miatt a két párt különállását szükségesnek ítéljük. Kiderült azonban világosan és félreérthetetlenül, hogy tömegeink tudomásul veszik azt a tételt, amely szerint egy túlnyomó többségében fasiszta országban a demokráciát antidemokratikus eszközökkel is meg kell védeni, de ezeknek az eszközöknek használatától, ha konkrétan szembekerülünk velük, mindannyian visszariadunk. Ez persze jelent jó lelkiismeretet, de a gyakorlati kormányzásban való használhatóságunkat nagymértékben csökkenti.

Történni most az történt, hogy a választások után nagyra tátották egyesek a szájukat, és most becsukták, anélkül, hogy valami jött volna belőle. Ez előre volt látható, és okosabb lett volna nem belemenni.

[…]

Gyakran aggodalommal gondolok arra, hogy sikerül külső és belső tényezőknek [elérni – M.P.] hogy a párt egy jelentős része akarva vagy akaratlanul, tudatosan vagy öntudatlan, az ellenforradalom segítő funkcióját látja el. Ha ebben a sötét „Völkisch” világban van értelme általában verekedni és rugdostatni magunkat, az az értelme, hogy ezt a veszedelmet próbáljuk elhárítani, vagy minél kisebbre csökkenteni. […]”

(1) Élet és Irodalom, 2009. október 9.
(2) A levelet teljes terjedelemben először az Európai Kulturális Füzetek 26. száma publikálta 2007-ben.

Az illusztráció forrása: archivnet.hu

A Választási utónapló I. része

Mihályi Péter közgazdász