A helyzet reménytelen, de nem komoly – I.: A győztes oldalon
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2014. április 15. kedd, 06:41
Bizonyára sokan ismerik a viccet az első világháborús időkből, magam szívesen szoktam idézni. Eszerint a német hadvezetés a következőképpen ad ki egy hadijelentést: „A helyzet komoly, de nem reménytelen.” Az osztrák-magyar hadvezetés viszont így: „A helyzet reménytelen, de nem komoly.” Mi itt Magyarországon a Osztrák-Magyar Monarchia utódai vagyunk. A nagy választási csata után tehát nyugodtan kiadhatnának egy ilyen hadijelentést mindkét oldalon, legalábbis ha őszintén szembenéznének a helyzettel. És hogy legalább valamennyire tényleg szembenéznek, abból látszik, hogy valami nagy örömujjongást egyik táborból sem lehet hallani.
Pedig a győztes oldalon nyilván örülnek a győzelemnek. De talán csak körülbelül annyira, mint az a híres király, aki hatalmas győzelme után így kiáltott föl: „Még egy ilyen győzelem, és elvesztünk!” És valóban. A Fidesz a 2010-es eredményéhez képest elveszített 600 ezer szavazót. Ha ennyit 2018-ban is elveszít, miközben a Jobbik is és a baloldal is nyer ugyanannyit a mostani eredményéhez képest, mint amennyit most nyert a 2010-eshez képest, akkor a Fidesz már el is veszítette azt a választást. Nem állítom, hogy így lesz, de azt igen, hogy lehet így. Továbbá a Fideszben is tisztában vannak azzal, hogy az újabb kétharmadot a leadott szavazatok 44 százalékával és az összes választópolgár 27 százalékának támogatásával nyerték el, amiben különösen segítette őket a győztesek „kompenzálására” kitalált csaló választási törvényük. Tisztában vannak azzal is, hogy nem számíthatnak úgy a határontúli magyar állampolgárok szavazataira, amint azt kezdetben remélték, mert először is, a határontúli magyaroknak csak egy kisebbsége vette föl az állampolgárságot, másodszor, ezeknek is csak a kisebbsége regisztrált a választásra, és harmadszor, a regisztrált kisebbségnek is csak a kisebbsége szavazott. Ők viszont olyan ordító arányban rájuk, hogy nincs az a tompaelméjű magyar választópolgár, aki ne látná, mi is volt az állampolgárság megadásával a Fidesz vezetőinek célja. És ezért ha ezek a szavazatok 1 mandátum erejéig befolyásolták csupán a végeredményt, pont abban a szimbolikus mértékben egyébként, hogy meglegyen vele a kétharmad, annak voltaképpen örülniük kellene: minél nagyobb mértékben játszanának ugyanis szerepet ezek a szavazatok az eredményben, a magyar lakosság annál nagyobb mértékben jutna el újra a 2004-es népszavazásban egyszer már megmutatkozott elutasító hangulatához.
Szóval alkalmasint tisztában vannak vele, hogy látszólagos erejük jelentős részben csalás és szemfényvesztés csupán. Ráadásul kiderült, hogy a Fidesznek nemcsak a baloldalon van ellenfele, de jobboldalon is van versenytársa, és ez a tény még komoly fejfájásokat fog okozni neki. Az alapprobléma abban van, hogy a Fidesznek és a Jobbiknak ugyanaz az ideológiája, és jórészt azonos a szavazóbázisa is. A Fidesz és a Jobbik egyaránt ugyanazokat a nacionalista, antikapitalista, modernizáció-ellenes és Nyugat-ellenes frázisokat pufogtatja. Élesen fogalmazva: a Jobbik nem más, mint a Fidesz radikális rohamcsapata, a Fidesz nem más, mint a Jobbik magát mérsékeltnek mutató fedőszerve. A szavazóbázis részleges átfedését és ide-oda mozgását néhányszor már egzakt módon ki lehetett mutatni.
De éppen ez jelenti a problémát a Fidesznek. Ugyanis két nacionalista versenyében mindig a szélsőségesebb nacionalista, két demagóg versenyében mindig a nagyobb demagóg győz. A Fidesz tehát hosszabb távon vesztésre áll a Jobbikkal szemben. De miért nem örül akkor a sikerének legalább a Jobbik? Hiszen neki ezen kívül is van még egy előnye a Fidesszel (és persze a baloldal nagyobb, valamiféle MSZP-s múlttal rendelkező részével) szemben. Az, hogy ő még nem volt soha kormányon, s ezért diadalmasan mutogatja a mancsait, hogy lám – még – nem enyvesek. Csakhogy nem is lesz kormányon soha. Akármennyire elitellenes ugyanis, azzal tisztában van, hogy a kormányzáshoz mégiscsak szükség lenne valamiféle elitre. És hogy hajlandó lenne-e a Fidesz adott esetben koalícióra lépni a Jobbikkal? Hiszen a két jobboldali párt szavazati aránya 2014-hez képest 5 százalékkal (70 százalékról 65-re) csökkent. A dolognak mégis csekély a valószínűsége. Ugyanazért, amiért Orbán Viktor – mint a múltkor írtam róla – nem fog nyílt diktatúrát bevezetni, bár nyilván szeretné így konszolidálni a rendszerét. (Másként ugyanis lehetetlen.) Van ugyanis a Vezérnek és az ő Vezér-pártjának is egy érdekes tulajdonsága, amelyet úgynevezett kereszténydemokrata fullajtárjaitól tanult el: a képmutatás.* A választásokon úgy kell csalni, hogy az ne legyen nyíltan látható csalás, diktatúrát is csak úgy szabad bevezetni, hogy ne látszódjon rajta rögtön a diktatúra-jelleg. A választás utáni sajtóértekezletén a Vezér szemforgató módon megkérdezte: na és ha a brit egyéni választókerületi rendszert vezetnénk be, hiszen megtehetnénk?! Megtehetnék, persze, csak akkor nem lenne ellenzék a parlamentben, és teljesen nyíltan kilátszódna ama bizonyos lóláb, amely így valamennyire mégiscsak el van fedve.
Végül egynémely értelmesebb Fidesz-vezetőben talán fölmerült már az a kérdés, hogy vajon meddig lehet még a magyar népből hülyét csinálni a nacionálpopulista demagógiával és azzal a hagyományos magyar gravaminális (sérelmi) politikával, amelyet ma ők Brüsszel-ellenes szabadságharcnak neveznek, és amely mögött végső soron valójában még mindig a trianoni sérelem húzódik meg. Lassan elérkezünk a trianoni béke századik évfordulójához, de a magyar társadalom még mindig ezen rágódik, s ha a revíziós politikáról a második világháború után kénytelen volt letenni, még ma is hajlandó bedőlni mondjuk a „határokon túlnyúló nemzetegyesítés” blöffjének. Minden normális ember túlteszi magát előbb-utóbb akár a legsúlyosabb sérelmén is, akkor is, ha tudja, hogy az súlyos és igazságtalan sérelem volt, s azért tesz így, mert normális életet akar élni. A német nép a trianoninál sokkal súlyosabb sérelmeket is földolgozott a második világháború után. Nyilván nincs egyetlen német patrióta sem, aki ne tartaná abszurdnak, hogy Immanuel Kant városát ma Kalinyingrádnak hívják, de mégsem ezen rágódik, hanem azzal foglalkozik, hogy a nemzetét, amely a köztársaságban ölt testet, fölvirágoztassa. Egyszer a magyar népnek is el kell jutnia idáig, ha nem akarja, hogy az érzelmeivel gátlástalan szélhámosok éljenek vissza választásról-választásra.
*Az olvasó szíves figyelmébe ajánlom 2010. májusi cikkemet: Üdvözlet a győzőnek.
