rss      tw      fb
Keres

Erős kézzel – kinyújtott karral




A tavaszi niszán hónap tizennegyedik napján, esetünkben ez évben hétfő este, kezdetét veszi pészach ünnepe, a zsidó húsvét.


Az első este a széder ideje, amikor a ünneplő emlékezők családi körben fogyasztják el a hagyományos vacsorát és beszélik el a Haggadát, az egyiptomi kivonulás történetét. Úgy gondolom, hogy ilyen vagy olyan módon több ezer emlékező család lesz a magyar honban is, akik így vagy úgy elkészítik a szédertálat, középen három macesszal; a középsőt kettétörik, és az afikoman névre hallgató egyik felét gondosan eldugják, hogy azt majd a vacsora végén az egyik gyerek találja meg. Ezt követően a családfő felemeli a tálat, és közli, hogy ebben az évben is készen áll betartani az erre az estére előírtakat: felidézni és elbeszélni az exodus történetét. A szertartás kezdetére előírt ima szerint ez a macesz volt a sanyarúság kenyere, amelyet őseink ettek Egyiptomban, de most itt, bárhol vagyunk is, mindenki egyék velünk, a nélkülöző is ülje meg az ünnepet. Mert a családfő számára előírt ima szerint ma még itt vagyunk és rabok vagyunk, de holnap már Izrael országában leszünk szabadok. Aki ismeri a történet végét, már ekkor tudja, minden egyes esztendőben, hogy nem lesz ez egészen így holnap. Jövőre is pontosan itt leszünk, és pontosan ugyanezt a szöveget mondjuk el. De nincs mód annyit töprengeni azon a – nem szokatlan – kétértelműségen, hogy hol is leszünk holnap vagy a jövő esztendőben, mert itt és most kell elvégezni a több évszázados múltra visszatekintő szertartást. Ha akad egy kis fehér kendő, azzal lefedik a maceszt, félreteszik a szédertálat, és rögvest a családi körben lévő legkisebb gyerek kérdez, nem is egyet, hanem négyet, bár mind a négy ugyanarra a dologra vonatkozik: miben különbözik ez az este a többi estétől? Hamarosan válasz is érkezik. A családfő ugyanis felfedi a maceszt, tölt egy pohár bort és szőlőlevet, és aztán tetszése szerinti terjedelemben belefog a hosszú történetbe, amely azzal veszi kezdetét, hogy rabszolgái voltunk egykor a fáraónak.


Zsúfolt és mozgalmas időszak közepette ünnepel ezen az estén a zsidó hagyományt felidéző magyar elbeszélők és emlékezők többsége. Akik a jelen viszontagságaira, egy tervbe vett megszállási emlékműre, miniszterelnöki levelezésre rezonálnak, éppen úgy, mint akik szeretnek elkalandozni a történelem mély kútjában. A kalandozó természetűek bizonyára visszatekintenek a történelmi közelmúlt eseményeire is. Kinek mi a közelmúlt. Van, akinek az elmúlt negyedév, mások számára a mögöttünk levő negyed század. Nem meglepő, hogy a múltat és a jelent eltérően értékeljük, erre a szertartások által kikövezett zsidó hagyományban nincs kötelező kánon.


Számomra például, hogy ne csak a levegőbe beszéljek, az elmúlt negyed század példátlan, bár korántsem egyértelmű zsidó reneszánsznak tűnik, amelyben a megőrizni és megújulni örök kérdése mellett hangsúlyos feledés és emlékezés kultúrája különösen mozgalmassá tette a magunk mögött hagyott éveket. Én úgy látom, hogy ez a negyedszázad történelmi lépték szerint példátlan asszimiláció és szokatlan disszimiláció keveréke volt a magyar zsidók számára, ha ezen szavak képesek leírni sorsunk dinamikus és ellentmondásokkal teli alakulását. Nyilván eltérően ítéljük meg ezt a korszakot is. Hogyisne lenne ez másként, hiszen már a gyermek négy kérdését követően előadott történet értelmezése során felidézett rabbik sem azonos módon értelmezték a „szöveget” – és ez így van már több ezer éve. Az írás, vagyis az előírás szerint az egyiptomi kivonulás napjáról meg kell emlékezni „életed minden napján”, amely az egyik tudós rabbi szerint csak a nappalokat jelenti, míg más mesterek szerint az életed minden napján az éjszakákat is magába foglalja. Ismét más bölcsek szerint az életed napjain csak ezt a világot jelenti, amelyben mi élünk, míg az életed minden napján már a messiási időkre is vonatkozik. Finom distinkciók ezek, amelyek kalandos lehetőségeket tárnak fel azok számára, akik az ilyesmire fogékonyak.


De ha nem élünk e kaland lehetőségeivel, akkor is láthatjuk, hogy ez a „zsidóság” mint lét és kultúra a magyarok számára is legalább három dolgot jelent: (1) szokást és vallást, (2) sorsot és sorstalanságot, valamint (3) szellemi közösséget és individualista spiritualitást. Ha valaki jóindulatúan arra figyelmeztetne, hogy mindez nem három dolog, hanem jóval több és talán kevesebb, bizonyára igaza van. De az bizonyos, hogy e három komponens meggyőzően tárul elénk minden széderestén. Részesei, alkotói, alakítói lehetünk történetünknek.



Herendi porcelán szédertál körül vacsorázó család (kb. 1870) – sulinet.hu

Az előírás szerint minden egyes nemzedék köteles úgy tekinteni önmagára, mint aki személyesen vonult ki Egyiptomból. Az Írás parancsa szerint ezen a napon kötelesek vagyunk elbeszélni fiainknak (és újabban leányainknak), hogy mit tett velünk az Örökkévaló. De hogy mit mondunk el és milyen hangsúllyal az – ha jól értem – jórész ránk van bízva. Tehát amikor odáig jutunk el, hogy az Örökkévaló végre tettekre szánja el magát, először jelekkel és csodákkal, majd a tíz csapással előkészítve „erős kézzel” és „kinyújtott karral” vezeti ki népét a szolgaság földjéről, azt gondoljuk az erős kéz és kinyújtott kar gesztusáról, amit jónak, méltónak tartunk. Az erős kezet vagy a segítő kart. Ha a magunk módján belekukkantunk az egyes imákba is, észrevehetjük és hangsúlyozhatjuk: az Örökkévaló ugyan az ég magasságában trónol és onnan tekint le a mélybe, de felemeli a porból a szegényt, felsegíti a nyomorból az elesettet, beülteti őket népének előkelői mellé. És van olyan mai gyerek, aki erről is kérdez. Miként elemeli fel a porból a szegényt, miként segíti ki a nyomorból az elesettet? Egyetérthetünk vele, hiszen az elmúlt negyedszázadban még nem találtuk meg, miként lehetséges ez életünk egyes napjain, nem is beszélve életünk minden napjáról.


Ebben az évben a fürkésző szem és szellem talán azt a strófát leli fel, hogy amikor az Örökkévaló kivezetett bennünket a szenvedés, a nyomorúság földjéről, akkor nem arkangyalt küldött közénk, bármi légyen is a neve ennek az angyalnak, és nem is szeráfot vagy holmi küldöncöt szalajtott hozzánk, hanem ő maga tette meg mindezt „a szentséges Úristen fenséges személyében”. Sem földhözragadt transzcendens módon, sem spirituálisan nincs közvetítő ebben a szövetségben, és ez mindenképpen különös szabadságot tesz lehetővé a szellem számára. Csak ketten vagyunk, sőt, nem egyszer egyedül.


A vacsora végén az egyik gyerek megtalálja az eldugott afikomant, amiért ajándék járt neki. Az olykor kissé illuminált állapotba került házigazda egy újabb pohár bort tölt egy serlegbe Elijahu-Illés próféta tiszteletére, és a végén valamennyien elmondjuk, hogy most még itt vagyunk, de „a jövő évben Jeruzsálemben” leszünk. Különös és skizofrén vágy ez. Akarjuk is és nem is. Tudjuk jól, hogy nem így lesz, de mégis mondjuk, mert talán mégis oda visz sorsunk. Vagy máshová sodor a balsorsunk. Hiszen többen vannak körülöttünk, akik szóban és tettben maguk is oda küldenének el bennünket. Saját rossz világukat oly módon remélik jobbra fordítani, ha elérhetnék, hogy a jövő évben mi valóban Jeruzsálemben legyünk. Vagy talán más helyen, csak extra Hungariam.


A feledés és emlékezés folyamata különös sorsot rótt a magyar zsidókra. Nem kétséges, hogy hézagos, hamis és hiányos a magyar holokauszt kollektív emlékezete. Ezzel az elmúlt negyedszázad sem tudott megbirkózni, és ilyen körülmények között én úgy látom, jobb soha, mint ilyen későn. Ez már aligha fog a helyére kerülni. A jelek szerint a magyar emlékezet nem képes és nem is kíván szembenézni ezzel a korral és következményeivel. Különös megnyilvánulása ennek a arkangyalos megszállási emlékmű terve vagy a Sorsok Háza ötlete. Számtalan oka van mindennek. Ötven-hatvan év késés már helyrehozhatatlan. Alig van kapcsolat az elkövetők és elpusztítottak generációja, illetve a szembenézők korosztálya között. Hiába emlegetjük, hogy bezzeg a németek időben szembenéztek a tetteikkel, nekik abban az értelemben is könnyebb dolguk volt, hogy ekkora szörnyűséggel talán könnyebb leszámolni, mint a kisebb léptékű vétkekkel. És időben kezdték el a szembenézést azok a jobb érzésű németek, akik valóban tragédiának tekintették a genocídiumot, a fasizmus minden egyéb tettét, a pogány barbárságot. A németek ebben a tekintetben talán szellemileg hitelesebbek és pragmatikusan is talpraesettebbek voltak: felismerték, hogy kevesebb Niebelung köddel többre jutnak. A Niebelung köd megmaradt ott, ahová való, Bayreuth színpadán.


Nekünk – félek – az jutott, hogy őszintén nézzünk szembe azzal a ténnyel, hogy magyar kortársaink nem néznek szembe ezzel a korral. Van, aki úgy véli, hogy a szembenézés, a megismerés és megbocsátás a magyar többség számára is fontos lenne, de ezt a felfogást a többség nem osztja. A magyar miniszterelnök pedig opportunista módon a többség mellé áll. Igaz, megkísérelhetné, mi több ugyanezen opportunizmusból következően meg is engedhetné, hogy egy másfajta többség kialakítására törekedjen, de nem teszi. Lelke rajta.


Ettől azért még nem leszünk annyira kiszolgáltatottak. Mert ha nem is bizonyos, de jó esélye van annak, hogy ebben az országban a széderestéken még hosszú ideig akkor is így búcsúzunk: „a jövő évben Jeruzsálemben”, amikor e mai kor emlékműve és minden egyéb emléke és műve csak egy múló rossz korszak mementója marad.





Hanák András ügyvéd
Írásai a Galamusban