Kordonbontás
- Részletek
- 2014. április 10. csütörtök, 07:06
- Lángh Júlia
Spontán civil tiltakozás a Szabadság téren, ahová kedden délelőtt, másfél nappal az országra nézve szégyenletes Fidesz-győzelem után az arrogáns hatalom kiküldte a munkásait, hogy máris kezdjék meg a német megszállás emlékművének* építését. Noha, emlékszünk rá, a szava-nem-tartó miniszterelnök azt javasolta a Mazsihisznek február vége felé írt válaszlevelében, hogy majd húsvét után folytassák az egyeztetéseket, mert most, kampányidőszakban, úgysem hallanák meg egymás hangját. Van már húsvét? Nincs. Se Pészach, se keresztény húsvét.
Kedden koradélután kezdtek gyülekezni az emberek, ahogy terjedt a hír a Facebookon, az Index, az ATV honlapján, a Klubrádióban és még ki tudja, hol. Én hat óra tájban értem oda, akkor még csak mintegy százan lehettünk, civilek, egy óra múlva már bőven több százan, és a pártok közül is megérkezett a DK és az Együtt-PM néhány képviselője. Hangosító gyanánt csak egy öregecske hangtölcsér akadt, egyik beszédet sem hallottuk, de ennek nem volt semmi jelentősége. Valaki mellettem meg is jegyezte, miért lengetnek itt most pártzászlókat, ez itt nem pártügy. Tény, hogy lengett néhány pártjelzésű zászló, nem sok, engem nem érdekelt. Inkább táblák, molinók voltak, a felháborodott civilek jogos tiltakozásával a történelemhamisítás, szellemi kútmérgezés ellen.
A keddi kordonbontás: Karácsony Gergely, az Együtt-PM politikusa, Suchman Tamás, a Mazsihisz alelnöke, Kerék-Bárczy Szabolcs, a DK elnökségi tagja, Mécs Imre volt SZDSZ-es, majd szocialista képviselő és Horváth Csaba, az MSZP fővárosi frakcióvezetője – MTI/Kovács Attila
A tiltakozás hangulatába némi bizakodás is vegyült: nem lehet, nem létezik, ezt nem építhetik meg, ekkora hazugságot nem vághatnak a pofánkba, és felmordult a kórus: Nem hagyjuk! Nem hagyjuk! Aztán elhalt. Álldogáltak, sétáltak az emberek, kis csoportokba verődtek, sok az ismerős, a barát, megint együtt vagyunk, egy öblös férfihang elkezdi: Demokráciát! Demokráciát! És feljön bennem az 1988-as nagy tüntetés emléke, amikor a pesti belváros utcáin ezt kiabálva vonult a tömeg, nyitott ablakokból nézték meglepve és örvendezve a lakók, felemelő volt. Én akkor még a Szabad Európa Rádió szerkesztőjeként Münchenben követtem az eseményeket a Fekete Doboz videóján, beleremegtem a Demokráciát! Demokráciát! kiáltásokba. Akkor is, most is.
Másnak is eszébe juthatott, hogy talán van valami enyhe hasonlóság akkor és most között, mert egy undokul pesszimista és méltatlanul bizalomhiányos megjegyzésemre, miszerint ugrálhatunk, úgyis tesznek a fejünkre, mint eddig, azt a megjegyzést kaptam egy nálam pozitívabb kiscserkésztől, hogy miért, gondoltuk azt 88-ban, hogy mivé alakulnak majd a dolgok?
Erről azért lenne mit mondani, de egy tüntetés, pláne ha spontán, nem az elvi eszmecserék helye, különben sem vagyok az elméletek embere, nézzük inkább, miket mondtak az emberek. Hogy kik voltak jelen, azért nem sorolom föl, mert hátha kifelejtek valakit, meg a sűrűsödő tömegben és lassan leszálló sötétségben nem mindenkit vehettem észre. Mondjuk úgy, ahogy kultúreseményeken szokás: tout Budapest jelen volt, és még sokan mások. Engem a „sokan mások” mindig jobban érdekel.
Valaki azt a két szót emlegeti éles gúnnyal, hogy társadalompolitikai meg nemzetgazdasági szempontok. Ezek vezették pártunkat és kormányunkat arra a mély meggyőződésre, hogy ezt az emlékművet föl kell állítani. A társadalompolitikai szempont nyilván az, hogy a hű népet meg kell erősíteni nemzettudata ártatlanságában, áldozat volt ő, az ég tiszta angyala, a birodalmi sas gyanútlan prédája. Az pedig, hogy a szoborállítást nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű üggyé nyilvánították, azt jelenti – ezt csak most tudtam meg –, hogy nem kellett bajlódniuk építészeti, műszaki tervtanácsi és más, nyilván komcsi, azaz szakemberi véleményekkel, vagyis szabad kezet kapnak a megvalósításhoz, hozzáértő nem szólhat bele. Tudjuk, a szakember mindig gyanús. Ami a konkrét ügyben – túl az ideológiai tartalmak, a torzító történelemszemlélet, a Horthy-korszak-folytatás botrányán – még azt is jelenti, hogy egy tömény 19. századi nyálas és hazug giccs szakad a nyakunkba, pontosabban telepszik a Szabadság térre. A Szabadság terére, emberek!
Egy nyurga fiatalember azzal szórakoztatja a köréje gyűlteket, hogy fölidéz egy állítólag több forrásban is olvasható, nyilván képzeletbeli párbeszédet két magasrangú német katonatiszt között.
– Mennyi idő kellene, hogy elfoglaljuk Magyarországot?
– Úgy 24 óra.
– És ha a magyarok ellenállnak?
– Akkor elég 12 óra, mert elmaradnak az üdvözlő szónoklatok.
Tömören ennyit Gábriel-arkangyal-Magyarország ártatlan áldozatiságáról a gonosz birodalmi német sas karmaiban.
A keddi bontók – MTI/Kovács Attila
Aztán eljött a pillanat, amikor hirtelen nyilvánvalóvá vált, hogy le kell bontani a kordonokat. Végül is, esett le a tantusz, ezért jöttünk ide! Hogy ne engedjük, ne hagyjuk! Történetesen akkor – mert addig én is jöttem-mentem az ismerős tömegben – egy lépésnyire álltam a betonaljzatba illesztett, erős műszálas, átlátszatlan anyaggal borított alumínium kordon mellett, próbáltam is az anyagot az ujjammal átszakítani, hogy belelássak. Egy-két centis lyuk sikeredett, egy ismeretlen szimpatizáns kedvesen rámszólt: vigyázz az ujjadra, ne sebezd föl magad, egy másik: szerszámok kellenének, csinálják ezt csak a fiúk, de addigra már markos legények nekiláttak.
És íme, egyszerre dőlt le az Orbán-rezsim horthyszellemvédő kerítésének többrészes sora, óvatosan hátráltunk, vigyáztunk egymásra, ahogy dőltek az állványok, dőlt meg a jelképes védőbástya. Alatta, mögötte a szerencsére épen maradt sorozat: kövek, emléktárgyak, fényképek, virágok, imakönyvecskék, mécsesek az áldozatok emlékére, amit megerősítendő, elhangzott a tömeg nagy csöndjében a Kaddish, nem ismertem föl, ki mondta, de a fontos az, hogy elhangzott.
Amikor döntöttük a kordont, hevesebben vert a szívem, ahogy előttem, az első sorban álló két férfi hátát támogattam, ekképp némileg hozzájárulva a tabudöntéshez.
A szerdai bontás – MTI/Kovács Tamás
Először arra gondoltam, rombolni jó, talán ez olyan, mint amikor a homokozóban szétrúgjuk a várat, de nem, nem olyan volt, nincs is nekem ilyenről semmilyen saját emlékem, hiszen amikor kétévesen játszótéri homokozóba járhattam volna, Budapest ostroma zajlott, óvóhelyen poshadtam. Békebeli homokozó élményei gyerekeimnek és unokáimnak lehetnek csak, köszönhető annak, hogy eddig legalább béke volt Európában. Lehet, hogy túl sokáig volt béke? Hogy a földrész ezt a sok békét már nem bírja tovább?
Erről az a rettenetes dolog jutott eszembe, ott, a demokraták és a múlttal szembenézni akaró becsületes honpolgárok tüntetésén, hogy egyik unokám, a 11 éves Ábel, most éppen annyi idős, amennyi a nagypapája volt, amikor 1944-ben átélte és túlélte mindazt, amit később leírt az Elutazás és hazatérésben. Amit szerintem minden iskolás gyereknek jó lenne elolvasnia. Hogy tudja, mi volt. Előttem van egy vékony, törékeny kisfiú, egy túlélő, összemosódik nagyapa és unoka, múlt és jelen, gyorsan hátat fordítok a tüntetésnek, a sírás álcázására orrot fújok és elindulok a kettes villamos felé.
* A szerk. megj.: Mint ismert, a kormány az első tiltakozások hatására átnevezte az emlékművet. Ma már ez „a német megszállás áldozatainak emlékműve”.
