Rövid utószó egy vitához
- Részletek
- Niedermüller Péter
- 2010. november 10. szerda, 03:33
Egy, már lezárt vitához – értelemszerűen – nem lehet hozzászólni. Legfeljebb utószót lehet hozzáfűzni. Azt azonban csak akkor érdemes, ha az ember tud valami újat mondani. Hogy ez jelen esetben így van-e, nem tudom. Viszont úgy érzem, a vita csupán abbamaradt, nem záródott le. Az olvasóknak is, nekem is, hiányérzetünk van. Úgy érzem, egy sor fontos dolgot nem mondtunk ki, az írásokban felvetett fontos kérdéseket nem ténylegesen nem vitattuk meg − pedig ezek kimondása, megvitatása nélkül nem fogunk előrelépni egy tapodtat sem. Ugyanis nem az a kérdés, hogy mit és miért mondott Ungváry Rudolf, hanem az, hogy melyek a politikai cselekvés alternatívái egy olyan társadalomban, amelyben a politikai hatalom birtokosai a demokratikus játékszabályokat kihasználva, és egyben megcsúfolva őket szisztematikusan rombolják a liberális demokráciát, építik a „centrális politikai erőteret”.
Induljunk ki abból, amit mindannyian tudunk és látunk. Nevezetesen, hogy a (parlamenti és parlamenten kívüli) demokratikus ellenzéki pártok között lényegi kérdésekben nincs semmiféle egyetértés. Nincs stratégiai gondolkodás abban a tekintetben, hogy miképpen kellene ellenzéki politikát folytatni. Nincs közös gondolkodás, senki nem keresi a kapcsolatot a másikkal. Ebben a pillanatban esély sincs rá, hogy kialakuljon valamiféle demokratikus ellenzéki koalíció, amely közösen, együttesen igyekszik megakadályozni a liberális demokrácia hazai épületének a lebontását. Igaz, ez a feladat egyáltalán nem könnyű, hiszen a kormány kétharmados, bármiféle öntudatot, felelősséget, kiállást és bátorságot nélkülöző frakciója minden elé kerülő törvényjavaslatot megszavaz. Azaz a parlamentáris demokrácia eszközeivel nem lehet útját állni a hatalom legalantasabb törekvéseinek sem. De pontosan ezért kellene elgondolkozni azon, milyen esélyek és lehetőségek kínálkoznak az ellenzéki politizálás számára ebben a helyzetben. Egyrészt a parlamentben jelenlévő demokratikus ellenzéki pártoknak – azaz az MSZP-nek és az LMP-nek – túl kellene lépniük saját árnyékukon, és meg kellene keresni azokat a területeket és témákat, ahol értelmes módon szót tudnak egymással váltani és érteni. Ennek egyik előfeltétele, hogy az MSZP saját, elmúlt nyolc évi kormányzásának kritikai elemzésén keresztül le tudja gyűrni saját mélyre ható identitásválságát, hogy legyen végre világos jövőképe, hogy ne csak reagáljon, hanem kezdeményezzen is; hogy felhagyjon önmaga fel- és szétaprózásával; hogy megtanulja a belső konfliktusokat a párton belül rendezni. Az LMP-nek pedig végre el kellene döntenie, hogy melyik úton akar járni; hogy valóban azt gondolja-e, egyes konkrét ügyek kapcsán együtt tud és akar működni a Jobbikkal is, vagy felfogja végre, hogy a Jobbik – az MSZP-vel szemben – nem demokratikus párt, amelyet egyszerűen politikai karanténba kell zárni; hogy képes-e elvi alapon politizálni, vagy végérvényesen elvész a hatalomtechnikai manipulációkban (lásd: Trianon, kettős állampolgárság, stb.); hogy képes-e a személyes ellentéteken és ellenszenveken túllépve igazi politizálást folytatni, vagy megreked más politikusok gyalázásánál. Másrészt mindkét pártnak meg kellene fontolnia, melyek azok a parlamenten kívüli erők, amelyekkel érdemes együttműködniük; s melyek azok a formák, amelyek teret teremthetnének az ilyen együttműködésnek. Végül azon is el kellene gondolkozniuk, hogy a(z ellenzéki) politizálásnak milyen eszközei állnak a rendelkezésükre; ezeket hogyan, miképpen lehet a leghatékonyabban használni; hogyan lehet olyan üzeneteket megfogalmazni, amelyek a társadalom különböző rétegeit képesek megszólítani és mobilizálni. Ezekről (és ezekhez hasonló) kérdésekről érdemtelenül keveset hallani, pedig megválaszolásuk döntő fontosságú az ország politikai jövője szempontjából.
A vita talán legmarkánsabb vonulata Ungváry Rudolf kifakadásához kapcsolódik, ami persze nem önmagában érdekes, hanem a politikai összeütközések, és általában a hazai politikai kultúra stílusa szempontjából. Én érteni vélem, és osztom is Lévai Júlia felháborodását és elképedését, amikor az egymást anyázó férfiak üvöltözéséről ír. Azt is értem, hogy nem kevesen vannak, akik úgy vélik, a Fidesz évek óta így, ezen a nyelven beszél a társadalommal. Sőt, azt is értem, hogy sokak szerint a Fidesz nem is ért más nyelvet, ezért az ellenzéknek ehhez kell alkalmazkodnia, s meg kell változtatnia a saját kommunikációját. Ez bizony így van – a kérdés csak az, hogy milyen irányba? Kezdjünk el mi is üvöltözni, hörögni, fröcsögni, káromkodni, összevissza csúsztatni és mellébeszélni, legyünk mi is esztelen „harcpártiak”? A nyelvi agresszióra ugyanolyan nyelvi agresszióval válaszoljunk? Nem arról van-e szó, hogy a Fidesz mélyen amorális nyelvi és politikai kultúrája ennek a társadalomnak, „a zembereknek” a lenézésén alapszik? Nem azért beszélnek-e így a Fidesz politikusai, mert meg vannak győződve, „ezek” csak ezt a nyelvet értik? De bizony ezért (is) – na meg természetesen hatalmi arroganciából. Éppen ezért az ellenzéki politizálásnak alapvető fontosságú összetevője kellene hogy legyen az elkötelezettség egy másfajta minőségű, morális alapú politikai kultúra, másfajta nyelv használata, az észre és értelemre építő/épülő érvelés, a racionális vita, az érvek erejének elismerése, a politikai ellenfelek emberi méltóságának a tiszteletben tartása mellett. Mindez pedig elválaszthatatlan a Fidesz és a kormány aljas indulatokat és érzelmeket keltő retorikájának az elutasításától.
Ma ebben az országban szinte kilátástalan a politikai ellenzék jövője. A Fidesz nagyon pontos keverékét nyújtja annak, amit a társadalom nagy része – számításból, intellektuális restségből, a politikai közöny, vagy az elmúlt évek csalódásai okán – hallani szeret. Az ellenzéki politikának mégsem lehet más célja, mint alternatívák felmutatása. Alternatívákat azonban csak akkor lehet felmutatni, ha az eszközeink is mások, mint a kormánypárté. Éppen ezért a jelenlegi helyzetben az látszik az egyik legfontosabb feladatnak, hogy – ha máshogy nem, akkor lassan és fokozatosan, de következetesen – megváltoztassuk a hangnemet, a politika stílusát, hogy mindenki számára érzékelhetővé tegyük a politikai kultúrák közötti minőségi és morális különbséget. Ha ez nem sikerül, akkor nem lesz ellenzéki politika – a Fidesz a maga erkölcstelen, populista, gátlástalan és durva stílusában ugyanis legyőzhetetlen. Ez az ő fegyverük – nekünk másra van szükségünk.
