A franciaországi változásokhoz
- Részletek
- 2014. április 04. péntek, 07:07
- Kende Péter
Március 23-án és 30-án helyhatósági választások voltak egész Franciaországban. Erre a hatályos törvények szerint minden hatodik évben kerül sor. (Az ezt megelőző tehát 2008 tavaszán volt.)
A több mint fél évszázada fennálló V. köztársaság politikai tapasztalata szerint a helyi (itt municipálisnak nevezett) választások eredménye majdnem mindig elüt a megelőző országos – azaz képviselőházi – választások eredményétől, éspedig abban az értelemben, hogy az ott kialakult kormánytöbbséggel szemben inkább az ellenzék pártjainak kedvez. Ez most is így volt. Az előző helyi választások 2008-ban voltak, a jobboldalinak tekinthető elnök és pártja (az UMP) kormányzása idején: ekkor a városi és községi önkormányzatok nagy többségét a baloldali pártok szerezték meg. Az idei helyi választásokra 22 hónappal az után került sor, hogy 2012-ben a magyar nevű és félig magyar származású (de Magyarország iránt teljesen közömbös) Nicolas Sarkozy elnököt kis többséggel legyőzte a Szocialista Párt elnökjelöltje, François Hollande, aki azóta – az egyidejűleg parlamenti kisebbségbe került jobboldallal szemben – a szocialisták által vezetett baloldali koalíció élén kormányozza az országot. Nos, mint az várható volt, a márciusi községi választások a baloldal elsöprő vereségét hozták, aminek magyarázatát ezúttal sem az önkormányzatok teljesítményében kell keresni, hanem annak a politikai oldalnak a meggyengülésében, amelyhez a legyőzött helyi tisztségviselők (polgármesterek és tanácsnokok) tartoznak. Ez, mint már mondottam, régóta érvényesülő általános szabály, amelyet azonban az idei választásokon jócskán felerősített Hollande elnök katasztrofális népszerűségvesztése. (Engedtessék meg, hogy ennek okaival közelebbről itt ne foglalkozzam.)
Már az első forduló estéjén érezhető volt, mennyire előretörtek a jobboldalhoz vagy a vele szövetségben álló jobbközéphez tartozó ellenzéki pártok. A francia és az európai közvéleményt azonban ennél is jobban foglalkoztatta a Marine Le Pen vezette Nemzeti Front, azaz a populista szélsőjobb látványos megerősödése. A számok alapján attól lehetett tartani, hogy több helyen – jelentős nagyvárosokban is – a szélsőjobb polgármesterjelöltje tesz szert abszolút vagy relatív többségre. Erre végül is sokkal kisebb arányban került sor, mint a megfigyelők feltételezték: minden jel szerint ez a kilátás a jobboldali (de nem populista) választók egy részét is megijesztette.
Ugyanakkor a második forduló meghozta azt a győzelmet, amelyre a magát „köztársasági jobboldalnak” nevező UMP és a vele szövetséges jobbközép pártok számítottak. Az addig szocialista önkormányzatú városok nagy többsége jobboldali vezetés alá került, ami ha formálisan nem is, virtuálisan megkérdőjelezi az amúgy is szerény baloldali kormánytöbbség legitimitását. Ennek megelőzésére határozta el a köztársasági elnök, hogy új kormányt alakít. A miniszterelnöki tisztséget 2012 tavasza óta betöltő Jean-Marc Ayrault április 1-jén benyújtotta a lemondását, helyébe pedig Hollande nyomban kinevezte az Ayrault-kabinet erőskezű belügyminiszterét, Manuel Vallst, akit már jó ideje a kormány legnépszerűbb (még a jobboldalon is elismert) embereként tartottak számon. Amikor e sorokat írom, már ismerjük az új kormány tagjainak nevét, de még nem történt meg a beiktatásuk, sem az új kormányfő bemutatkozása a Parlamentben. Azt viszont máris tudni lehet, hogy Vallsnak nem lesz könnyű dolga, mert a Szocialista Párt baloldala bizalmatlan vele szemben, s a kormánykoalícióban eddig résztvevő környezetvédő párt bejelentette, hogy nem kíván egy Valls által vezetett kormányban részt venni. Ezzel szemben Hollande elnök minden jel szerint bízik benne, nemcsak a képességeiben, hanem a felfogásában is: benne látja annak biztosítékát, hogy megtörténik az a gazdaságpolitikai irányváltás, amelyre Franciaországnak oly nagy szüksége van, ha ki akar mászni a 2010 óta nem múló (tehát már Sarkozy ideje óta tartó) válságból. De talán azért is választotta Vallst, mert megelégelte a zöldek állandó fintorgását, s remélte, hogy Valls kinevezésével automatikusan megszabadul tőlük.
Manuel Valls
Manuel Valls személyiségét érdemes néhány életrajzi adattal megvilágítani. Először is ő az ország első kormányfője, aki nem franciának született: spanyol (pontosabban katalán) szülők gyermeke, s családjával együtt hétéves korában került Franciaországba. Ezzel együtt lángoló hazafi, s honfitársaitól csak abban különbözik, hogy folyékonyan beszél katalánul is. Emellett művelt értelmiségi, akit a politika mestersége korán megigézett, s ehhez Montesquieu-től Raymond Aronig mindent elolvasott, amit egy nyitott elmének tudnia kell. (Ezt önéletrajzi könyvéből veszem, amelyet öt-hat évvel ezelőtt olvastam, tehát jóval korábban, mint ahogy Manuel Valls bekerült a francia politika elitjébe.) Kormányzati tudásra két kiváló szocialista miniszterelnök, Pierre Rocard és Lyonel Jospin belső kabinetjében tett szert, s nem utolsó sorban egy Párizs közeli megyeszékhely – Evry – többször újraválasztott polgármestereként. Ha e sorok olvasója arra gyanakszik, hogy rokonszenvezem vele, akkor nem téved.
Ezzel együtt Valls kormányzati sikerét egyáltalában nem tartom bizonyosnak, hiszen már a minisztereinek nagy részét is Hollande erőltette rá (erről még finoman említést is tett az új belügyminiszter személyével kapcsolatban). Az elnök továbbá az elmúlt két év elvesztegetett próbálkozásai után olyan feladatok elé állította új miniszterelnökét, amelyeket a „mission impossible” kifejezés ír le a legpontosabban. Franciaország költségvetési deficitje jóval meghaladja az Unió által felső határnak tekintett három százalékot, miközben államadóssága (a nemzeti össztermék százalékában kifejezve) nagyobb, mint akár Magyarországé! Az a körülmény, hogy Manuel Valls magabiztos és ambiciózus politikai vezető, magában véve nem garancia arra, hogy úrrá tud lenni a megoldásra váró feladatok tömegén, s egy nehezen kormányozható (mert felelőtlen és szabadságszellemű) ország régóta felhalmozódó bajain.
A szerk. megj.: Az első fordulóról lásd Lángh Júlia írását: Tör előre a francia szélsőjobb
Kende Péter szociológus, politikai esszéista
