rss      tw      fb
Keres

Pető Iván


A G-7 e heti vendége Pető Iván történész, az SZDSZ volt országgyűlési képviselője


Pető Iván történész


A rovatról


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!



Közösség tagjai elleni támadás, 2010, Magyarország


2010. november 8-a nem egy hétfő a sok közül. Bár voltak, s lesznek is még egzotikus döntései az áprilisi választások után létrejött országgyűlésnek, hogy ezen a napon mi jön ki onnan alkotmány- és alkotmánybíróság-ügyben, az meghatározó jelentőségű lesz.

Mégsem a várható és az esetleg nem várható döntésekről érzem fontosnak itt szólni, hiszen meglehetősen sok mindent elmondtak, megírtak már erről.

Hogy hol élünk, arról más metszetben, mint a parlamenti történések, de talán még megrázóbb képet nyújt az IndexVideo egyik tudósítása.

Nem azt mondom, hogy ma ebben az országban nem a legfontosabb az alkotmány és az alkotmánybíróság ellen tervezett változtatás, hanem csupán azt: a botrányos bírósági ítélet, amit itt előhívok, hús-vér emberek életéről szól, s csak közvetve a rendszerről, a berendezkedésről, a mindezeket érintő kiszámítható veszélyekről. Iskolásan fogalmazva: míg a parlament mai napja azt mutatja fel, hogy az átfogó döntésekből milyen következtetések adódnak az egyes emberek számára, addig amiről alább esik szó, azt jelzi: egy egyedi, néhány ember sorsát érintő döntés mit mutat a rendszerből.

A magyar köztársaság bírósága az ún. miskolci romaperben 11 vádlottra átlagosan 4 év, összesen több mint 40 év börtönt szabott ki (szerencsére még nem jogerős ítéletében) egy autó szélvédőjének betörése, összesen 104 ezer forint anyagi kár és könnyebb hámsérülések okozása miatt. Súlyosbító körülményként vette figyelembe azt, hogy közösség tagjai ellen (ahogy a bírónő a felvételen kisebb nehézségekkel megfogalmazza: a magyar nemzet ellen), gyakorlatilag rasszista indítékból elkövetett, előkészített támadásról volt szó.

Megvallom, amikor az ítéletről szóló rövid tényközléssel találkoztam, az beleolvadt a sok irritáló, botrányos  történés folyamába, nem kaptam fel rá a fejem.

Az Index képes beszámolója kellett ahhoz, hogy felfogjam a borzadályt.

Nem szeretnék túlzásba esni, de a Dreyfus-per jutott akaratlanul is az eszembe, már csak annak egykori franciaországi és ennek mai magyarországi fogadtatása (pontosabban az ezt körülvevő csend) okán is.

A 2009 Magyarországán történtek nyomán, a tudtommal az első közösség megsértése címén hozott ítélet nem cigányokat, homoszexuálisokat, zsidókat ért verbális vagy tényleges támadás miatt született, hanem éppen romák ellen!

Három héttel a tatárszentgyörgyi gyilkosságok után, cigányok megfélemlítésére irányuló Gárda- és egyéb demonstrációk közepette, a konkrét esetben téves feltételezésre épülő – nevezzük így – hisztérikus reakciót előre megfontolt, közösség – a magyar nemzet – ellen indított támadásként beállítani, nagyon finomam szólva is, durva bírói tévedésnek látszik.

Önmagában is botrányos, hogy az ügyész minden vádlottnál automatikusan súlyosbításért fellebbezett!

A filmet nézve persze feltehető lenne a kérdés, de ez itt szinte mellékes: hogyan ítélkezhet ilyen kényes kérdésben valaki, aki – legalábbis szavai szerint – nem tud különbséget tenni a magyarság mint etnikum és a magyar nemzet között, amelynek a magyar állampolgár romák is tagjai, persze. És nem hinném, hogy a látottak alapján túl messzire megyek, ha azt feltételezem: nevezett bírónő talán nem látja kellően árnyaltan, hogy mit jelentett 2009-ben, és jelent persze azóta is, cigánynak lenni és mások által ekként megneveztetni Magyarországon, nem mérlegeli ennek következményeit, egyebek közt az ún. magyarellenes kiszólásoknál.

Az IndexVideo tudósítója szemmel láthatóan fontosnak tartotta a bírónőt jellemző rekvizitumok, ékszerek, hajviselet, műköröm gondos felmutatását. Ezzel jelzi, ő megértette a bírónő szándékát, aki megtalálja a módját, hogy az igazságszolgáltatás semlegességét felmutatni hivatott talár ellenére megismertesse a közönséggel, amit önmagából láttatni szeretne. Sikerült. Igaz, a toalettjével melléfogott, mert mintha megyebálba indult volna. De mi ez ahhoz képest, ahogyan ítélt, és hogy az indoklás kifejtése nehézséget jelentett számára!


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!



A bőség zavara


A G-7 heti vendégeként mindjárt a második napon bajba kerültem. Alkalmi kommentátorként nehéz megállnom, hogy ne a tegnapi témámat érintő reflexiókra reagáljak, nevezetesen arra, hogy a Jobbik az ügyben parlamenti kérdést intézett a kormány illetékeséhez, említést sem érdemlő tartalommal, s arra, hogy mit válaszolt az ítélettel igen elégedett államtitkár. De – főleg mert benyomásom szerint elértem célomat, némi figyelmet irányítottam a miskolci ítéletre – nem ragadok le az ügy mellett.

Ha tegnap nem bírósági ítéletről írok, mai jegyzetemet bizonyosan Geréb Ágnes előzetes letartóztatásának meghosszabbítására szánom. Nem az otthonszülés témáját taglalandó, hanem egyrészt korábbi letartóztatásának és elvezetésének védhetetlen körülményei, és a mostani döntés elképesztően cinikus, a közönséget hülyének tekintő indoklása miatt: azért kell előzetesben tartani, mert félő, hogy megsemmisíti, elrejti a bizonyítékokat, vagy más módon meghiúsítja a majdani bizonyítást, illetve a megvalósítotthoz „hasonló jellegű, szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekményt követne el”.

Adódna, hogy a nyugdíjjárulék lopva becsempészett emelésének szánjak néhány sort vagy a mégsem pusztán akarati úton szabályozható energiaáraknak, mármint, hogy a jelek szerint Fidesz kolléga is – saját korábbi minősítése szerint – öncélú népsanyargatásra készül, közgazdasági okok miatt.

De maradok a nagypolitika szorosabban a tegnapi naphoz kötődő eseményénél. Előző jegyzetemben azt írtam, e hét hétfője nem egy a sok közül, mert a parlamentben várható, esetleg nem várható történések nem szokványosak. Mint már vasárnap is mutatkoztak jelei, úgy döntöttek, hogy elmarad az alkotmánybíróság egyetlen aktussal történő szétrúgása, és részben ezért, részben a végkielégítési döntés halasztása miatt az alkotmány újabb rapid módosítása is. Ha másért, mint amire azért volt esély, mégis rendkívülivé vált a hétfő: a Fidesz, Lázár János képében beismerte, hogy amit korábban mondott a végkielégítésről, alkotmánybíróságról, az, bár a szándék helyes volt, nem volt jó, a bölcsek köve nincs a birtokában.

Az alábbiak miatt nem értékelném túl e gesztus jelentőségét, de eddig ennek az ellenkezőjét tudta a nagyközönség – na jó, a Fidesz megnyilvánulásai az ellenkezőjét sugallták.

Két hibát lehetne véteni: ha bagatellizálnánk az elhangzott önkritikát, s persze ha a konkrét ügyet illetően érdeminek hinnénk.

Az önkritika jelentősége abban mutatkozik, hogy ha – megtörve a hagyományokat – most elárulták, máshol lelhető fel a bölcsek köve, ha most kifelé a retirálás gesztusa látszik, akkor ezentúl azt hiheti a laikus közönség, hogy máskor is tévedhetnek, s talán mégsem vezethető le minden tervezet az áprilisi választásokon leadott szavazatokból. Mert arra valahogy nem emlékszem, hogy a választók akár az alkotmánybírósági döntés után közvetlenül, akár az elmúlt napokban demonstratívan kinyilvánították volna akaratukat a vélt vagy valódi igazságosság kontra jogállami intézmények konfliktus feloldásának mikéntjéről.

Hogy miért lépett egy kissé hátrébb Orbán Viktor, hiszen senki nem gondolhatja, hogy bármi is nélküle történhet, az vagy kiderül vagy nem. Lehet, hogy a hálátlan alkotmánybírák miatt hirtelen felindulásból korábban kihirdetett forradalmi roham néhány éjszakányi pihenés után államférfiúhoz méltatlannak látszott, lehet, hogy a szellemi holdudvar néhány tekintélyének figyelmeztető szava is hatott? (Utóbbi körbe nem sorolnám Pálinkás akadémiai elnököt, aki a Fidesz korábbi képviselőjeként és fizikusként nyilván hitelesen képviseli az alkotmány-előkészítő tanácsadó testületben a tudós jogász szakma véleményét, de ezúttal már akkor hirdette ki a hétfői Magyar Nemzetben álláspontját a tárgyban, amikor ismerte volt pártja korrekcióját.) Lehet, hogy egyszerűen csak arról van szó: a fenti lehetőségek mindegyike áll, néhány órás alvás és professzoros figyelmeztetés után megvilágosodás támadt: az eredeti, durva eszközökkel elérni kívánt célok puhábban is megvalósíthatók?

Ma úgy tűnik, az alkotmánybírósági jogosítványok ügyében történt visszalépés ellenére is az eredeti szándék lényegében változatlan maradt. A vizsga az lesz, belefér-e az Ab új, azért mégis rövid úton átírandó jogosítványaiba bizonyos végkielégítések 5 éves visszamenőleges hatályú visszafizetésének és az egyéb egyedi megoldásoknak, illetve természetesen a jogbiztonság, s másként, a jövő évi költségvetés szempontjából még fontosabb ügynek, a magánnyugdíjpénztári befizetések – a visszafizetés tisztázása nélkül a költségvetésbe való átforgatásának – alkotmányossági vizsgálata.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!



Emberek, esetek


A politikán kívül is van élet. Tegnap délután például egy kiállítás megnyitásán jártam, s ma erről is írok.

Előtte azonban másról. Török Gábor, az egyik legismertebb hazai politológus legfrissebb, immáron 279. blogbejegyzését Lázár Jánosnak szenteli, annak apropóján, hogy a Fidesz frakcióvezetőre sokan csak az alkotmánybírósági törvény módosításáról elmondott minapi, brutális mondanivalója miatt figyeltek fel.

Török, aki az értéksemlegesség jegyében erősen hajlik arra, hogy a politikát döntően hatékonysági szempontból elemezze (ahogy egy kritikusa nem finomkodva megjegyezte: az ő elemzései kb. olyanok, mintha a harmincas évek Németországában azt mondta volna valaki: Hitler ügyesen tematizálja a politikát a zsidókérdés napirendre tűzésével). Egyik, néhány nappal ezelőtti szövegében Török az Ab ügyében szokatlan elkötelezettséggel állt ki az intézmény, pontosabban a demokratikus ellensúlyok védelmében, s Lázár mondandóját döbbenetesnek nevezte. Később némileg puhította álláspontját, s arról értekezett, hogy lehetne találni legitim érveket is a Fidesz elképzeléshez, ezért értetlenkedett, hogy a kormánypárti képviselők nem szólaltak meg a tárgyban a parlamentben, lényegében kivonultak az Ab-ről szóló vitából.

A tegnapi, említett jegyzet Lázárt tehetséges, a Fideszen belül némileg önjáró, tervező és előrelátó politikusnak írja le, s ezzel magyarázza gyors felemelkedését, sikereit. A magam ismeretei alapján csak megerősíthetem Török leírásának lényegét, de általa nem említett tényeket is sorolok a portré árnyalásához.

Lázár, mint egyébként más jobb kvalitású, szuverén módon ítéletet alkotni képes fideszes politikusok közül nem kevesen, a hétköznapi érintkezésben kimondottan kellemes benyomást kelt. Hódmezővásárhely polgármestereként a város iskoláiban igen sikeres integrációs politikát valósított meg, s ez akkor is komoly teljesítmény a mai Magyarországon, ha ő is tudja, mondja: a cigány kisebbség hódmezővásárhelyi szerényebb aránya miatt az ő modelljük máshol nem feltétlenül megoldás. Lázár hihetetlenül sokat tett a városából a holokauszttal gyakorlatilag kiirtott zsidóság emlékének ápolása érdekében, amivel a szélsőjobb céltáblájává vált (ha valakinek van rá gusztusa, olvasson bele a magyarnyelvű náci honlapok írásaiba), s az sem véletlen, hogy a kommunista rendszer városi besúgói listájának tudományos igényű feltárása éppen Hódmezővásárhelyen történt meg. Ugyanakkor Lázár tette közzé azoknak a szenzitív adatait, akik vétettek a szociális támogatás helyi normái ellen, és ezzel nemcsak jogvédők, de adatvédelemmel foglakozó szakemberek kritikáját is magára vonta. Mielőtt az előző ciklus második felében rendezték volna az országgyűlési képviselők tiszteletdíjon kívüli, nem adózó juttatásait, a közzétett adatok szerint a Budapesttől meglehetősen távol lakó polgármester, parlamenti bizottsági elnök a legnagyobb összegeket felvevők közé tartozott – nem sértve formális jogot, de nem vagyok biztos benne, hogy valódi utazási és lakhatási költségeinek megfelelően. És persze a Török által döbbenetesnek mondott beszédén túl is vonalasan, első sorból képviseli április óta a Fidesz politikáját.

A most hétfőn elmondott és a Galamus által is idézett beszédében felmondta a leckét: a Fidesz, szemben az elmúlt 20 évben képviselt, a politikai kisebbség jogait is méltányló rendszerrel, a többségi demokrácia elvi rendszerét kívánja megerősíteni, hogy a választók akarata, a választottak felelőssége jobban érvényesüljön. Ez az én 20 évvel ezelőtt elbukott rendszerben edződött fülemnek azt jelenti: a társadalom vezető erejének joga és kötelessége az országot kizárólag a maga normái szerint vezetni. Igaz, a Fidesz demokratikus választásoknak köszönheti a helyzetét, míg az egykori egyetlen párt megszerezte a hatalmat, és ez hatalmas különbség.

De nem kell hozzá nagy politikai tapasztalat, politológiai ismeret, hogy tudjuk: a választói akarat egy országgyűlési cikluson belül is gyorsan változhat (vö. 2006–2010). Más a formális legitimitás és más a társadalmi támogatottság. Egy demokratikus rendszerben könnyen válik a politikai többség kisebbséggé és fordítva. Nem gondolom, hogy Lázár mindezt ne tudná, mint ahogy abban is biztos vagyok, hogy tisztában van vele: az alkotmányos ellensúlyok rendszere, így az Ab jogosítványa nem a politikai kisebbség/többség viszonyának értelmezésétől függ, hanem a berendezkedés nélkülözhetetlen eleme.

Török Gábor említett írásában azon meditál, Lázár karrierjét hogyan befolyásolja, ha egyszer majd más politikai klímában kell szembenéznie mostanában képviselt mondókájával, illetve úgy véli, valószínű előmenetele kívánta, hogy elvállalja ezt a szerepet.

Lázár valóban elég fiatal még ahhoz, hogy megélje, amikor pártja kisebbségbe kerül, és elég értelmes ahhoz, hogy tudja mit beszél. Számomra azonban nem az az érdekes, hogy ő vagy mások, akik értik is mit beszélnek, nemcsak leckét mondanak fel, karriermegfontolásból csinálják, mondják, amit nem hihetnek, és mindez hogyan befolyásolja egyszer majd személyes sorsukat, hanem az, hogy tudják, mondanivalójuk érvelése, logikája a demokratikus berendezkedés alapkérdéseiben hamis, hazug, s ezt én politikai züllöttségnek tartom – minden személyes érdem ellenére is.

Más.

Mint említettem, kedden délután kiállítás megnyitóján jártam. Hegedűs 2 László képzőművész (fotó, film, festmény, nyomat, installáció az eszközei) alkotásaiból nyílt kisebb tárlat a Fészek Klubban, Beke László felvezetésével.

Ne valami nagyvilági vernissage-t képzeljen el a kedves, s a körülményeket nem ismerő olvasó. A Budapest VII. kerületében, a Kertész és Dob utca sarkán lévő – finoman szólva – szebb napokat látott klubbon eleve lötyögött volna a nagyvilági megnyitó, de erre esély sem volt. A kiállító, anyagiakban nem éppen bővelkedő művész például maga finanszírozta az igen szerény vendéglátást, és ez nem a terem gazdáinak jó szándékán múlott. A fővárost ismerőknek nem kell bemutatni a környéket: nagyobbrészt a 2. világháború óta tatarozatlan, átlagosan négyemeletes házak utcai szintje lefestve, a szürkeségből csak egy-két felújított és új épület emelkedik ki; az előbbiek jól mutatják, milyen is lehetne a környék, ha mondjuk Bécsben lennénk.

Maga a Fészek, hivatalosan Művészklub vagy Fészek Klub eredetileg a budapesti művészvilág, Festőművészek, Építőművészek, Szobrászok, Zenészek, Énekesek és Komédiások (a rövidítésből van a név) klubjaként1901-ben alakult, a Pesti Nőegylet korábbi leányárvaháza helyén. Ha valaki azt mondaná, hogy utoljára akkor, 110 éve volt komolyabb tatarozás, nem nagyon hitetlenkednék. A klub vezetése igyekszik, de…  Akit érdekel, kattintson a Fészek honlapjára.

A kiállító művészt – kár lenne titkolni – ismerem, alkotásait nagyra tartom. A most 60 éves, Székesfehérvárott élő, félszeg, többnyire zavarban lévő emberből nem nézné ki senki, hogy milyen fantáziával és szellemességgel (nem humorral) alkotja meglepőbbnél meglepőbb képeit, kompozícióit. Például a talán Giovanni Battista Piranesi ihlette sok évvel ezelőtti nagy művét, az elképzelt (székes)fehérvári árvizet bemutató sorozatát.  De saját méltató szavaim helyett inkább idézek. Esterházy Péter írja róla: „A mélabún átüt a játék, a mindig-játék lendülete. Rémület és vígság. Ha Hegedűs-képeket nézek, mindig jókedvem támad, pedig… Pedig: szerintem ez az ő nagysága.”

Aki teheti, nézze meg ezt a mostani kis kiállítást.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!



Kikkel és kikkel ne?


1. Az Ab jogkörének csonkolása, a népünk végső győzelmének útjában álló akadályok lebontása – a tegnap megszavazottnak mondott módosítási indítványokkal – halad a maga, az ország vezető ereje és annak vezetője által kijelölt útján. (Utóbbi szó, tekintettel a tekintetbe veendőkre, Kádár János-osan, hasonulás nélkül, tj-vel ejtendő!). Méltó módon – a szavazási mizéria ismeretében.

2. Ehhez képest kis ügy, hogy a keddi Népszabadság olvasói levél rovatában, a nyomtatott változatban meglehetősen eldugott helyen, Heindl Péter reflektál Révész Sándor egy héttel korábbi, Chartafóbia című írására. Vitájuk érdemi része is megérne néhány megjegyzést, hogy tudniillik Gyurcsánnyal vagy nélküle kell-e tüntetni a jogállamiság mellett, de itt, a Galamuson folyt már a tüntetésről vita. Elsősorban azért döntöttem úgy, hogy ma szóba hozom az említett írásokat, mert Révész szerkesztő, rovatvezető viszontválaszát méltánytalannak, sportszerűtlennek látom.

Heindl, távolságot is tartva, tesz néhány rokonszenvező megjegyzést az LMP-ről, és leírja, hogy az ő tüntetésükre ment el, és részletesen kifejti, mi a baja a Gyurcsány által szervezettel és általában is Gyurcsánnyal. Révész viszontválaszában azt mondja, hogy lehet Gyurcsányról azt gondolni, amit Heindl – ami nyilván nem kétséges –, de hozzáteszi, lehet azt is: az LMP „valójában a Fidesznek falazó álellenzéki párt, amelynek küldetése, hogy az ellenzéket megossza”. Az adott összefüggésben ennek a megjegyzésnek csak akkor van jogosultsága, ha maga Révész gondolja így. Borzalmasnak találom az LMP antikapitalista, a Fidesszel és a Jobbikkal is olykor összecsengő, piacgazdaság-ellenes megszólalásait, egészében sem tetszik, ahogy és amit csinálnak, néhány rokonszenves megnyilvánulásukkal és személyében szimpatikus képviselőjükkel együtt sem. De azt, amit Révész idézett szövegében meglobogtat, ettől még durva politikai vádnak, morálisan pedig egyenesen minősíthetetlennek kell mondanom. Ha azt írta volna, hogy objektíve a Fidesz érdekeit szolgálják az ellenzék megosztásával, legalább ismerősen hangzana egy régi világból, és pusztán vélemény lenne, nem rágalom.

Mivel Heindl arról nem ír, hogy az LMP tagja lenne, vagy bármilyen más módon az LMP-hez tartozna, önmagában is méltánytalan Révésztől, hogy azt vágja a fejéhez: ha olyan finnyás, hogyan foghatott össze a pártja, miként Gyurcsányé is, Esztergomban a legrosszabbal, a Jobbikkal. Nemcsak azért rossz ez a szöveg, mert Heindlnek semmi köze az ügyhöz, hanem azért is, ami Esztergomban ténylegesen történt. Úgy olvastam, hogy a minősíthetetlen fideszes polgármester megbuktatásáért minden párt helyi szervezete, egymástól függetlenül támogatta a független és végül befutó ellenjelöltet. Ez szerintem más, mint a pártok összefogása, túl azon, hogy nem értem, Révész hasonló esetekben mit javallana. Ha valami helyes, és a Jobbik mellé áll, akkor a tisztességes pártoknak ki kell vonulni a helyi közéletből?

3. A véletlen úgy hozta, hogy tegnap a VII. kerületben tett látogatásomról számoltam be, s már délután is az egyik fő hír lett, hogy a kerület korábbi polgármestere és további 24 személy, köztük számos önkormányzati vezető ellen, hosszú előkészítés után vádat emelt a Központi Nyomozó Főügyészség. Farizeusságnak érezném, ha nem térnék ki az ügyre, hiszen a vádlottak között az egykori SZDSZ színeiben megválasztottak is sorakoznak.

Ez utóbbihoz fűzött megjegyzésem előtt említem, hogy számomra három mozzanat mindenképpen sajátos fényt vet az igazságszolgáltatásra: Hunvald volt polgármester megbilincselve vezetgetése, többnyire véletlenül arra járó fotósok jelenlétében, az elképesztően hosszú előzetes letartóztatások és végül Szabó Zoltán volt MSZP képviselő vádlottak közé sorolása. Az első kettő magáért beszél, nincs mit hozzátennem. Szabó Zoltán ügye azonban más.

Nem tudom, hogy a 6,3 milliós, botrányosan hangzó, az önkormányzat által fizetett telefonköltsége hogyan, mennyi idő alatt jött össze, de ha mondjuk 6 év alatt, ami reális, az havi 87 500 Ft-os számlát tesz ki, ami – feltételezésem szerint – nem ritka a hivatalból külföldre járó képviselők között. Nem tudom, hogy történt-e jogsértés, amikor az önkormányzat nevében átvállalták a volt polgármester (az előző Fidesz-kormány idején) és 1994 és 2010 között folyamatosan, kétszer egyénileg a kerület országgyűlési képviselőjének megválasztott Szabó telefonkiadásait, de meglepődnék, ha kimondottan tilos ügyletről lenne szó. Csak halkan említem: érdekes és népi felháborodásra valószínűleg igen alkalmas adatok kerülhetnének elő, ha egyenként megnézné valaki, hogy az országgyűlési képviselőknek ki fizeti a telefonját, és mekkora összeget tesznek ki a számlák. Autóhasználat dettó. Én is helytelenítem, hogy Szabó két alkalommal jegyzői közreműködést kért, hogy megússza a kerékbilincselés következményeit, de azért… Vagyis: politikai szaga van Szabó belemontírozásánakaz ügybe.

Ami az SZDSZ érintettségét illeti: egy SZDSZ típusú párt szinte tehetetlen, ha tagjai, helyi tisztségviselői gazdasági jellegű törvénytelenséget követnek el, mindaddig, amíg a bűnüldöző hatóságok nem lépnek. Amíg csak sustorgások, pletykák léteznek visszaélésekről, egy párt nem képes nyomozást folytatni, bizonyítékokat feltárni, de egyértelmű bizonyítékok nélkül feljelentést sem tehet rágalom kockázata nélkül. Egy központi-kinevezéses rendszerben működő politikai szervezet, mint a Fidesz, megteheti, hogy egyszerűen leváltja helyi embereit, bár megválasztott önkormányzati képviselőit legfeljebb csak a pártból távolíthatja el. Egy alulról felépülő párt még az utóbbira sem képes, bizonyított eseteket nem számítva.

Más, ha az esetleges önkormányzati korrupció központi instrukciók szerint folyik, akkor persze nem áll a fenti leírás, és más, ha helyi, saját zsebre dolgozó buliról van szó. Abban biztos vagyok, hogy ha bebizonyosodnak a VII. kerületi önkormányzatban tevékenykedő SZDSZ-esek elleni vádak, akkor ez helyi buli volt, akkor is, ha tudom, a volt SZDSZ egésze szívott az MSZP-vel koalícióban (valamint a hozzájuk csatlakozott, gyanúsított egykori fideszes önkormányzati képviselővel) bonyolított visszaélések vádjának következtében.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!


Ez volt A HÉT
(egy a múlt ködébe vesző tévéműsor címe)


Amikor Sándor Klára vasárnap meghívott ide vendégségbe, egyebek közt azzal érvelt, hogy lesznek történések. Valóban, voltak.

Olyanok is, amelyekben gyalog és BKV-val sűrűn közlekedőként volt részem. Vannak, akik valamennyire emlékeznek az arcomra, így aztán ilyen-olyan szándékkal meg-meg szólítanak.

Egy közösségi térben lévő lift gombját tévesen nyomtam meg, mire az útitársak közül egy idősebb pár kedvesen rám mosolyogva azt mondta: megismerjük ám magát, majd, hogy ne legyen félreértés hozzátették: kár, hogy most nincsenek!

Egy velem szemben gyalogló, mondjuk tanárnak kinéző férfi egy nappal korábban így szólt be: jó, hogy már nincsenek! Talán rosszul mérte fel a távolságot, mert az ilyen és durvább észrevételeket többnyire úgy komponálják, hogy ha reagálni lenne kedvem, azt már csak visszafordulva tehetném. Szóval most irányváltás nélkül is megkérdezhettem: miért, most jobb magának? Ezen egy pillanatig elgondolkodva, azt felelte: igen, mert most nem lopnak. Az már nem fért bele a koreográfiába, hogy rákérdezzek a magánnyugdíjpénztári befizetések kölcsönzéséről vallott helyes álláspontra.

És végül a mai történet, arról, hogy a nem mindig kellemes ismertség miatt ne bízzam el magam: maga nem a Főspednél dolgozott? – kérdezte egy nálam talán kicsit idősebb úr az utcán. Sajnos nem – mondtam. Mire ő: pedig olyan ismerős!

Az ilyesmik nem hogy a haza sorsát nem érintik, de még az érdemi történéseket sem nagyon tükrözik.

Viszont a héten napvilágra került hivatalos szándékok és persze döntések, a megelőző hetekben megismertekkel együtt, azért már jelentős pakkot tesznek ki egy a mai miniszterelnök által elmondandó Őszöd 2 beszédhez.

Azt hittük, hogy tévedhetetlenek vagyunk, nálunk a bölcsek köve, de kiderült, nem így van – kezdődhetne a beismerő vallomás. Azt hittük és hirdettük nyolc éven keresztül, csak akarat kérdése, hogy az emberek csak jót kapjanak a kormánytól, senki ne járjon rosszul. Valljuk meg barátaim, ez lehetetlen.

Az előttetek fekvő költségvetési tervezetből azért ti is kiolvashatjátok, hogy az egészségügynek, az oktatási szférának, a kultúra művelőinek tett ígéreteink hasznosak voltak akkor, amikor nemzetpusztító ellenfeleinket kellett legyőznünk, de most már a földön kell járnunk.

Bocsesz, de elfelejtettük mondani korábban, hogy bevezetjük az indoklás nélküli kirúgás intézményét, s a már idén is érintett állami szférán kívül jövőre az önkormányzatit is bevonjuk ebbe a rendszerbe.

Elnézést, de amikor általános adócsökkentésről beszéltünk, praktikus megfontolásokból nem említettük, hogy az emberek tetemes része, az alacsonyabb jövedelműek, egyedül élők, egy gyereket nevelők, ha szerényebb a keresetük, nem részesülnek az előnyökből. És hibáztunk, mert a múlt hétig nem említettük, az adócsökkentéssel együtt kicsit megemeljük a nyugdíjjárulékot, ezzel az addig minimális nyerőnek kinézők egy része is kiesik a jól járók közül. Hogy ezt a kis stiklinket enyhítsük, azt mondjuk, hogy az így beszedett pénz arra kell, hogy a nők 40 év munkaviszony után nyugdíjba mehessenek. Biztos van, aki erre úgy reagál, hogy Európában mindenhol emelik a nyugdíjkorhatárt, meg nálunk a munkaképes népesség túl nagy hányada nincs állásban, és amúgy is nagyon előnytelen az aktív és inaktív lakosság aránya, és a jövőben e nélkül is romlana. Nekik csak azt tudom mondani: azért kell maradnia olyan ígéreteinknek, amelyeket a gazdasági kényszerek ellenére betartunk, akkor is, ha nem helyesek. Mert az érintettek örülnek az ilyesminek, és legalább ma kevés pénzt visznek!

Bár nem beszéltünk róla, de böszmeség volt azt hinni, hogy azért, mert nem ezzel kampányoltunk, mi nem kellemetlenkedünk a közgazdasági kényszerek hatására. Azt mondtuk, nem lesznek megszorítások, és nem is lesznek, mert mi olyan léptékben szedjük össze azt a zsozsót, ami az államháztartási, költségvetési céljainkhoz kell, hogy ha szerencsénk lesz, talán megússzuk a következő néhány évet látványosabb sanyargatás nélkül. Arról persze most is hiba lenne beszélnünk, hogy mi lesz a pénzgyűjtési akciók járulékos következménye. Ez nem közügy, mindenki beláthatja.

Ugyancsak érthető okokból, nem mondtuk meg a választások előtt, és a nemzeti együttműködés programjából is kihagytuk, hogy egyszerűen elvesszük a magánnyugdíjpénztári befizetéseket. Hogy kevéssé fájjon, barátaim megértitek, hogy miért, azt füllentjük, hogy a magánnyugdíjpénztárak hozama botrányos, költségeik nagyobbak, mint az állami nyugdíjrendszeré. Reméljük, a mi népünk nem olyan óvatos, mint a szlovák, hogy amikor Fico kolléga lépett hasonlókat az ottani magánnyugdíjpénztáraknál, ott minden biztatás ellenére is kevesen tértek be az állami nyugdíjrendszerbe. Reméljük, de nem tétlenkedünk. Megvannak az eszközeink, hogy kicsikarjuk az önkéntes és lelkes visszalépést. Talán azt is megértitek, hogy ha nem bontjuk ki a teljes igazságot nyugdíjügyben, és nem hangsúlyozzuk, hogy az állami jellegű nyugdíj rendszere nem egészen kiszámítható, hiszen módosításához még csak kétharmados parlamenti többség sem kell – vö. 13. havi nyugdíj elvétele, inflációhoz vagy bérkiáramláshoz igazított nyugdíjnövekmény alternatívája stb. az elmúlt 20 évből.

Kedves barátaim! Amikor az elmúlt nyolc évben azt mondtuk, hogy a kormány kiszúrási szándékkal emeli az energiaárakat, mondjuk a gáz árát, őszintén beszéltünk. Akkor ez igaz volt. Ma azonban más a helyzet. Ma mi vagyunk kormányon és – ahogy eleink mondták – a nemzeti közmegegyezés, ahogy mi mondjuk, a nemzeti együttműködés egyenesen követeli, hogy szerényen, de kicsit előbbre lépjünk az árakkal.

És így tovább, valahogy így.

A múlt és e hét fejleménye, hogy a Fideszt támogató, valóban konzervatív értelmiségiek egy része szembesült azzal, hogy pártja csak addig és abban konzervatív, ameddig az hasznos. Egyébként velejéig populista. Ezt így ők nem mondják ki, de az alkotmánybírósági törvény módosítás és az ezt indokoló szövegek kritikájából más következtetést nehéz levonni. A volt köztársasági elnök, Sólyom László, akit nem sorolok a Fidesz-hívek közé, minapi megszólalása szintén ezt a véleményt jelzi.

Nem ismerek újabb közvélemény-kutatási eredményeket, de nincs olyan illúzióm, hogy az eddigiek és a további, hasonló jellegű döntések gyors fordulatot okoznak a közhangulatban. Apró mozzanatokból szokott összeállni az, amitől a puliszka egyszer csak robban, pontosabban a gulyásleves loccsan. Na nem asztalborogatással, forradalomként, csak ahogy félrelöki valaki a tányérját, hogy ezt nem, ezt nem eszem meg. Egyszer lesz ilyen, s ma jobban látszik, mint tegnap, hogy a szakács dolgozott az előkészítésen, s nap mint nap tesz is érte.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!