Kiegészítés egy beszédhez
- Részletek
- Vendégek
- 2010. november 07. vasárnap, 05:06
- Ungváry Rudolf
Amikor előre megfontolt szándékkal leírtam a keddi Charta-tüntetésen tartandó beszédem utolsó mondatát, pontosan tudtam, hogy mekkora kockázatot vállalok vele. Bolgár György péntek délután a Klub Rádió „Megbeszéljük” című műsorában felhívott, és rá is kérdezett erre. A „kurva anyját” fordulatot egy évtizedig a fejemhez fogják vágni a „jó modor” ezúttal hamis nevében. És nem csak azok, akiknek idegenszerű vagyok.
Három napig dolgoztam vissza-visszatérőn a szövegen, de nem volt elég: nem sikerült teljesen kidolgoznom ezt az utolsó mondatot. Nem sikerült, holott jól ismertem Petőfi versét, hisz éppen az ő szép hagyománya él bennem, amióta az eszemet tudom. „Mit nem beszél az a német…” – „foglalod ám a kurva anyádat, de nem az én hazámat!”.
Ez a hagyomány dolgozott bennem a beszédem utolsó mondatának a megfogalmazásakor. „Kis mécsfény neked is, korod büszkesége”, gondolom ma én is, nem csak 1849 végén Arany…
Mégsem volt elég a két nap, hogy az eszemig eljusson a felismerés: konkrétan kell beépíteni a Petőfire való utalást, mert ezáltal kulturálisan legitimáltabban ágyazhattam volna be a szóban forgó nyelvi fordulatot. Utólag világos, hogy szükség lett volna a két előzék („halkan mondom…”, „lassan mondom…”) mellett egy harmadikra is: „és az édes anyanyelvemen mondom, ahogy Petőfi is mondta:…”
Beáta Hauser: Petőfi – flickr/dustpuppy
Legalább egy-két hétre (ha nem hónapokra, évekre) félreteszek mindent, amit írok, mielőtt ki adom a kezemből, de amit lehet a szépirodalommal, nem megy a politika költészetével: a politikai beszéddel és publicisztikával. Valójában nem az esetem e téren a gyors, és ugyanakkor hibátlan reagálás.
Ez a hajó elment, és a Népszavában szombaton megjelent szövegben nem volt képem kiegészíteni azt az utolsó mondatot. Vigasz, hogy voltak, akik a fentiekben körvonalazott hibám ellenére mellém álltak.
Noha mindazok, akik a blogbejegyzéseikben újfent – és most e fordulat miatt aztán különösen – lezsidrákoztak és -nak, ugyanúgy nem győzhetők meg, akárcsak, teszem azt, az Echo TV fenntartói és meggyőződéses nézői, azért az ember legalább az összes ajtót és ablakot zárja be, ha elmegy a lakásból, nehogy már annyira könnyű legyen betörni… Az egyik lehetséges zárról megfeledkeztem.
A beszéd önálló műfaj, egy sor fogása van. Ismétlődő meglepetéssel tapasztalom, mennyire nincs rá tekintettel az a sok rokonszenves ember, aki közös ügyeinkben megszólal. Többnyire okos újságcikkeket olvastak fel. Nyomtatva élvezet volt követni a bennük megfogalmazott gondolatokat; hallgatva, ez sokkal nehezebbnek bizonyult. A miniszterelnök és MIÉP-es–jobbikos versenytársai gerincből pontosabban telibe találják a dolgokat – legalábbis retorikai értelemben jobban, mint a sok jól nevelt lelki rokonom.
Amiről pedig valójában szó van, az a választás: vagy inkább politikai páriaként élünk, hogy ne kelljen ilyen vagy olyan, kisebb vagy nagyobb mértékben személyesen is kockáztatnunk, vagy szembeszegülünk ezzel a sorssal.
A szembeszegülésnek sokféle módja és szintje van. Valamelyik formája mindenkinek lehetséges, és – eltekintve a végletes körülményektől – következményei vállalhatók, mert elviselhetők. 1957-ben úgy megvertek vagy 30–40-ünket a letartóztatásunk után gumibotokkal, hogy egy hétig nem tudtunk a cellákban a hátunkra feküdni. A kihallgatások közben is vertek. De utólag határozottan állítom: ki lehet akár ezt is bírni. Az egykori társaim (már halott vagy még élő mérnökök, technikusok) közül nincs egy se, aki ebbe belerokkant volna. Nehéznek nehéz volt olykor, de hol van az megírva, hogy pont nekünk ne legyen olykor nehéz.
Ráadásul a helyzet ma nem olyan, hogy annyira…
Ungváry Rudolf (Fotó: 168ora.hu)
Korábban a Galamusban:
Jobboldali-e Magyarország – Az ország visszatalált saját politikai énjéhez – vitaindító (Ungváry Rudolf a Klubrádió Kontra című műsorában)
Ennyi a derűlátásom – Zárszó a „Jobboldali-e Magyarország”-vitához