Vitatott nyelvstratégia – Finnország lenne a minta?

• Nyomtatás

Részletek

2014. március 20. csütörtök, 05:18

Johanna Laakso

Új nyelvstratégiai intézet – mi a cél?

A magyar nyelvészek az elmúlt napokban sokat zúgolódtak a kormány azon a döntése ellen, hogy felállítanak egy új intézményt, a Magyar Nyelvstratégiai Intézetet. A március 4-én nyilvánosságra hozott rendelet szerint az új intézet már 2014. április elején megkezdi működését. Az intézet közvetlenül a miniszterelnök alá rendelt hivatal, és nincs semmi kapcsolata a tudományos intézményekkel, még a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetével sem, amelynek sokrétű feladatai közé tartozott eddig a törvényileg szabályozott hivatali nyelv ellenőrzése, valamint a nyelvművelés koordinálása is. Az új intézet igazgatójának és húsz munkatársának nevéről, kiválasztásuk kritériumairól vagy működésének hatásköréről egyelőre semmiféle információ nem szivárgott ki: úgy tűnik, politikai alapon történik a kinevezés.

Az alapításról szóló rendeletben egy hosszú lista sorolja fel az új intézet jórészt sajátos és nehezen értelmezhetően megfogalmazott feladatait. Ezek közé tartozik mindenekelőtt a középtávú nyelvstratégia kidolgozásának irányítása és szakmai felügyelete. A 14 pontból álló listában megtalálható ezenkívül számos konkrét működési feladat (így például szaknyelvi szótárak és új magyar nyelvkönyvsorozat összeállítása, a határon túli magyar kisebbségek helyzetének kutatása, konferenciák és nyári tanfolyamok szervezése), valamint meglehetősen tág értelemben vett működési területek, amelyek gyakorlatilag a nyelvtudomány teljes egészét lefedik („a magyar nyelv belső szerkezetének, sajátosságainak, működésének, kultúránk egészével való összefüggésének kutatása”, „új tudományos közelítések vizsgálata”). A kormány az utóbbi években a magyar történelem kutatása érdekében saját új kutatóintézeteket is létrehozott a már meglévő tudományos intézmények mellé. Most úgy tűnik, a nyelvművelés mellett alkalmasint az egész nyelvtudományt is politikai felügyelet alá akarja vonni. Aggodalmat kelt az is, hogy a Magyar Tudományos Akadémia vagy a többi hivatalos tudományos intézmény ennek a cikknek az írásakor még nem is próbált aktívan protestálni.

Az új intézettel szemben a kritikát persze könnyű a magyar társadalom jelenlegi fájdalmas megosztottságának egyik tüneteként értékelni, amely megosztottság a mostani kormányzat támogatói és elkeseredett ellenzői között áll fenn. Írásomban mégsem akarnám beleártani magamat ebbe a pártpolitikai háttérbe, csak az új intézet feladatkörének elméleti problémáit emelném ki, különösen a finn és kisebb részben az észt nyelvpolitikával való viszonyában. A rendeletben ugyanis Finnországot és Észtországot mintaadó országokként említik (Az intézet feladatai, 11. pont): „a magyar nyelvi értékvesztéssel szemben irányelvek kidolgozása a Kormány számára, felhasználva a sikeres, modern európai nyelvpolitikai – észt, lengyel, finn és izlandi – modellek tapasztalatait”.

(A finnre fordítás során különös nehézségem volt a nyelvi értékvesztés kifejezéssel. A finn szövegben a kifejezést a nyelv használati értékének és használati területének zsugorodásaként értelmeztem, azaz ugyanolyan problémaként, mint amely a finn és észt hivatalos nyelvpolitikai programok kiindulási pontja volt: a nyelvet az fenyegeti, hogy háttérbe szorul például a tudományban vagy a gazdasági életben az ún. nemzetközi nyelvekkel, elsősorban az angollal szemben. A nyelvtudományt népszerűsítő nyest.hu portálon írt cikkében Fejes László a kifejezést másképpen és bizonyára helyesebben értelmezi: „a nyelvi, a nyelv által tartalmazott értékek elvesztése”. Vagyis ugyanarról van szó, mint a feladatok felsorolásának 8. pontjában említett „nyelvi gazdagság megőrzése”. Mint Fejes felhívja rá a figyelmet, nem világos, mit kellene érteni nyelvi értéken vagy gazdagságon, és hogyan is kellene őket védelmezni. Ezenkívül feltehető a kérdés, milyen kapcsolatban is vannak a feladatok 11. pontjában említett kormányzati irányelvek az 1. pontban említett nyelvstratégiával.)

Elhanyagolt nyelvművelés?

Az új intézet alapításáról szóló határozat, a tudományos intézményektől való különállása, ahogyan létrejött, valójában előre megjósolható volt. A korábbi magyar államelnök, a plagizált disszertációja miatti botrány után 2012 májusában lemondásra kényszerült Schmitt Pál már korábban nyilvánosan beszélt a nyelvstratégia szükségességéről – ez valószínűleg nem a saját ötlete volt, hanem az ELTE Mai Magyar Nyelvi Tanszéke vezetőjének, Balázs Géza professzornak a gondolatait ismételte meg. Balázs már évek óta vezeti a magyar nyelvi stratégiai munkacsoportot, valamint számos különböző fórumon írt a témáról, elsősorban az e-nyelv.hu oldalain, amelynek fenntartói, a „nyelvművelők” közé tartozónak mutatkozik ő maga is.

A „nyelvművelők” a maguk részéről a Magyarországon az utóbbi évtizedekben kialakult konfliktusok egyik résztvevő csoportja. Ezzel pedig egy Magyarország és Finnország között fennálló lényegi különbséghez jutottunk. Finnországban a preskriptivisták és deskriptivisták, nyelvművelők és nyelvészek között tudomásom szerint időtlen idők óta nem voltak jelentős viták. A hivatalos nyelvtervezés türelmes, rugalmas, gyakorlatközeli és a nyelv sokféleségét szem előtt tartó vonalat visz, a nyelvészek pedig nem kicsinylik le a nyelvtervezés feladatait, és nem tekintik a saját munkájukat ellenpontnak, akár ők maguk is tevékenykedhetnek nyelvművelőként. A Finn Nyelvi Bizottság és a Nyelvi Hivatal helyzetét érdemben senki nem kérdőjelezi meg. Magyarországon azonban a nyelvművelésnek mint az alkalmazott nyelvtudomány egyik területének mintha hiányozna a széles körű konszenzusalapja: a nyelvművelés egyesek számára szent ügy lett, mások számára viszont szitokszó.

A magyar nyelvművelők továbbra is ijesztő képeket festenek a nyelv elszegényedéséről, nyelvromlásról és a nyelv felbomlásáról, amely jelenségek ellen csak tudatos nyelvfejlesztéssel, valamint a nyelv tisztaságának és egységességének ápolásával lehet felvenni a küzdelmet. A nyelvészeket azzal vádolják, hogy kerülik a felelősséget, és cserbenhagyják a nyelvhasználókat. Miért nincs például még mindig olyan országos szervezet, amely megalkotna és terjesztene a különböző szakterületek szükségleteinek megfelelő szójegyzékeket az újabb keletű szavakból? Ezzel szemben a nyelvészek vádja a nyelvművelők ellen az, hogy elferdítik a tapasztalati tényeket, és hogy a „nyelvhelyességet” a megszégyenítés és a lenézés eszközének használják. Hogy lehet „kulturálatlannak” vagy „magyartalannak” minősíteni egy nyelvi formát, amelyet a szociolingvisztikai kutatások szerint a magasan iskolázott magyarok jelentős része használ? Vagy hogy lehet „romlásnak” tartani egy olyan jelenséget, amelynek évszázadokra visszamenő gyökerei vannak a magyar nyelv történetében?

Mint Sándor Klára a magyar nyelvművelés közelmúltbeli történetéről írt cikkében összefoglalja, a magyar nyelv kutatását az elmúlt évtizedekben egyrészt az elméleti, főleg generatív („chomskyánus”) nyelvészet, másrészt a nagyrészt nyelvszociológiai hangsúlyú szociolingvisztika uralta. Mindkét kutatási irányzat közönyös vagy egyenesen ellenséges volt a nyelvtervezéssel, nyelvi irányítással szemben. Amikor a szocialista rendszer összeomlásakor a hagyományos állami nyelvtervezés építménye is összedőlt, a nyelvművelés légüres térbe került. Az MTA Nyelvtudományi Intézetében működik ugyan egy nyelvművelő és nyelvi tanácsadó csoport, amely a nyelvhasználattal összefüggő attitűdöket vizsgálja, nyelvhasználattal kapcsolatos tanácsokat ad, valamint szakmai segítséget nyújt az anyakönyvekről, a házasságkötési eljárásról és a névviselésről szóló törvényerejű rendelet, illetve a gazdasági reklámok és az üzletfeliratok, továbbá egyes közérdekű közlemények magyar nyelvű közzétételéről szóló törvény végrehajtásában. Ez viszont nyilvánvalóan nem elegendő.

Bő egy évvel ezelőtti írásában Balázs Géza arra panaszkodik, hogy a nyelvművelésnek nincs már meg a helye a Magyar Tudományos Akadémián. Ezért nyilvánvalóan mind a nyelvműveléssel foglalkozó profik (mint Balázs és az ő stratégiai munkacsoportja), mind a laikusok önkéntes tevékenységére van szükség: az e-nyelv.hu-hoz hasonló oldalakra, amelyek részben projektfinanszírozásokból, manapság pedig részben állami támogatással működnek, vagy mint az Anyanyelvápolók Szövetsége, amely az Édes Anyanyelvünk című lapot is kiadja. Úgy tetszik, ez a tevékenység lassan átalakul a jelenlegi kormány nemzeti-konzervatív értékein alapuló hivatalos politikai szimbólumrendszer részévé. Sajnos úgy látszik, ez is a tudományos intézmények saját szakmai és minőségi kritériumainak mellőzésével történik.

Finn minta? Vagy észt?

Mint fentebb már bemutattam, Finnországot és Észtországot Lengyelország és Izland mellett egyfajta mintaadó országként említik az új intézet alapításáról szóló rendeletben. Pontosabban nem derül ki, miért és hogyan akarják éppen ezeknek az országoknak a nyelvpolitikáját példaképnek tekinteni. A magyar bírálók már emlékeztettek rá, hogy Észtország és Finnország mint többnyelvű országok teljesen eltérő helyzetben vannak, mint Magyarország, ahol régi nyelvi kisebbségekből vagy bevándorlókból kevés van. Ezenkívül megemlíthető, hogy mind Észtországban, mind Finnországban a lakosságnak sokkal nagyobb része többnyelvű vagy van folyamatos kapcsolatban az anyanyelvén kívül más nyelvekkel, mint Magyarországon, így a nemzeti nyelv önkéntes használatának beszűkülése Finnországban vagy Észtországban feltehetőleg sokkal akutabb probléma, mint Magyarországon. A legfrissebb, a 2012. évi Eurobarométer-felmérés szerint nyelvtudás tekintetében az EU tagállamai közül Magyarország a leginkább egynyelvű: a lakosság kétharmada nem beszél érdemben más nyelvet, csak a magyart.

Az észt nyelvstratégiában, amelyet Pusztay János magyar fordításban közzétett – erre Balázs Géza a fent említett cikkében kifejezetten utal – a magyarokat feltehetőleg az egyetlen nemzeti nyelv és védelmének eszméje ragadja meg. Ugyanez vonatkozhat Lengyelországra és Izlandra is. De miért említik Finnországot a példaképek között? Ha az ok a hivatalos finnországi nyelvművelés politikailag szilárd és társadalmilag megbecsült helyzete, lehet, hogy az új intézet hátterében megbúvó erők talán félreértettek valamit?

Az új nyelvstratégiai intézet alapításának alkalmából a Hír24 meginterjúvolta Balázs Gézát, akit a hírstúdió műsorvezetője „az intézet feltételezett igazgatójának” nevez. A rövid telefoninterjúban Balázs a következőket mondta:

„Ahány ország, annyiféle nyelvpolitika. Finnországban van egy nyelvi tanács. Tizenöt emberből áll. Független a politikától, bár azt hiszem, a politikusok nevezik ki őket, de aztán függetlenné válnak. Franciaországban van egy nyelvi minisztérium, amely független a mindenkori kormánytól, mert hosszabb időre nevezik ki a miniszterét, a nyelvi ügyek miniszterét. Én azt hiszem, ez jó megoldás lehet, hogy van egy tudományos háttere a nyelvstratégiának, és van egy olyan, ami a politikához közel áll.”

Konferencia a Kotuson – kotus.fi

Balázs információi a finn nyelvművelésről, akárhonnan származzanak is, nem helytállóak. A Suomen kielen lautakunta (Finn Nyelvi Bizottság) tagjait, akik jelenleg a legmagasabb létszámmal, azaz nyolc fővel működnek, a Kotus (Kotimaisten kielten keskus, azaz a Hazai Nyelvek Központja, kb. a magyar Nyelvtudományi Intézet finn megfelelője) igazgatója nevezi ki. Ő egy szakmai szempontok alapján vezetői pozíciójába választott nyelvész szakember, az egy alkalommal megválasztott tagok mandátuma három évre szól, és a politikának az egészhez semmi köze nincs. A 2009-ben közzétett nyelvpolitikai programcsomag, a Suomen kielen tulevaisuus (A finn nyelv jövője) is a Finn Nyelvi Bizottság és a Kotus kezdeményezésére jött létre, és a terv számára külön finanszírozást nyújtó finn kultuszminisztérium sem avatkozott bele a program tartalmába semmiféle módon. A finn nyelvművelői szervezetek csak annyiban „politikaiak”, hogy az állam támogatja és finanszírozza a tevékenységüket. Egyebekben a működésnek, hogy Balázs Géza kifejezésével éljek, csak és kizárólag „tudományos háttere” van.

Talán érdemes lenne Finnországban a jövőben is figyelemmel kísérni, mi történik a magyar nyelvpolitikában. Az új intézet létrehozása, amennyiben valóban a nyelvpolitika, sőt a nyelvészeti kutatások leválasztását jelenti tudományos intézményekről és a szakértelmen alapuló minőségi kritériumokról, aggasztó lépés. Még aggasztóbb, ha az ilyen eljárásokat a finn nyelvpolitikáról és nyelvművelésről szóló hamis információkkal alapozzák meg.

(Fordította: Bogár Edit)

Johanna Laakso, finn nyelvész