5029 - reakció
- Részletek
- 2014. március 20. csütörtök, 03:09
- Liszka Zsuzsanna
Már lassan mindenféle betegségre, nyavalyára kitaláltak az okos emberek valamilyen gyógyszert. Egyvalamire évezredek óta nem tud senki gyógymódot: a gyűlöletre! Ha ez valahol felbukkan, ott nehéz újra megtalálni az egyensúlyt. Pedig itt lenne az ideje!
Eltűnődtem Gáti István sorain. Legszívesebben az egész írást idézném, mert minden szava fontos! Végül ezekre a sorokra esett a választásom, amelyek nem csupán felhívják a figyelmet az ünnep- és hétköznapjainkat, a magán- és közéletet átszövő gyűlöletre, hanem javítani, segíteni akarnak, a gyógymód szenvedélyes keresésére szólítanak.
Talán ha megértenénk a gyűlölködő lelkiállapotát… Emlékeimből ismerősök, (egykori) barátok arca bukkan fel, akikkel már nem tartom a kapcsolatot. Hogy miért?
Megfigyeltem, hogy aki gyűlöl, nem szólítja meg a másik embert és őt sem lehet megszólítani. Neki a másik csak a névtelen, arctalan tömeg egy tagja.
Talán éppen ezért tehetünk a megszólítással és a megszólíthatósággal a legtöbbet a gyűlölet ellen. Aki megszólítható, az megismerhető, a vele kapcsolatos téveszmék eloszlathatók. Nem idegen többé, nem szám, hanem ember!
Ez a legmagasabb rang itt a földön.
Sarastro így felel az öreg pap kérdésére: „Tamino vajon megállja-e a súlyos próbákat, amelyek várnak reá? Ő királyfi!
Több annál: Ember!”
És Kosztolányi:
Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Viszont megszólítani valakit és megszólalni – főként eltérő vélemény esetén – egyaránt nehéz.
Mindannyian találkoztunk már az érveinkre válaszul kapott, lávaként feltörő, kezelhetetlen indulattal, így lassan leszoktunk a dialógusról.
Ezért ahelyett, hogy megbeszélnénk végre közös dolgainkat, monologizálunk, maximum saját közegünkben beszél(get)ünk.
Pedig a gyűlölet ellenszere az egyén és a társadalom folyamatos önvizsgálata, amihez bátorságra van szükség. Csak a gyűlölködő fél a saját sötét oldalával, démonaival való szembesüléstől. Inkább a kitaposott utat választja, a kivetítést, a bűnbakképzést. Eltávolítja, kirekeszti, kitaszítja, aki más!
Igaz, félelmetes és kiábrándító a találkozás saját szörnyeinkkel, ugyanakkor fölszabadító és katartikus is. Ha szembe merünk nézni a múlt árnyaival és nevükön nevezzük őket, elvesztik mágikus erejüket. Ha kimondjuk: ezt tettem, felelős vagyok a tettemért, vállalom a következményeit, megindulhat a tisztulás folyamata, begyógyulhatnak a sebek, de csak akkor, és csak ebben a sorrendben!
Ezt a munkát Konrad Adenauer vezetésével Németország már elvégezte, és a kivívott törékeny egyensúly megőrzésén folyamatosan dolgozik. 2005-ben egy mühldorfi emléktúrán magam is tanúja voltam ennek.
Követnünk kellene a példát! Talán még nem késő!
