rss      tw      fb
Keres

A türelmi időről

Nem kell majd a 100 napos türelmi idő a Fidesznek, amennyiben győz az országgyűlési választásokon és kormányt alakíthat” – nyilatkozott Orbán Viktor, még az ősz elején, a Blikknek adott interjújában.

Az ő kormánya ugyanis mindent egy csapásra fog megoldani, és nagyjából másnapra. (Ld. még a „holnapra megforgatjuk az egész világot” sort 1948-ból, a Sej, a mi lobogónkat… kezdetű, művészi szempontból kétségtelenül átütő, mozgalmi dalban.) Méricskélni pedig nem őket kell, hanem a „mázsás követ”, amely úgymond az ő hatalomra kerülésük napján gördül majd le a magyar polgári mellkasokról.

A kérdést tehát – miszerint jár-e majd az új kormánynak a türelmi idő – elvileg föl sem lehetne tenni, hiszen az érintett, várhatóan kormányalakító párt vezetője a kérdést már eldöntötte, úgy, mintha ez egyedül rajta múlna, vagyis mintha egypártrendszerben élnénk.

Egyelőre azonban nincs egypártrendszer, bár – ahogy mondani szokás – lenne rá igény. Így már csak azért is figyelmen kívül kell hagyni, hogy mit döntött Orbán Viktor, mert ennek fényében már a kérdésfelvetés is azonos a többpárti demokrácia védelmével. A magam részéről pedig tovább is lépnék: demokráciában evidencia, hogy minden kormánynak meg kell kapnia a türelmi időt. E nélkül ugyanis a társadalom számára nem volna jelen kézzelfogható tényezőként a demokratikus működési keretek egyik – még ha nem is a legalapvetőbb – normatív eleme.

Miért kéne a Fidesszel kivételt tenni? Csak mert illik elhatárolódni az általa képviselt etatizmustól és antiliberalizmustól?  Szerintem ennek a kérdésnek semmi köze az elvi vagy morális elhatárolódáshoz; annak nem itt van a helye. Hacsak nem nyíltan ember- és társadalomellenes (tehát rasszista, diktatórikus és totalitárius) formáció került hatalomra, egyetlen társadalom sem létezhet úgy, hogy folyamatosan elhatárolódik a saját kormányától. Hogy úgy mondjam: tetszettek volna korábban elhatárolódni, és nem akkor, amikor az adott formáció a társadalom többsége számára a legvonzóbb alternatívának mutatkozott, és választásokon szerez legitimációt.

A türelmi időnek az a lényege, hogy mind a hatalom politikai partnerei, mind a média és a társadalom informális szférái hagynak kifutási időt a kormányoknak programjaik  tendenciáinak, igazságainak és hasznosságainak bizonyításához, a kellő visszacsatolási rendszerekben. Más szóval a türelmi idővel a kormány kap egy ajánlatot, amit értelmetlen visszautasítania. Ha ezt teszi, blöfföl. Ugyanakkor az ajánlatnak mindenki a haszonélvezője lehet, amennyiben az efféle játékszabályok folyamatos fenntartása megerősítheti, hogy létezik és működik a szükséges, általános, politikai ethosz, és ezen keresztül létezik a politika iránti, szintén nélkülözhetetlen közbizalom.

De hát mit nem mondok: hiszen az emberek szubjektív megítélése szerint éppen ez a két fogalom az, amely jelen pillanatban nem létezik. Miféle általános, politikai ethoszról és közbizalomról beszélek én itt?!

Az eltelt húsz évben gyakorlatilag nem jöttek létre közös, morális mércék, amelyek kulcshelyzetekben mindenek fölött, a közjó alapvető megjelenítőiként összefognák a pártokat. Mi több, egyáltalán nincs konszenzus arról, hogy mi tartozik a közjó fogalmába, vagyis mi nem pártpolitikai kérdés. Éppen ellenkezőleg: pártok alapulnak destruktív világnézeteken (rasszizmus, vallási dogmatizmus, voluntarizmus), vagyis a „közrossz” képviselete a hazai pártszerkezet konstitutív elemévé vált. Ráadásul ez egyáltalán nem pusztán az elvekre, politikai filozófiákra vonatkozik. Ha létezik helyzet, amelyben az elvi konszenzusok hiányának a gazdasági működés terén is következményei vannak, akkor ez ilyen. Hogy csak néhány kirívó példát mondjak: Polgármesterek állhatnak ideológiai (sőt: „hazafiassági”!) alapon a szegények ellen tüntető nácik mellé, miközben másnap ugyanezen szegények léthelyzetének anyagi feltételeiről döntenek, nem mellesleg a fennálló törvények átírásával. Mágnásokká-dzsentrikké vált, milliomos újságírók készíthetnek politikai interjút saját üzlettársaikkal úgy, mintha azok pusztán közéleti interjúalanyaik lennének, hiszen a törvények nem tiltják, hogy közszolgálati jellegű munkát végző személyek profitszerző cégeket alapítsanak – és a sort bárki folytathatná. Mindez azt is jelenti, hogy relativizálódik a szakértelem fogalma (hiszen a tőkegyarapítás szakértelme összefolyik például a közigazgatási vagy az értelmiségi szakértelemmel), hogy eltorzul a társadalom önmagáról alkotott képe (teljes egészében etnikai kérdésnek minősül a szegénység kérdése, tisztán pénzkérdésnek az oktatás vagy a tudományos kutatás, és általában nem lehet felismerni a legalapvetőbb társadalmi rétegzettségeket), s univerzálissá válik a korrupció és a politikai befolyások érvényesülése az elvileg független közszférákban. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy mit jelent ma nálunk a pártatlan igazságszolgáltatás.

A lényeg tehát az, hogy mindezek fényében majdhogynem nevetségesnek, de legalábbis jól fejlett naivitásnak látszik akár a politikai ethosz, akár a közbizalom fogalmát emlegetni.

De hát éppen azért kell emlegetni őket, mert hiányt jelentenek. Mert az igaz ugyan, hogy a hiányt jelenleg „ellenszerződések” töltik ki: szinte nemzeti konszenzus van arról, hogy nincs szükségszerűbb a politikai felelőtlenségnél, a hatalom démonizálásával párosuló, permanens forradalmi hév fenntartásánál, az adózás kijátszásánál, a korrupciónál és a politikai igazodásnál. És az is igaz, hogy a következő kormány várományosa szervesen ebbe a konszenzusrendszerbe illeszkedik – például amennyiben pozitív értelemben démonizálja (isteníti) önmaga hatalmi potenciáját, és felelőtlenül rájátszik az állampolgárok alattvalói vágyaira. Csak az nem igaz, hogy egyáltalán nem léteznek olyanok, akiknek módjukban áll fenntartani a demokratikus játékszabályokat, illetve akik számára ezek egyáltalán fontosak még. Miért ne léteznének? A két politikai ellenfél jelen pillanatban pártként a padlóig küzdötte le magát, de azt egyikre se lehetne ráfogni, hogy demokrataként is ezt tette volna. Nincs okunk feltételezni, hogy ellenzékben antidemokratikus eszközöket fog választani. Az MSZP, az SZDSZ és az MDF több téren is gyenge volt a demokrácia érvényesítésében, de nemigen torpedózta meg sem az alkotmányos rendet, sem annak intézményeit. A bírói függetlenség körüli anomáliáktól eltekintve az ország liberális alapelvekre épülő, demokratikus intézményrendszere nem került olyan válságba, hogy azt univerzális krízisnek lehetne tekinteni. Stabilan áll, és minden új kormánynak ebbe a keretbe kell beilleszkednie. Amíg az új kormány ezt nem kezdi el lebontani, addig minden egyéb programját, tevékenységét érdemes önmagában, az ideológiájától függetlenül, tehát a kellő türelemmel nézni. Azért érdemes, amiért Pascal azt mondta, hogy Isten valószínűleg nincsen, de úgy kell tennünk, mintha hinnénk a létezésében. Ettől ugyanis magasabbrendűnek tekintett szabályokat fogunk betartani, és az csak a hasznunkra válik.

A demokrácia mégoly pici szabályai is magasabbrendűek a destruktív, harci szabályoknál. A Fidesz harcos párt, de ha rögtön az elején harci helyzetbe is kerül, azzal csak az legitimálódik, hogy a társadalmi lét lényege a nyers harc. Márpedig a harc csak rövid távon jelenthet sikert, hosszú távon a demokratikus játékszabályok képesek társadalmi tőkét, kohéziós erőt létrehozni. Eldönteni tehát azt kell, hogy ki melyik tőke mellé akar állni.

Csak nem akarhatjuk, hogy egy baloldali, egy liberális, de bármely egyéb párt a nyers harcból gyűjtsön össze magának tőkét, a 2014-es választásokra, és visszadobja a köveket, amelyek azokról a bizonyos mellkasokról legördültek! Hagyni kell őket elgurulni. Így még mindig használhatóbbak lesznek, mint ha (akár képletesen is) összevérezzük őket.


Ajánlja az írást másoknak is!


Lendvai. L. Ferenc

Türelmi idő


Habár az országgyűlési választások és ezt követően az új kormány megalakulása – amint pestiesen mondani szokás – még kicsit odébb van, azért megpróbálhatunk beszélni róla. Végül is vannak pusztán elvi alapon megválaszolható kérdések, és vannak bizonyos valószínűségek is.

Például az a kérdés, hogy jár-e egy új kormánynak türelmi idő, pusztán elvi alapon megválaszolható. Természetesen jár, amennyiben alkotmányos úton került hatalomra, és mindaddig, amíg betartja a parlamentáris szabályokat. Ebből a szempontból az is mindegy, hogy ő maga igényt tart-e rá, mert nem pusztán neki akarunk vele kedvezni, hanem a társadalom egészének. Egy további elvi kérdés azután, hogy mit jelent a türelmi idő, és mit nem. Azt mindenképpen jelenti, hogy az új kormányon nem kérjük számon programjának azonnali végrehajtását, hiszen erre pontosan 4 évnyi időt kapott. Azt viszont nem jelenti, hogy a kormány egyetlen intézkedését sem lehet adott esetben bírálni, ha érdemes rá.

Márpedig ilyenek általában minden kormány esetében – s a jelenlegi valószínűségek szerint is – lehetnek. Most minden jel szerint a jobboldali tömegpárt fog kormányt alakítani, s habár kifejezett kormányprogramot esze ágában sem volt eddig adni (ugyanis abba esetleg beleköthetne valaki, egyszerűbb tehát a jelenlegi kormány folyamatos szapulásánál maradnia), de némely megnyilatkozások azért sejtetik az elkövetkezőket. Ennek alapján pedig föltehetőleg nem az lesz majd a fő probléma (mint általában az új kormányokkal lenni szokott), hogy kormányra kerülve a párt nem tartja be az ígéreteit, hanem az, hogy betartja.

Megígérte például, hogy az összes értelmes intézkedést, amit a jelenlegi kormány a válság kezelése és némi kis reformocskák elindítása terén megtett, ő vissza fogja csinálni, kezdve az ingatlanadótól a vasúti szárnyvonalak bezárásáig (hadd ne soroljunk föl mindent). Ezzel természetesen sikeresen föl fogja borítani az államháztartás egyensúlyát, és meg fogja növelni a költségvetési hiányt, amint azt lényegében előre meg is mondta. Ezt persze az előző kormány nyakába fogja majd varrni, míg az elődje által elért stabilizációra épülő lassú javulást magának fogja tulajdonítani. Az általa ígért és egyébként helyénvaló adócsökkentés ugyanis csak hosszabb távon hozhat eredményt. Tervezett tárgyalásaihoz a Nemzetközi Valutaalappal sok sikert kívánunk, bár ilyen aligha lesz. Hasonlóképp némi szkepszissel drukkolunk annak is, hogy a szomszéd országokkal sikerüljön a baráti együttműködés, a beígért keményebb hangvétel mellett is.

Az évek óta húzódó nagy reformok terén sokat nem várhatunk. Az államigazgatás reformját, melynek központi magva valóságos régiók létrehozása lenne, ők maguk akadályozták meg, lévén szó kétharmados törvényről. Újabban állítólag Bibó István némely elképzelését pedzegetik a megyékről. Csakhogy Bibó, aki a megyerendszer átalakítására több elképzelést is fölvázolt (15 nagymegye, 30 középkismegye, 40 kismegye, 80-110 városkörnyék), ezekhez kívánatosnak tartotta az országos kerületek régi magyar államigazgatási hagyományának fölújítását is, mert, amint az egyik változattal kapcsolatban írta, enélkül az átalakítás „egy erőteljesen centralizált, némileg statikus hatalomgyakorlás eszköze lehet” (ld. a Válogatott tanulmányok III. kötetében; az idézet: 273). Valószínűleg ilyesmire lehet számítani – az ún. „szociális népszavazás” propagandája alapján – az oktatásban és az egészségügyben is.

Egy centralizált és erős államhatalmi apparátussal mármost kétségtelenül lehet látványos sikereket elérni, ezt már annakidején a kommunisták is megmutatták. Úgynevezett rapid megoldások alkalmazásával is sok minden megoldható – ki ne emlékezne rá például, hogy a szociálliberális lacafacázás után mily villámgyorsan megoldotta az akkoriban épp újkonzervatív párt kormánya a Nemzeti Színház fölépítésének ügyét. Hát istenem, úgy, ahogy – nem kell a kákán is csomót keresni. Ilyenfajta sikerekre most is bízvást számíthatunk.

Amikor mostanában folyton-folyvást valamiféle „megújulás” szükségességéről hallunk, mégpedig nemcsak az in spe miniszterelnöktől, de az in actu köztársasági elnöktől is, az legalább kétféleképpen értelmezhető. Az egyik éppen a gazdasági sikerességre vonatkozhat. A szociálliberális koalíciós kormányok, bár sok mindent megvalósítottak (ezek fölsorolását bízzuk az ottani propagandistákra), sok mindent kétségkívül nem: részben az objektív helyzet, így főleg a világválság hatására, részben mert ebben jobb- és baloldali ellenzékük megakadályozta őket, részben pedig saját ügyefogyottságaik okán. Ebben mindenképpen szükséges a megújulás, valóban. Csakhogy a sikeresség nem minden, és végképp nem igazol mindent.

Mert valami nem vitatható el az előző kormányoktól. Az, hogy mindvégig szigorúan tartották magukat a parlamentáris szabályokhoz, s a populizmust nem engedték a kormányzati tevékenységbe beszivárogni. Az olyasfajta „trükkök” (hogy a jobboldal egyik kedvenc kifejezését használjuk), mint a háromhetenkénti heti ülésezés vagy a kétévenkénti éves költségvetés, távol álltak tőlük. Ha egy politikai „megújulás” a sikeresség és a hatékonyság jegyében az ilyen jogi megoldások visszahozását jelentené, az minden lenne, csak nem megújulás.

Ehhez kapcsolódik egy többször is elhangzott ígéret az ún. elszámoltatásról, hozzátéve, hogy törvényes jogi keretek között. Elvi kifogásunk ez ellen nincs. Ám mégis aggodalomra adhatnak okot az olyan, a sajtóban már megjelent célzások, amelyek alapján a „hűtlen kezelés” fogalma oly tágan lenne értelmezhető, hogy beletartozzon az is, ha egy önkormányzati vagy országgyűlési képviselő a legjobb szándéka és tudása ellenére is tévesen dönt. Vagy az olyan állítások, miszerint a volt miniszterelnöknek nem sikerült tisztáznia magát a vádak alól, hogy az ő érdekét szolgálta a televíziós székház elfoglalása és az októberi utcai zavargások. Tehát minden olyan tétel, amely nem az ártatlanság vélelmének elvéből indul ki. Ha – isten ne adja – ezek a tendenciák fognak érvényre jutni, akkor az nem elszámoltatás lesz, hanem leszámolás.

Szóval a magam részéről inkább akkor bíznék a várható új kormányban, ha nem tartaná be a választási ígéreteit. Célszerű lenne, ha rendezne erről egy zártkörű frakcióülést, mondjuk Balatonőszödön. És ha azután nemcsak sikeresen, de alkotmányosan is kormányoz, én akár a 100 napnál több türelmi időt is hajlandó vagyok adni neki.


Ajánlja az írást másoknak is!


Balogh S. Éva

Türelmi idő? Mire?


Majdnem mindenki biztosra veszi, hogy a Fidesz fogja megnyerni a jövő évi választásokat. Politológusok majdnem kivétel nélkül mérget vesznek rá, hogy Orbán Viktor lesz Magyarország miniszterelnöke, mégpedig nem négy évre, hanem legkevesebb nyolcra, de lehet abból még tizenkettő is. Utána pedig majd átsétál a Sándor-palotába.

Nem szeretek jóslásokba bocsátkozni, mivel nagyon jól tudom, hogy a politikában furcsa dolgok tudnak történni igen rövid idő alatt. Ki gondolta volna 2002 február-márciusában, hogy Orbán Viktor el fogja veszíteni a választásokat. Senki. Legkevésbé ő maga.

Ami a türelmi időt illeti, még azt sem tudom eldönteni, hogy a fogalom maga mit is jelent. Ha jól emlékszem Antall József kért türelmi időt, amit nem kapott meg a kritikusaitól. Panaszkodott is miatta. A türelmi idő akkoriban azt jelentette, hogy 100 napig nem kritizál a média, és hagyja a kormányt dolgozni. Száz nap alatt pedig csodákat művel majd a kormány, és kritikusainak nyitva marad a szájuk a csodálkozástól. Akkor már nem is lesz ok kritikára.

Lehet, hogy ez mind csak az én rosszindulatú sarkos megfogalmazásom, de én akkoriban valahogy így értelmeztem a türelmi időt. Most úgy veszem ki, másról beszélünk. Most azt értjük alatta, hogy ne aggódjunk, ne izguljunk, ne fessük az ördögöt a falra. Várjuk meg, hogy mi is fog történni. Lehet, hogy mindazok akik félnek egy antidemokratikus fordulattól, teljesen félreértik a helyzetet. Orbán a retorikájával mindössze meg akarja nyerni a választásokat, és utána egészen más politikát fog folytatni. Hiszen, mondják némelyek, nem is tehet mást. Sem az Európai Unió, sem pedig az International Monatery Fund nem fogja megengedni, hogy antidemokratikus módon kormányozzon, illetve hogy beváltsa felelőtlen gazdasági ígérgetéseit.

Próbálok visszaemlékezni az 1998-as választások körülményeire. A választások előtt Orbánék, éppen úgy mint négy évvel ezelőtt vagy most, fűt-fát ígértek. Meg is ijedt a pénzvilág. Ha nem emlékeznének egyesek, a BUX 8,7 százalékot esett egy nap alatt, rögtön azután, hogy világossá vált, Orbánék a kisgazdákkal lepaktálva fognak kormányt alakítani. Erre Orbán beijedt, és most már a befektetőket próbálta megnyugtatni. Mindenki attól félt, hogy az új Orbán-kormány elherdálja a Bokros-csomag hasznát, és megint tönkreteszi az ország pénzügyeit. Mint tudjuk, nem így történt. Legalábbis nem akkor költötték el a világ pénzét, hanem két évvel később, amikor már a 2002-es választásokra készültek.

Akkor én valóban leginkább a Fidesz-kormány felelőtlen gazdaságpolitikája miatt aggódtam, aminek hangot is adtam egy olvasói levélben a New York Timesban. De mint kitűnt, nem ez volt az igazi probléma. Nálam jobban látta a helyzetet Tina Rosenberg, a Pulitzer-díjas amerikai újságíró, aki a New York Timesban egy tárcát írt, amelyben darabokra szedte a fiatal, akkor 35-éves Orbán Viktort. Írása címe árulkodó volt: „Is Viktor Orban Too Old to Lead Hungary?” (Túl öreg Orbán Viktor Magyarország vezetéséhez?) Ezen persze azt értette, hogy Orbán elképzelései a világról nem felelnek meg a modern világ követelményeinek. Miképpen látta Rosenberg Orbánt, akivel különben még 1992-ben személyesen is találkozott? A valamikori modern gondolkodású Orbán néhány évvel később már „etatista” hangokat ütött meg. 1998-ra Rosenberg felfedezte, hogy Orbánból „gazdasági populista” lett, míg szociális kérdésekben a „katolikus konzervatív vonalat követi.” Mindennek tetejében „riasztóan nacionalista kijelentéseket tesz és gazdaságilag irreális ígérgetésekbe bocsátkozik.” Rosenberg ezt 1998. június 27-én írta. Nem adott Orbánnak türelmi időt!

Ami az 1998-as helyzetértékelést illeti, azt lehet mondani hogy megalapozatlan ígérgetéseiből egy ideig nem lett semmi. Tehát azoknak, akik azonnali gazdasági következményektől féltek, nem lett igazuk. De bizony igazuk lett azoknak, akik inkább az antidemokratikus, etatista, populista, katolikus konzervatív vonal miatt aggódtak.

Ahhoz hogy tudjuk, mi fog történni, adva van az Orbán-kormány négyéves működése 1998 és 2002 között. Nem hiszem, hogy türelmi időre lenne bárkinek is szüksége. Türelmi idő helyett mindenkinek azt ajánlanám, menjen el szavazni, ugyanis ha a Fidesz megnyeri a választásokat, teljesen mindegy, hogy adunk-e nekik türelmi időt, vagy sem. Mondjuk, hogy az első három hónapban csupa olyan dolgot tesznek majd, ami nem tetszik a lakosság többségének. Akkor mi fog történni a türelmi idő elteltével? Mit fognak tudni csinálni azok, akik rájöttek, hogy nem ilyen lovat akartak? Semmit. Az ég egy adta világon semmit.


Ajánlja az írást másoknak is!