A Fidesz négyéves országlása: Mérleg tíz pontban

A szerk. megj.: Krémer Ferenc kétrészes írásával a Fidesz négyéves országlásáról indítottunk sorozatot.




A Galamus alapító főszerkesztóje a napokban arra kért, hogy Krémer Ferenc nemrégiben megjelent elemzéséhez kapcsolódva, de mint e napi folyóirat félig Párizsban élő olvasója, foglaljam össze a magam nem pusztán magyarcentrikus szempontjai szerint, hogy mit hozott Magyarország és a körülötte lévő világ számára Orbán Viktor és az általa vezényelt párt négyéves országlása. Zsófia kérését megértettem, ámbár be kell vallanom, hogy magát az „országlás” szót képtelen volnék franciára lefordítani. Ezzel együtt a Galamus kérésének annál is szívesebben teszek eleget, hogy meggyőződésem szerint – amely független attól, hogy mit hoznak az itt élő politikai közösség számára a következő hetek – ez az internetes napi szemle volt és marad a Magyarország sorsát érintő politikai folyamatok legteljesebb és legigényesebb archívuma.


***


Saját elemzésemben abból indulok ki, hogy a Galamus olvasói nem szorulnak rá a 2010 óta hatalmon lévő új magyar politikai vezetés cselekményeinek tényszerű felidézésére. Többet meríthetnek ezzel szemben egy olyan gondolatmenetből, amely a szóbanforgó „országlást” – vagyis a hatalom gyakorlásának módszereit – nemzetközi és történeti perspektívába állítja. Ezzel fogok tehát próbálkozni az alább következő tíz tézisben.


1. Ha az elmúlt négy év mérlegét a társadalmi haladás oldaláról nézzük, akkor ez a korszak nyílvánvalóan megállást vagy éppen visszafordulást hozott, olyan életforma-modellekhez való visszatérést, amelyek nemzetileg bezárkózók és amelyeket a hivatalban lévő kormányzat azzal próbál a társadalomra rátukmálni, hogy ezek az ő igazi, jól kipróbált hagyományai. S ennek szellemében kellene felépülnie annak a valaminek, amit Orbán Viktor tipikus orwelli szóhasználattal „a nemzeti egyetértés rendszerének” nevezett el, miközben ezt a rendszert kezdettől fogva az jellemezte, hogy tervszerűen kiszorították belőle mindazokat, akik az e néven meghirdetett elvekkel és módszerekkel nem értettek egyet.


2. A kormányzás stílusát az európai normák felől szemlélve, a négy év hozama vagy az „elfordulás” vagy a „kijátszás” szóval jellemezhető. Az utóbbi mellett az szól, hogy az Európai Unió kritikáira a magyar vezetők a szóbanforgó normák névleges elfogadásával és ezek látszatszerű, valójában pusztán formális követésével válaszoltak. Egyébként ez is a sajátosan nemzeti hagyományokra való hivatkozás jegyében történt, olyannyira, hogy a „nemzeti” végül is a Európa-ellenesség szinonimája lett. Ebbe a tárgykörbe tartozik azon intézmények és garanciák részleges felszámolása vagy messzemenő korlátozása is, amelyeket együttesen „jogállamiságként” tartunk számon. (Minthogy a példák közismertek, ezekre itt nem térek ki.)


3. A közértelmesség növelése és az állampolgárok felvilágosítása helyett a kurzus politikája a közügyekben való tájékozódás akadályozása lett, mind az iskolarendszerben, mind az államilag kontrollált médiában. Az elbutítás sajnos már az általános iskola alsó osztályaiban megkezdődik. Kérdéses azonban, hogy a hivatalos oktatáspolitika olyan eredményes-e, mint ahogy ezt a hatalom hinni szeretné, hiszen a kultúrában (amely még csak félig van elfoglalva) ellensúlyok bőven vannak. A nemzeti irodalom (a nemzetit itt szándékosan írom idézőjel nélkül) magáért beszél. De ellenerőként működik a világból érkező hírek puszta szolgáltatása, valamint az internet is. A kínai modelltől a NER bizony még igen-igen távol van. – Oktatáspolitikájában a rendszer látványosan favorizálja az ún. történelmi egyházakat. Megállapíthatjuk azonban, hogy ez csak az állami pénzelosztásban jelentkezik, semmi jele nincsen annak, hogy Magyarország népe keresztényebbé vált volna az elmúlt években…


4. Ha a mérleget az ország hatóereje és nemzetközi presztízse felől vizsgáljuk, akkor az eredmény drámaian negatív. A térség élországából Magyarország a sereghajtók közé került (s talán még ez a minősítés is túlzottan pozitív). A hatóerő gyengülésének az okai közismertek: a gazdasági tervek összecsapottak és értelmetlenek, a közigazgatás működése még a megszokottnál is rosszabb, s ami még ennél is nagyobb baj: a NER-nek nevezett hatalomgyakorlás a legjobb erők félreállításával vagy elhanyagolásával párosul, ami azután a fiatalabbak körében az ország elhagyásával és külföldi elhelyezkedéssel jár. A legközelebbi népszámlálás az ország lakosságának ijesztő csökkenését fogja kimutatni.


5. Az elhibázott fejlesztési tervek és különösképpen a gazdasági növekedés tényezőinek elpazarolása miatt a számokban mérhető teljesítmények mérlege többnyire negatív, s perspektivikusan nézve még inkább az. „Elpazarlás” helyett sok esetben indokoltabb volna maffiakézbeadásról, kisajátításról vagy lopásról beszélni. Ezt csak azért nem tárgyalom részletesebben, mert Magyar Bálint most már széles körben elterjedt szemléleti újítása a Galamus olvasói körében is jól ismert eszmecseréket váltott ki.


6. A társadalmi igazságosság oldaláról nézve a négyéves „országlás” mérlege különösen negatív. A jóléti társadalmakra Európában (de másutt is) jellemző szociális redisztribúciót Magyarországon számos vonatkozásban egyfajta ellen-redisztribúció váltotta fel (pl. az egykulcsos adó), aminek következtében tovább romlott a lakosság erős egyharmadát képező legszegényebbek helyzete. Ennek csak egy kis részét jelentik a cigányok, nagyobb része a hátrányos helyzetű agrártérségek népességéből kerül ki. A gyermekszámra figyelő családi adózás előtérbe állítása eddig még nem hozott látványos eredményt, több ismert okból, amelyekre azonban itt nincs mód kitérni.


7. Magyarország szomszédsági és nemzetközi kapcsolatainak szempontjából az eltelt négy év mérlege ugyancsak negatív: szomszédaink többségével romlott a hivatalos viszony, a Nyugat szemében pedig az ország diszkreditálódott (mint működő demokrácia). Az Orbán Viktor által meghirdetett „szabadságharc” még a politikailag rokonlelkű pártcsaládokban is értetlenséget váltott ki, a többiekben pedig azt a gyanút, hogy itt a fasisztoid nacionalizmusnak egy újabb válfajával állnak szemben (amivel azonban az európai szerződések mai állása mellett nem tudnak mit kezdeni). Hogy a „keleti nyitás” címén mi minden történt orosz-magyar viszonylatban, arra Paks után szinte már fölösleges szót vesztegetni, más (pl. a kínai-magyar) viszonylatban ezzel szemben az eredmény kvázi nulla. Orbán Viktor nem akarja tudomásul venni, hogy Ázsia felől nézve országa alig látható kicsiny földterület és szinte elhanyagolható gazdasági kapacitás.


8. 1956 és 1989 nemzeti céljait alapul véve, az elmúlt 4 év eredménye ezeknek a céloknak a szisztematikus elárulása és (nem mellékesen) nevetségessé tétele. E sorok írója már 2006-ban „Eltékozolt forradalom?” címen tett közzé egy könyvet 1956-ról. De hogy a tékozlás ekkora méreteket ölt (vagyis hogy messze túltesz majd a Kádár-korszak ez irányú teljesítményén), arra még gondolni sem mert volna!


9. Csak egy rövid szót a magyar társadalom mentális állapotáról. Az Orbán-rendszer egyik legláthatóbb hatása a köz dolgai iránti érdektelenség fokozódása, annak a politikai cinizmusnak a fölerősödése, amelyre a közmagyar amúgy is hajlamos. A demoralizálódás alól csak a rendszer legeltökéltebb hívei képeznek kivételt (s szerintem még ez is kérdéses).


10. Egyetlen pont van, ahol a létrehozott autokratikus rendszer eltér attól, amit a diktatúrák fő tulajdonságai közé szoktunk sorolni. Orbán „országlása” ugyan sokakban félelmet gerjeszt, de rendőrileg nem üldözi a vele politikailag vagy ideológiailag szembenállókat. Ilyen irányú felhatalmazása a máskülönben erősen kormánykézben tartott ügyészségnek nincsen, de még ha volna is, az ebből következő akciók nyilvánvalóan elbuknának a bíróságokon, amelyek továbbra is a jogállamiság alapján állnak. Ebből a szempontból Orbán kormányzása még az 1920 és 1944 közötti rendszerrel sem hasonlítható össze (s tulajdonképpen a Horthy-kultusz sem a Fidesz felől jön). Ellenzéki politikusokkal szemben a kormánypártnak egyetlen hatásos eszköze van: a személyes ügyekben történő lejáratás. Ez olykor ügyészségi vádemelésekig is eljut, ezek azonban az elmúlt négy évben többnyire elbuktak (miközben a közvéleményben valami nyomot azért hagytak).



Konklúzió helyett


Végsőleg ez a kormányzati képlet érthetetlen és megmagyarázhatatlan volna, ha nem épülne valami félelmetes kollektív reflexre, amely is a magyar nép fantasztikus tűrőképessége. Hétköznapokon ez a fennálló viszonyokba való belenyugvást jelenti, de kivételes pillanatokban (amelyek úgyszólván mindig előreláthatatlanok) ez a reflex ugyanolyan megmagyarázhatatlanul felmondja a szolgálatot.



Kende Péter szociológus, politikai esszéista