Elment a hajó (de nem tegnap)




Huszonnégy órányira vagyunk a krími népszavazástól, ahol a lakosság 60 százalékát kitevő oroszok szinte egészen biztosan megszavazzák a félsziget „leválását” Ukrajnáról. A Nyugat, élén az Egyesült Államokkal, a népszavazást eleve illegálisnak nyilvánította, amiképp Ukrajna új kormánya is, amely az ország alkotmányára hivatkozott. (Ennek értelmében az ország határainak megváltoztatásáról csak a teljes népesség dönthet.)


Putyin orosz elnök viszont sietett kijelenteni, hogy tiszteletben fogja tartani a „népakaratot”. Ugyanő, jegyezzük meg gyorsan, korántsem ilyen elkötelezett, ha nem oroszokról, hanem kompakt oroszországi kisebbségekről van szó. Példának okáért a csecsenekről, akik távoztak volna az Orosz Föderációból, ha a függetlenségi mozgalmukat fegyverrel le nem verik. Csecsenföld egyébként épp olyan regionális autonómiát élvez (Oroszországon belül), mint amilyet a Krími Autonóm Köztársaság (Ukrajnán belül), egyszóval ha nincs etnicista kettős mérce, akkor a csecseneket ugyanúgy meg lehetett volna szavaztatni, mint a krímieket. Volna. De a putyini gondolkodásmód szerint Oroszország (értsd: a hajdani orosz birodalom) a Szovjetunió széthullásakor épp eleget – a Baltikumtól a Kaukázuson át Közép-Ázsiáig – veszített területben ahhoz, hogy akár csak további egyetlen négyzetcentiméterről is lemondjon. Turcsinov, az ideiglenes (nacionalista) ukrán elnök, aki az elmenekült (oroszbarát) Janukovics helyébe lépett, ugyancsak kedvtelve használja az „egy négyzetcentimétert se” adunk oda szófordulatot. Mármint az 1954 óta fennálló ukrán államterületből.


Csakhogy ha az orosz többség az egyharmados ukrán-tatár kisebbséggel szemben vasárnap megszavazza a félsziget csatlakozását az Orosz Föderációhoz (a parlamentje már megtette), akkor Ukrajna nem négyzetcentimétereket, hanem egy negyedmagyarországnyi területet veszít el. Déli határai alaposan megváltoznak. Természetesen egy ilyen döntést Kijev nem fogad el, nem ismer el, amiképp Szerbia sem ismeri el – mind a mai napig –, hogy Koszovó, a szerb államiság bölcsője jelentős amerikai katonai intervenció folytán, majd az Egyesült Államok és az Európai Unió (többségének) támogatásával függetlenné nyilvánította magát.


A címben említett hajó szerény megítélésem szerint ekkor úszott el. Aki támogatta, hogy a mintegy 80 százalékban albán többségű Koszovó leszakadjon Szerbiáról, annak nem lehet kifogása az ellen, hogy a 60 százalékban orosz Krím hátat fordítson Ukrajnának. Kétségtelen, hogy a Koszovó-Krím párhuzam sánta (a krími oroszokat senki sem bántotta, ellentétben a koszovói albánokkal), de az, hogy Európában egyoldalú és erőszakos határmódosítás történik, kétségbe nem vonható. Azoknak, akik támogatták a független Koszovót, tudniuk kellett, hogy szellemet szabadítottak ki a palackból. Ne szóljanak most egy szót se. Az agg Henry Kissinger írta: ne csináljanak ördögöt Putyinból, inkább alkudjanak meg vele. Szerintem erre még a népszavazás után is lesz mód – Moszkván múlik, hogy befogadja-e a kérelmezőt vagy sem –, de megnevezhetnék egy tucatnyi olyan kisebbséget a világban, amely többségi államban él, és népszavazást fog kérni/kezdeményezni a saját függetlensége, területi önállósága vagy épp az anyaországhoz való csatlakozása érdekében, amire a krími oroszoknál sokkal inkább jogosult. Ha nem épp anyaországot akar magának, mint mondjuk a kurdok. Ha ők, úgy 30 millióan, összeállhatnának, legalább négy ország határait (Törökország, Irak, Irán, Szíria) kéne módosítani.


Ám rendben. Ez nem Európa. Az se Európa, ha a kínaiak ráteszik a kezüket a Dél-kínai-tenger összes szigetére. De mi Európában élünk, és itt minden határmódosítás vagy ennek a kísérlete életveszélyes. Ennél életveszélyesebb csak az a nacionalizmus tud lenni, amelyik ideológia gyanánt szegődik a határmódosító vagy irredenta mozgalmak mögé. Aki például amiatt tombol, hogy Erdély legyen megint „magyar” , annak fogalma sincs róla, hogy Erdélyben már a XIX. század ötvenes éveiben (Bach-korszakbeli népszámlálás) több román élt, mint magyar, és ez a szám mára – a Székelyföldet nem számítva – erősen 20 százalék alá zsugorodott. Ady városában, Nagyváradon valamivel 20 fölött van – de ez a város mindösszesen 9 kilométerre van a magyar határtól. Még szerencse, hogy mindketten, mármint Magyarország és Románia, az unióban vagyunk (meg a NATO-ban), ilyenformán minden határmódosítás felhőkakukkvár tartozéka.


Kár, hogy olyan vidékeken, ahol se NATO, se unió, felhőkakukkvár leereszkedett a földre. Meglehet, még nincs is ott. Putyin étvágyáról regélnek. Végtére is az orosz katonaság ellenőrizte Dnyeszter-melléket, ahol egy Moldovából kiszakított orosz köztársaság (Transznisztria) működik, Ukrajna legdélebbi körzetein, a harmadrészt oroszok lakta Odesszán át könnyen „folyosót” lehet teremteni a Krím felé. Kellő katonai erővel. Ma még senki se tudja, hogy az „új Oroszország” határai hol húzódnak majd. Mivel Putyin már jogot formált arra, hogy „egész Ukrajnában” bevesse hadseregét a „honfitársai” védelmében, csak találgatni lehet, hogy ez iszonyatos blöff volt-e, avagy egy komoly szándékkinyilvánítás Ukrajna déli és délkeleti, orosz többségű régióinak bekebelezésére. NATO-tagoknak (Baltikum) semmi okuk a félelemre, mert akármekkora orosz kisebbség is él náluk, mindenfajta orosz katonai fellépés ellenük casus belli. Tehát nem lesz. Na de Ukrajna? A „kijevi Rusz”? Az orosz állam és az ortodoxia bölcsője? Abból Putyin, még mielőtt megbolondul, akkora részt hasíthat ki elvileg, amekkorát csak akar. Már megmondta: a Janukovics-elleni „puccs” után őt az Ukrajna területi épségét garantáló budapesti szerződés (1994, aláírók: Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Oroszország) Oroszországot már nem kötelezi, mert a „puccs” után Ukrajnában új állam született. És tudja, hogy akármit lép, katonai ellenlépések nem lesznek, de Európa orosz energiafüggősége miatt talán még gazdaságiak se.