Politikai mítoszaink – a hatalom meséi

Hatodik rész: Az állam mítosza


Talán nem túlzás azt mondani, hogy az állam áll a (szélső)jobboldali politikai mítoszok középpontjában. Érthető, hiszen a mítoszaik mind a hatalom jellegéről és gyakorlásának módjáról szólnak. A rendnek és az erőnek meg kell testesülnie, alakot kell öltenie valamiben és valaki(k)ben. Mivel pedig az állam jogosultságok és intézmények komplex rendszere, amelyben kiképzett, felkészített szakértők dolgoznak, nagyon alkalmasnak tűnik arra, hogy a rend és az erő benne öltsön testet. Az állam körüli vitákból csak az jutott el a politikai köztudatba, hogy vajon eléggé olcsó-e, avagy túlzottan drága, meg hogy mennyien dolgoznak ott – ez különösen a nemzeti színűre festett nagytőkét meg a szakszervezeteket érdekelte. Költségvetési, adóügyi és foglalkoztatási szempontból ezek valóban lényeges kérdések, mégis csak arra jók, hogy eltakarják a másik, ennél sokkal fontosabb kérdést: mire való az állam és hogyan kell működnie?

Erre a kérdésre egészen eltérő megoldásokat ad a demokrácia és a nem-demokrácia. (Engedjék meg, hogy ne bíbelődjek most ezek tipizálásával, aminek, azt hiszem, csak akkor van értelme, ha előbb képesek vagyunk a kettőt megkülönböztetni.)

A demokráciában az állam hatalma csak felhatalmazás (persze nem újmagyar, hanem közmagyar értelemben), azaz a polgárok hatalmából nyert olyan hatalom, amely csak és kizárólag bizonyos feladatokra vonatkozik. Ebből következőleg az állam arra való, hogy ezeket a feladatokat elvégezze. Feladata pedig mindenekelőtt az, hogy a polgárok szabad tevékenységének feltételeit megteremtse és fenntartsa. Ennyi azonban nem elég! A posztmodern társadalmakban a feladattal azonos jelentőségű a feladatvégzés módja. Annál inkább tekinthető egy állam működése demokratikusnak, minél kevésbé támaszkodik az erőre, vagyis intézményei nem a kikényszerítés–megfélemlítés–büntetés, hanem a szolgáltatás révén igyekeznek feladatukat teljesíteni.

A nem-demokráciában a hatalom nem átruházott, sokkalta inkább elbitorolt jellegű, ebből következően a feladat is más. Az állam hatalma akkor válik elbitorolttá, ha nincsen többé tekintettel a polgárok szabad tevékenységére, vagyis ha maga akarja eldönteni, mennyi a saját életükre vonatkozó hatalom maradhat a polgároknál. A nem-demokratikus állam feladata önmaga védelme és a saját szabadságának biztosítása. A mód, pedig, ahogyan ezt végrehajtja nem poszt-, inkább premodern, azaz az erő(szak) különböző formáinak alkalmazása.

A magyar állammodell

Több mint három éve tudjuk már, hogy Orbán Viktor másféle államot akar, mint amilyen a rendszerváltás óta létező állam. Megértem őt, mert ez az állam igen sok anomáliával működött, képtelen volt megoldani a rendszerben keletkező ellentmondásokat, sőt egyre újabbakat állított elő. Röviden reformok sokaságára lenne szükség ahhoz, hogy megfeleljen a demokratikus állammal szemben támasztott igényeknek. Orbán azonban nem reformokról beszélt, és ma sem ejti ki ezt a szót a száján. Önmagában ez még nem is számítana, de szavainak tartalma semmilyen rokonságban sem áll a demokráciával. Elképzelései szerint, amelyeket a maga „Állam és forradalmában” 2007 márciusában fejtett ki, nekünk, magyaroknak „saját államrendszerünk lesz, vagyis a saját utunkat fogjuk majd járni.” Mert nekünk „nem jó sem az angolszász, sem a latin, sem a német, sem az északi” állammodell.* Amolyan igazi pántlikás–pálinkás, plebejus állammodell kell nekünk. Persze nem lehetett csak úgy „behozni külföldi ezt-azt”, ahogy a butikosok csinálják, ezt meg kell „alkotni”. Mint a múlt mítosza kapcsán láttuk, alkotni a (szélső)jobboldali gondolatrendszerben azt jelenti, előszedni valami régit és abból összetákolni, amúgy Mekk mester módjára, az „újat”. Az új is csak annyit jelent: „felújított”, „újból előszedett”, „régi elemekből összeállított”.

Lássuk csak, „hogy képzeljük el mi az új magyar demokráciát: elsősorban a saját erőnkből, a magyar erőből felépített demokráciát akarjuk […] A mi véleményünk az, hogy a demokrácia felépítése nem importcikk, annak itt kell teremnie a magyar talajon, és meg is terem, akármilyen nagyok is a nehézségek.”** Ezt persze nem Orbán Viktor mondta, hanem, mintegy hatvanöt évvel ezelőtt, Rákosi Mátyás. Vitathatatlan, ez része a gazdag magyar-plebejus hagyományoknak. Van hát mit felújítani, de vajon tényleg ebből merítettek-e a Fidesz vezetői? Ezt akkor dönthetjük el, ha megnézzük, milyen sajátosságai is vannak az új-plebejus államnak.

Azt tudjuk, hogy ez már a „valódi” demokrácia, a paravánintézmények (parlament, többpártrendszer) helyére igaziak kerülnek hát. Ha csak a beszédek és nyilatkozatok szövegeit néznénk, akkor azt mondanánk, hogy a kormány lett az az igazi intézmény, amely felváltotta a hamisakat. Ha viszont a működést is figyelembe vesszük, azt láthatjuk, hogy már ez alatt a fél év alatt is összeolvadt az uralkodó párt és az államgépezet, nagyjából úgy, ahogy azt a plebejus hagyományok előírják. Ne értsük félre, Rákosi és Orbán állama egyáltalán nem azonos! Sőt, az sem valószínű, hogy valaha azonossá válik. Viszont mindketten a nem-demokratikus állam mítoszát mesélik, ebből pedig rengeteg hasonlóság következik. Például az, hogy a kormány és a párt nem különbözik. A pártapparátus betölti az állami intézmények szerepét, ahogy a törvény-előkészítésben láthatjuk. Ennél fontosabb azonban, hogy a kormányzat a saját, azaz az állam szabadságát tágítja, olyan rendszert építget, amelyben az állam szabad, a polgár pedig függő helyzetben van. Nem foglalkozunk most részletesen azzal, hogy a NEP néhol ennek éppen az ellenkezőjét állítja, elegendő, ha az újmagyar politikai nyelv szavainak jelentéstartományára gondolunk, és az ellentmondás máris feloldódik.

A „butikos” és a „plebejus” állam között – hogy Orbán szavait használjuk – számos különbség van. Azért érdemes ezt áttekintenünk, mert nagyon sokat elmond a nem-demokratikus állam sajátosságairól. A „butikos” állam, vagyis az, amelyik nem a magyar talajból nő ki, hanem külföldről hozza a mintáit, bizonytalan, gyenge, elhárítja a feladatokat és elhagyja az embereket. Tulajdonságai éppen magyartalanságából erednek. Beteg, magatehetetlen állam ez. (NEP 45. p.)

A „mi” plebejus államunk nem lesz ilyen, hanem egészséges és erős, képes arra, hogy a közérdeket szolgálja. (NEP 13. p.) A közérdek az újmagyarban természetesen nem viták, megegyezések és kompromisszumok eredménye, hanem a kormány jelöli ki. Ez is egy a plebejus hagyományok közül. Az MSZMP politikusai, akárcsak a többi szocialista országbeli pártvezető, sűrűn emlegették a közérdeket, mégpedig ugyanabban az értelemben, ahogyan a Fidesz is használja. A nem-demokratikus gondolkodásban pedig a közérdek mindig is azok partikuláris érdekeit jelentette, akik a hatalmat birtokolták. Kiválóan alkalmas arra, hogy segítségével a centrális érdek rátelepedjen minden más érdekre, ezeket jelentékteleneknek mutathassa be és lehetetlenné tegye az érvényesülésüket. Közérdek lehet például a választói akarat teljesítése, és ettől kezdve minden más érdek csak a kormány (és a mögötte álló érdekcsoportok) érdekein átszűrve létezhet. Az OÉT első ülésén ezt nagyon világosan megmondta a kormányfő, azt állítva, hogy a kormány mindenkit képvisel, és rajta kívül senki sem képviselheti az embereket.

Vajon mire használná az erejét a plebejus állam? A legfontosabb teendője az, hogy megvédjen, nem ezt vagy azt, hanem mindent: „a plebejus államnak kötelessége az, hogy […] megvédje a magyarokat a külső és belső veszélyektől, megvédje a magyar gazdaságot a kedvezőtlen hatásoktól, megvédje a magyar földet, megvédje a gyermekeinket, a családokat, gondoskodjon a nyugdíjasokról és az elesettekről”.*** Igazságos viszonyokat teremt, megőrzi, ami a magyaroké és visszaszerzi, ha elvették. (A Jobbik választási programja, 8. p.) Látható, hogy a plebejus állam mindenható, és mint a Mindenható ő is gondoskodni akar rólunk. (NEP 83. p.) Nem hárítja el magától a feladatokat, azaz nem hagyja a dolgokat csak úgy, maguktól menni. Ehelyett együttes cselekvésre ösztönöz (NEP 13. p.), a polgárok helyett cselekszik (lásd a NEP gazdaságról szóló fejezetét), megszervez mindent, közlekedést, egészségügyet, oktatást, közbiztonságot és önmagát hiszi a közösségnek. (NEP 46. p.) Az erős állam nem engedi, hogy mi gondoskodjunk magunkról (NEP 83. p.), hisz hová lenne akkor ő, kinek lenne akkor szüksége egy plebejus államra?


He’s watching you – flickr/Pro-Zak

Létezik gondoskodás, amely megfoszt az önállóságtól, az úgynevezett magyar vagy plebejus állammodell ilyen. Annál erősebb, minél gyengébbek vagyunk, annál aktívabb, minél tehetetlenebbekké tett minket, és ha kiszolgáltatottakká váltunk, csak akkor tud gondoskodó lenni.

Az állam mítosza a hierarchiáról szól, arról hogy a társadalomban minden viszonyt alá-fölérendeltségnek kell jellemeznie. Arról szól, hogy az állam intézményei és azok urai képezik az egyetlen igazán aktív és alkotó erőt, minden más az övékéből kap valamennyit. A hierarchia csúcsán tehát az államnak kell állnia. Bizony, úgy tűnik  Fidesz az MDP és az MSZMP, no meg a még régebbi Egységes Párt hagyományaiból merített, ezekből fércelte össze a maga plebejus állammodelljét. Nincs abban semmi új, régen megromlott áru, aminek fogyasztása ellenjavallt.

Krémer Ferenc                  


* Orbán Viktor: A mai állam egy butikos állam, beszéd a Fidesz Jövőnk című vitasorozatának közszolgálatokról szóló konferenciáján, 2007. március 31.
** Rákosi Mátyás: A magyar demokrácia kérdései, Demokrácia, A Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának kiadása, Bp. 1945, 164. p. (az egyetemen 1945. június 26. és július 6. között tartott előadássorozat előadásai)
*** Orbán Viktor: A mai állam egy butikos állam


A Politikai mítoszaink – a hatalom meséi sorozat:

A rend mítosza
Az erő mítosza
A különbségek, avagy az egyformaság mítosza
A Nemzeti Együttműködés Rendszerének eredetmítosza; Mese 2006 őszéről
A múlt mítosza


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!