Charta is, demokratikus is
- Részletek
- Lánczos Vera
- 2010. november 05. péntek, 04:22
(Ellenvélemény Lévai Júlia írásához)
Olvasom Lévai Juli indulatos írását arról, hogy ő hazament a Magyar Demokratikus Charta demonstrációjáról, mert csalódott. Mint mondja, ő nem egy Fidesz-nagygyűlés inverzén akart részt venni. Azért jutott erre a következtetésre, mert szerinte hasonlóan indulatos megnyilvánulásokat tapasztalt, hasonló kifejezéseket használtak a szónokok, mint akármelyik Fidesz-nagygyűlésen. Egyes szavak formailag is azonosak voltak a Fidesztől korábban hallott minősítésekkel, például hazug, tolvaj, illegitim. Ungváry Rudolf szereplésére külön is kitért, idézem: „…ezzel a mondattal vezette föl beszéde lényegét: „’Lassan mondom, hogy mindenki értse, és halkan is, nehogy bárki azt higgye, indulatból beszélek’. Majd ezt üvöltötte jó hangosan és jó sok indulattal a mikrofonba: „A kurva anyját annak, aki kétségbe vonja a magyarságomat’.”
Én nem mentem haza a tüntetésről és Lévai Júliával nagyon nem értek egyet. Természetesen tiszteletben tartom a véleményét, gondolhatnak ugyanarról mást még egymással sok mindenben azonos állásponton lévő embereknek is. Ám mivel le is írta, amit gondol, egy olyan ügyben, amely a mai közéletben nem mellékes, szükségesnek tartom, hogy én is leírjam, miért gondolkozom másként ugyanarról.
Kezdjük azzal, hogy igaza-e van abban, amit fent idéztem tőle, miszerint Ungváry Rudolf hiába állította az ellenkezőjét, mégis indulatból volt szokatlanul trágár. Ő úgy véli, az indulatainak engedett, mintegy ugyanabba a hibába esett, amibe a „másik oldal” szokott, - ám szerintem nagyon nem erről van szó!
Ungváry Rudolf tudatosan, dramaturgiailag tervezetten vezette be az ominózus szavakat, hangsúlyozottan azért, hogy azok is értsék, akik csak ezt a nyelvet ismerik. Bármilyen paradox is az állításom, de ezzel éppenséggel azt is jelezte, hogy így nem beszélünk demokráciában.
Mert arról van itt szó, hogy a Fidesz és a jobboldal ezen a nyelven beszél az országgal és velünk már 8 éve. Kizárta a közbeszédből a párbeszédet, a racionális vitát, helyette vádaskodás, fenyegetőzés és karaktergyilkolászás folyt és folyik. Ezen a nyelven sajátították ki a maguk számára a nemzeti szót és a nemzeti szimbólumokat is. És nem sikerült se szelíd, se korrekt vitákban felhívni a figyelmet arra, hogy nem illik ilyesmit tenni, mert ez nem demokratikus.
Ma már expressis verbis van a tudtunkra adva, hogy az erő számít csak. A demonstrációval egyidőben nyomták át éppen a parlamenten – mintegy illusztrálva az erőpolitikát –, éjszakába nyúló ülésezéssel, hogy meglegyen egy-két nap alatt, az Alkotmánybíróság jogkörének korlátozásáról szóló törvényeket.
…and swoop down on you – flickr/Pro-Zak
Ez a hatalom az erő nyelvén beszél és szemmel láthatóan csak az erőből odavágott szavakat érti, vagy azokat sem, de az egyenrangúság igénye és az értelmes párbeszéd igényét meg se hallja, a viták elől évek óta kitér. Ungváry Rudolf szavai közt ritkán szerepel trágárság, éppen ezért volt hatásos most. De ebből általánosítani, ezt tekinteni általános szemléletnek, és akár a politika, akár a demonstráció inverzéről beszélni nemcsak végzetes tévedés, több annál, ferdítés.
Bárminek az inverzéről csak akkor lehet szó, ha a lényeget tekintve is ugyanannak a fordítottjával állunk szemben.
De lényegét tekintve valóban ugyanannak a fordítottja zajlott-e a Charta rendezvényén, ami a Fidesz-nagygyűléseken szokott? Az azonos szavak használata elég ennek a megállapításához? Üresek, funkciótlanok voltak ezek a szavak? Nem. Nem véletlenül kerültek elő. Nem szitokszavakként fontosak, hanem a jelentésbeli szembesítés okán. Éppen mert elhangzottak korábban, másoktól, történelmileg ott vannak a kommunikációs térben. Most azért kerültek elő, hogy szembesüljünk azzal, azok a politikusok, akik korábban alaptalanul használták ugyanezeket a szavakat, most mit képviselnek kormányon.
Egyelőre úgy áll a helyzet, hogy a többség ereje elég a közelmúlt és a jelen történelmének önkényes átírásához, a fogalmak önkényes definiálásához. Fenntartják maguknak a jogot, hogy kijelöljenek hazugokat és hitelteleneket, majd ezt erőből átnyomják az agyakon. De attól még nem lesz igaz, amit állítanak. És azt, ami nem igaz, hazugságnak hívják.
Vagy el lehet tekinteni az elhangzottak megítélésében attól, hogy ez a demonstráció éppen az alkotmányos jogállam utolsó bástyájának lerombolása napján zajlott, az Alkotmánybíróságén? El lehet tekinteni attól, hogy a szónokok nem frázisokat pufogtattak, hanem valós tényekre, tapasztalatokra utaltak, amelyekkel alátámasztották az állításaikat (visszamenőleges hatályú, alkotmányellenes törvényekre, az alkotmány toldozgatására, napi szintű politikai céloknak való alárendelésére stb.)? El lehet tekinteni attól, hogy az ilyen módszerek és egy politika természete között kimutatható az összefüggés? El lehet tekinteni attól, hogy tényszerűen igazolható a demokratikus intézmények erodálása, ugyanakkor tényszerűen igazolható, hogy a korábbi kormányok minden velük szemben alappal vagy anélkül felhozható kifogás ellenére is a jogállam keretei között maradtak, holott a kormányzás így számukra is nehezebb volt, ám ezt természetesnek és az Alkotmánybíróság döntéseit megkérdőjelezhetetlennek tartották? Ami ma folyik, az nem konkrét politikusok konkrét döntéseivel azonos? Akkor meg mi a baj a szavakkal? Azért nem lehet bizonyos szavakat használni, mert mások már lejáratták őket?
Én úgy gondolom, a dolgokat nevükön nevezni helyénvaló. Minden szónak helye van, ha mögötte tények és józan érvek állnak. Így aztán szerintem nem Ungváry Rudolf az, akiről elmondható, hogy „sem a nacionalizmus, sem az abból is kinőtt fasizmus-nácizmus lényegét nem értette meg”, nem igaz az, hogy „csupán a hiúságát sérti” némely jelenség. Ugyanis tévedés, hogy a törvénysértések, agresszív ideológiai nyomulások nem irányulnak bárki ellen személyesen is, ha útban van. De bizony, az agresszió a személyt is el fogja érni, sőt már eléri, ha nem idomul eléggé. És ez nem pusztán elméletileg megragadható struktúrákat érint, még ha egyelőre a társadalom és a jogrend kereteinek felszámolásánál tartunk is csupán.
Bizony ez is hozzátartozik egy politika természetének megértéséhez. És a politika dolga, hogy másokkal is megértesse, épp azt, hogy mindez el fogja érni őket is, személyesen, előbb vagy utóbb. Ungváry természetesen nem a személyes ügyében szólalt meg. És nem is azért, mert szerinte szükséges bizonygatnia bármit, akár azt, hogy ő is magyar. Ellenkezőleg, az üzenete az volt, hogy a kirekesztést mindenki joggal utasítja keményen vissza, személyesen is, sőt ez kötelező.
Lévai Júlia írása végén már valódi kétségeim támadtak, hogy vajon ugyanott jártunk-e, ugyanazt hallottuk-e. Kóros emberi hiúság „maszkulinista” változatairól beszél, sztereotip erőfitogtatássá degradálja Ungváry és Gyurcsány beszédét, s ezzel analógiát teremt köztük és az orbáni nyers erőpolitika közt. Ezzel az egalizáló megközelítéssel elvitatja az egész rendezvény hitelességét. Lévai Júlia ki is mondja, mert felteszi a kérdést: mi köze mindennek ahhoz a két szóhoz, hogy „demokratikus” és „charta”?
Nos, én, aki nemcsak bizonyos szavakra figyeltem a beszédeket hallgatva, úgy gondolom, hogy a Magyar Demokratikus Charta rendezvénye sikeres kiállás volt a jogállamiság és a demokratikus értékek védelme mellett. Hosszú idő után először adott lehetőséget azoknak, akik személyes jelenlétükkel és másokkal együtt akarták kifejezni tiltakozásukat az alkotmányos jogállam elleni támadásokkal szemben, mert érzik a helyzet súlyosságát. Hosszú idő után voltak együtt több ezren olyanok, akik hasonlóan gondolkoznak arról, amiben élünk. Olyanok, akiknek már nem elég, hogy otthon dohogjanak magukban.
Arról nem beszélve, hogy tüntetéseken nem doktori értekezéseket szokás felolvasni. Tümtetéseken határozottan és világosan kell beszélni. Felszínesen szemlélve a dolgot, talán lehet az agresszív hatalmi politika kemény visszautasítását is pusztán erőfitogtatásnak látni, de ahhoz el kell vonatkoztatni a tartalomtól. A szónoklatok szenvedélyesek voltak, de elvi következetesség jellemezte mindegyiket. Nem hangzott el egyetlen olyan mondat sem, amely ne valós állításokat tartalmazott volna, amely bármely demokratikus értéket vagy elvet sértett volna. Tehát ahhoz, ami történt, mind a „demokratikus”, mind a charta” szavak jogosan illeszthetők.