rss      tw      fb
Keres

Egy kötőszó




Csodálkozom Heisler Andráson, hogy felvette a kesztyűt és az Együttélés házának tervéről Gerő Andrással szállt vitába. Gerő András a Sorsok Háza Schmidt Mária által vezényelt projektjének élharcosa. Eminens érdeke tehát az azt kiváltó vagy azzal párhuzamos terv bírálata. Ezért én nem Gerővel perlekedem, ha pedig magára venné, amit a tárgyban gondolok, válaszomra ne számítson.


A magyar-zsidó együttélés – ezek tüzes szavak, kivált az emlékezések fáklyájánál. Miközben ugyanis a zsidóság együttélést kívánó része honszerelemtől égve maradéktalan magyarnak vágyta magát, ez az áhított többségi társadalom részéről igencsak ritka alkalmak idején valósult meg. A jeles történész és szociológus, Karády Viktor a többségi társadalom kimondatlan, mégis érvényes asszimilációs ajánlatáról beszél, amelyet a betagozódást áhító és elfogadó zsidóság megértett és értelmezett, belenyugodott vagy örült neki, a sátrát el nem mozdította a Duna-Tisza közéről. Az asszimiláció feltételeit viszont a befogadó – régi és rossz szóval, a gazdanép – folytonosan változtathatta. Mihelyt az egyik feltétel teljesült, tüstént magasabbra tették a lécet. A kölcsönös vonzalom liberális szakaszára az asszimilációs bizalmatlanság kora következett. A nyelvi asszimiláció teljesítésével sem valósult meg a társadalmi egyenjogúság. Az izraelita vagy Mózes-hitű testvérből egy villanás alatt született meg a büdös zsidó, ha bűnbakra volt szükség.


A magyar történettudomány komoly képviselői immár azt is kikutatták, hogy az antiszemitizmus a századforduló óta a szociális demagógia köpenyét öltötte magára. Ungváry Krisztián fontos Horthy-könyve után nehéz azt állítani, hogy a zsidók magyarságát nem a teljes korszak tette kérdésessé. Ady Endre korrobori hasonlata két egymásba kapaszkodó közösség fojtogató táncának látta az együttélést, amelyből egyik fél sem tud szabadulni – ez mélyen igaz volt mindaddig, amíg az egyik „táncos” félmilliónál is több tagját össze nem fogdosták, gettóba nem gyűjtötték, és meg nem semmisítették. Ezeknek az áldozatoknak a többsége magyarként élt, de zsidóként halt meg, szörnyű kínhalállal, éppen magyarságától megfosztva.


Olcsó rabulisztika és gaz megtévesztés arról értekezni, hogy ez egységes történet, s hogy az esetleges Együttélés Háza ismét megkülönböztetné a zsidóságot a magyarságtól. Korántsem: a történelem csak ellentmondásokban ragadható meg. A kirekesztőkre a befogadók válaszoltak, a zsidó elkülönülésre a negyvennyolcas honvédek. Ennek a konfliktusnak, éppen a megértés és megbékélés jegyében tartalmasabb megjelenítése lehetséges, mint a Józsefvárosi pályaudvaron a gyermek-holokauszt horror-Disneylandje.


Rabulisztika az is, hogy a magyar és zsidó kifejezésben egy kifordított antiszemitizmus jelenne meg. Csupán csak annyi, hogy a kirekesztés korszaka után nem az eggyé olvadás következett be. A létező szocializmus csaknem fél évszázada eltagadta a gondokat, a sokadik felszabadulás pedig a kormánypártban eresztette szabadon Csurka Istvánt. A magyar-zsidó „együttélés” gondjainak tagadása egy kirekesztő nemzetfogalom nevében történhet meg csupán. Addig épp az „együttélés” válik problematikussá. A zsidóság sokat elért Magyarország történetében. Középosztályi mobilizációt, státuszkompenzációt nemességek szerzésével, ám annak elismerését, hogy magyar, megtagadták tőle. Megvédik mint kisebbséget, a kulturális kovász szerepét olykor, fogcsikorgatva ugyan, de odaadják. Befogadják a polgári életbe – persze nem minden kockázat nélkül –, de a nemzet újmódi fogalmába nem illenek bele. A zsidó közösség ezt próbálja kifejezni azzal, hogy érveit a vértanúk hitelesítik. A történelmi felelősség egyértelmű beismerése pedig az a jóvátétel, hogy az elhurcolt és megölt magyar zsidókat végre zsidó magyarokként befogadják.


Ez a narratíva nem a Sorsok Házáé, nem a Veritas intézeté és nem az öngyűlölő zsidóké.


A zsidó közösség mai vezetőit azzal diszkreditálni, hogy ők csupán egy vallási közösség választott képviselői, csak akkor lenne érvényes, ha kormányzat nem őket választotta volna az emlékév partnerének.


Minek kertelni? Az emlékév csődje nem azt mutatta meg, hogy az a bizonyos ÉS, azaz a zsidó (vagy amit ezen a többségi érzet ért, és a „magyar”, amit jelenleg a Horthy-korszak restaurátorai, a visszamenőleges történész-kollaboránsok képviselnek) ismét konfliktushelyzetbe került. Az emlékév meghirdetésével a kormány egy szándékában kifogásolhatatlan irányba indult el. Ezt a repülőgépet eltérítették, a holokauszt éve a holokauszt tagadóinak fogságába került. Egy kormányzatot könnyű megtéveszteni, és befolyásolni. A hatalom holdudvara éhes, előpattan nagyobb koncok láttán.


Megér Szakály Sándor vagy kitalálója, Boross Péter egy misét? Érdemes Schmidt Máriának újabb intézetet adni? A magánszorgalmú salabakterek mindig készek a szolgálatra.





A szerk. megj.: Mint minden hozzászólást, ezt is továbbítottam az eredeti cikk szerzőjének, hogy válaszoljon rá, ha kíván. Gerő András válasza ezúttal az volt, hogy mivel Ungvári Tamás rövid írása az ő cikkének tartalmi mondandóját, gondolatmenetét nem érinti, ezért tőle érdemi intellektuális reakciót nem igényel.


Az eredeti cikk: Gerő András: ÉS
Heisler András írása: De
Gerő András válasza Heisler Andrásnak