A választójogról és a határon túli magyarokról

A Fidesz-KDNP, a kormány és parlamenti frakciója hatalomra kerülése óta folyamatosan barkácsol a választójogi törvényen. Az önkormányzati választások előtt gyorsan átalakították a törvényeket, hogy megnehezítsék minden új politikai kezdeményezés, valamint a civil szervezetek létét, választásokon való részvételét. Majd amikor törvényerőre emelték a kettős állampolgárságot, akkor tudni lehetett, hogy ennek a törvénynek is lesznek választójogi következményei – noha ezt „jó szokásukhoz” híven szorgosan tagadták (az egy Semjén Zsolt kivételével, aki folyamatosan „kibeszélt”). Az utóbbi időben azonban újra felengedtek egy kísérleti léggömböt, amit csak azért nem övezett nagyobb figyelem, mert az újabb és újabb politikai események egyszerűen elsodorták ezt a hírt. Pedig Gulyás Gergely, az Országgyűlés alkotmány-előkészítő eseti bizottságának fideszes alelnöke nem kevesebbet mondott, mint, hogy szavazati jogot kapnának a határon túl élő magyarok is. Szerinte nem kell a választójogot magyarországi lakóhelyhez kötni, egyébként meg minden egyebet a választójogi törvény módosítása során kell majd pontosítani. Ezt követően kialakult egy kisebb vita, amelynek során felvetődött a kétkamarás parlament ötlete, felemlegettek különböző nemzetközi példákat, találgatások hangzottak el a választójoggal ténylegesen élni akarók számáról, politikai, ideológiai hovatartozásáról, valamint a választás lebonyolítási módjáról, logisztikájáról, az ezzel kapcsolatos problémákról.

Ugyanakkor kevesebbet (pontosabban szólva, szinte semmit sem) lehetett hallani néhány egyéb, nem közvetlenül politikai jellegű, de azért legalább olyan lényeges megfontolásról. Például arról, hogy a választójog megadása a politikai közösség életében való részvétel lehetőségét teremti meg. Éppen ezért a határon túli magyarok választójoga több alapvető fontosságú elvi kérdést vet fel. Az egyik kérdés az, hogy kiknek, milyen ismérvek, feltételek, és milyen indíttatások alapján akarjuk megadni a magyarországi politikai életben való részvétel lehetőségét. A kormány ebben a kérdésben azon az állásponton van (vagy látszik lenni), hogy a magyarországi politikai életben lakóhelyétől függetlenül minden magyar részt vehet – hogy aztán él-e választójogával, azaz ténylegesen bekapcsolódik-e a politikai életbe, az már egyéni döntések függvénye. Ha ez azonban így van, akkor azt a kérdést kell feltenni, mi indokolja, miért van szükség arra, hogy New York-i, berlini, szabadkai vagy marosvásárhelyi stb. magyarok részt vegyenek a magyarországi politikai életben, hogy itt is gyakorolhassák választójogukat? Szimbolikus jelentősége van ennek az ügynek, vagy átlátszó pártpolitikai megfontolások (a határon túli magyarok nagy része a Fidesz híve, követője, mondják egyesek) állnak a kezdeményezés mögött? Akármelyiket (vagy mindkettőt) is tételezzük, az igazi kérdés az, hogy térbeli határokkal bíró, territoriális alapokon nyugvó, vagy határokon átnyúló, kulturális kritériumok mentén szerveződő politikai közösséget részesítünk-e előnyben; hogy az „ott-lét”, vagy a „magyarnak érzem magam” szempontja-e a meghatározó? Számomra nem kérdéses, hogy a demokratikus politikai közösségek térbeli szerveződések, azaz elválaszthatatlanul összekapcsolódnak az ott élőkkel – függetlenül ezek kulturális hovatartozásától. Mégpedig azért, mert a társadalmi konfliktusok – még a globális konfliktusok is – mindig helyi keretekben jelentkeznek, és helyi megoldásokat igényelnek. Azaz azoknak a politikai erőfeszítéseit kívánja meg, akik az adott helyen, társadalomban élnek, s annak a gondjait, problémáit, konfliktusait tapasztalják meg. Ezért (is) ostoba és egyben erkölcstelen az a felfogás, amely a határon túli magyarok választójogával kapcsolatban „nem a magyar nemzethez tartozó nemzeti kisebbségeket” emleget. Éppen ezért érdemes leszögezni, a nem az adott országban élő, nem ott született, nem ott szocializálódott embereknek semmiféle érintettségük, tapasztalatuk sincs az adott társadalom problémáival összefüggésben – függetlenül attól, hogy miképpen definiálják vagy élik meg kulturális, nemzeti identitásukat. Egyszerűbben fogalmazva, a „magyar nemzeti identitás” nem elegendő alap a magyarországi politikai életben való részvételre, az itteni, a hazai adópolitika, oktatáspolitika, médiapolitika stb. alakulásába nem lehet Londonból, Torontóból vagy éppen Kolozsvárról csak azon az alapon beleszólni, hogy én is magyar vagyok.


From order to disorder –flickr/winterofdiscontent

Már csak azért sem, mert nem olyan egyszerű eldönteni, ki számít magyarnak. A kettős állampolgárságról szóló törvény ebben a tekintetben a leszármazást tekinti mérvadónak. De mit jelent a „magyarság” mondjuk abban az esetben, ha valaki 56-os menekültek gyerekeként Floridában született, ott nőtt fel, s beszél ugyan magyarul, néha eljön meglátogatni a rokonait, de ezen kívül semmi köze sincs ehhez az országhoz. Vagy persze az is lehet, hogy megtanult magyar népdalokat, néptáncokat – de akkor is, mi köze a magyar népi kultúrának mint szabadidős tevékenységnek a mai Magyarország politikai életéhez? Pontosan tudjuk, semmi. Miért kellene megadni ezeknek az embereknek, ezeknek a sokféle, egymástól is sokban különböző generációknak azt a lehetőséget, hogy akármilyen formában is, de ebben a „távoli” és „idegen” országban is gyakorolják szavazati jogukat? Hogyan lennének képesek megítélni, mire, milyen gazdasági, politikai intézkedésekre, megoldásokra van (lenne) szüksége ennek az országnak? De ugyanezt a kérdést fel lehet vetni azzal az elképzelt – mondjuk – kolozsvári (kassai, szabadkai stb.) családdal kapcsolatban is, ahol már a szülők, sőt a nagyszülők sem Magyarországon éltek, ahol generációk szocializálódtak, szereztek, halmoztak fel sajátos, a magyarországitól eltérő társadalmi tapasztalatokat, s nemzeti, kulturális identitásukban is az abban a másik országban való élés tapasztalata tükröződik vissza. Nekik miért kellene/lehetne itt (is) szavazni? Miért kellene/lehetne beleszólniuk abba, hogy mi, akik itt élünk, milyen politikai rendszert akarunk?

E kérdésekre a jobboldalnak nincs racionális válasza, nem is lehet. Éppen ezért aligha véletlen, hogy ha ez a kérdés megfogalmazódik, nyilvánosan felvetődik, akkor vagy rögtön hazaárulóznak, a nemzeti érzés sérelmeiről, „magyargyűlöletről” beszélnek, vagy patetikus és romantikus történelmi magyarázatokba bonyolódnak. Az alapvető tévedés ott van, hogy a jobboldal azt hiszi, azt gondolja, azt hirdeti, hogy a nemzeti identitás állandó, örök, és homogén, vérségi alapon öröklődik, s kulturálisan artikulálódik. De attól, hogy ezt hiszik, ez még nincs így. A közös, az egységes magyar nemzeti identitás eszméje nem történelmi, és még kevésbé politikai realitás, hanem a közös, azonos kultúrába vetett hit kifejeződése – geglaubte Gemeinsamkeit, írta egykor Max Weber. A magyar nemzeti identitás, a magyar nemzeti kultúra azonban nem ilyen, nem egyforma és nem homogén, hanem éppen hogy nagyon sokféle, tagolt és ellentmondásos − a „magyarságot” nagyon sokféle módon lehet megélni. Ugyanakkor ezt a hitet, a kulturális nemzet eszméjét senki nem akarja elvenni azoktól, akik hisznek benne. Ha a magyar miniszterelnök azt gondolja, hogy „A magyar nemzet összekapcsolt részei olyan tartalékenergiát jelentenek a Kárpát-medencében, amelyet ha mozgósítani vagyunk képesek, akkor nemcsak szabadabban élhetünk, nemcsak urai lehetünk a saját közösségeink (a nyelvtani hiba nem az én „készülékemben” van!), hanem boldogulni fogunk a gazdasági életben, több lesz a fizetség, vastagabb lesz a kenyér, jobb iskolába járhatnak a gyerekeink, és könnyebben fogunk élni, mint ahogy éltünk az elmúlt húsz esztendőben” – ez az ő dolga. De erre a világképre, egy ilyen, kulturális ismérveken alapuló „elképzelt közösségre” nem lehet politikai közösséget építeni. Ez az út sehova sem vezet.


Niedermüller Péter                  


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!