Csapkodások
- Részletek
- Fleck Zoltán
- 2010. március 16. kedd, 03:01
Látlelet az ügyészségről és a Fidesz rendpártiságáról
Dávid Ibolya közleményben kérdezi, hogy mi folyik az ügyészségen. A kérdés persze költői, a volt igazságügy-miniszter pontosan tudja, hogy mi és miért történik az alkotmányjogi státuszát tekintve független ügyészségi szervezetben. Az MDF elnöke az Oktatási Minisztérium köztisztviselője ügyében történt újabb kiszivárogtatás után azt állítja, hogy az ügyészég mindig egy oldal szempontjai és érdekei mentén szivárogtat.
A magyar igazságszolgáltatás és az egész jogállam sötét fejezete Györgyi Kálmán lemondatásával kezdődik 2000-ben, és még nagyon sokáig fog tartani, mert nincs olyan tényező, amely a belátható jövőben fordulatra kényszeríteni az érintetteket. Az éppen a hatalomból távozó, két cikluson át kormányzó baloldal képtelen volt javítani a helyzeten. Pedig tudhatta, olyan szervezetről van szó, amely szinte minden lehetőséggel rendelkezik, de szinte semmi kontroll nem működik felette, ezért a szervezeti torzulások és politikai elfogultságok súlyosan veszélyeztetik a jogállami működést. Ma az ügyészség dönti el, hogy kiből lesz vádlott, ki menekül vádelejtéssel és milyen ügyről mit tudhat meg a közvélemény. Ez utóbbi jogszabálysértések eredménye, előbbiek a rossz szabályozás következményei. Semmi okunk arra, hogy az ügyészség pártatlanságát feltételezzük, mert nincs olyan garancia, amely akadályát képezné a visszaélésnek, a büntető igazságszolgáltatás legfontosabb szervezete nem úgy választja ki alkalmazottait, nem úgy kezeli a nyilvánosságot és nem úgy működik, ahogy egy stabil jogállamban elvárható lenne. Rossz a szabályozás, mert nem számított a régió hatalomgyakorlási hagyományaira.
Ezzel a szervezeti háttérrel együtt kell értelmezni a hatalmi vágyaikat korlátozni alig képes jobboldali rendteremtők és felelősségrevonók szándékait. Az állami hatalmat eddig működtetők egy részének korrupcióval való fertőzöttsége megkönnyíti a dolgukat. Ez azonban nem változtat azon, hogy a bűnüldözés politikai célokra való felhasználása a jogállami igazságszolgáltatás maradékait is felszámolja. A kiszivárogtatás csak kisszerű bosszú ahhoz képest, amit nem tudhatunk meg a vádhatóság működéséből. Egy másik volt jobboldali igazságügyminiszter hónapok óta csúfolja meg szakmáját politikai ellenfelei börtönbe csukatását ígérve.
A rend pártjaként tetszelgő Fidesz rendpártisága ijesztő. A program e részének egyetlen mondata sem haladja meg a szélsőjobboldal színvonalát, szellemiségük teljesen azonos. Lázár János reménybeli rendminiszter (ha a választások eredményeként nem szorítja ki őt egy hasonló jobbikos) a jól ismert populista büntetőpolitika toposzait szajkózza hónapok óta, és ezek kerültek be a párt programjába is. Ezekkel persze választások idején nem lehet veszíteni, mert évek alatt sikerült elérni, hogy azok is féljenek a bűnözéstől, akik csak tv-ben láttak bűnelkövetést. Viszont soha nem láttak működő jogállami igazságszolgáltatást, tehát azt szeretnék, hogy legalább rend legyen. A büntetések szigorításának programja, a három csapás intézményének ötlete olyanoktól származik, akik nem ismerik a hazai büntetéskiszabási gyakorlatot, fogalmuk sincs a büntetőpolitikai döntések társadalmi következményeiről, soha nem láttak elemzéseket arról, hogy a szabadságvesztés büntetése hogyan termeli újjá a bűnözést. Nem ismerik, illetve tudatosan figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy a büntetések hazánkban az európai átlagnál szigorúbbak, hogy a tényleges életfogytiglan egyszerűen embertelen és igazolhatatlan büntetés, hogy a néhány amerikai államban kipróbált differenciálatlan három csapás büntetés idegen az európai büntetőjogtól és súlyosan diszfunkcionális következményekkel jár. Többek között az arányosság sérelmével és társadalompolitikai károkkal. Ez utóbbi azonban lényegében nem vethető a Fidesz szemére, mert programjába szervesen illeszkedik a szociális problémák kriminalizálása. A szigorító büntetőpolitika ugyanis természete szerint két célt szolgál: a rendpárti és szorongó választó megnyerését és a legrászorultabbak büntetőpolitikai kezelését. A középosztályra koncentráló szociálpolitika "természetes" és borzasztó következménye a legalsó társadalmi rétegek bebörtönzése, különösen, ha ennek még etnikai tartalom is adható. A választók túlnyomó többsége sem ismeri a büntetőpolitikai fordulat következményeit és az éppen beígért intézmények hatásait. A szakemberek hangja választások előtt nem éri el az ingerküszöböt, reménytelen azzal érvelni, hogy milyen eredményeket értek el az elmúlt években az áldozatvédelem, a bűnmegelőzés és a helyreállító igazságszolgáltatás intézményei. Az ijesztő inkább az, hogy a Fidesz ilyen ügyekben megszólaló jogász végzettségű politikusai láthatólag alkatilag képtelenek befogadni a kemény megtorlásnál differenciáltabb logikát.
Józan szemlélő azt hihette, hogy miután kiderült, hogy a Fidesz korábbi háromcsapás törvényjavaslata egy wikipédia szöveg egyszerű leemeléséből állt, komoly közszereplő nem áll újra elő olyan javaslattal, amely mellé nem lehet egyetlen szakember egyetértését sem megkapni. Kizárólag olyanok támogatják, akiknek fogalmuk sincs, miről van szó. Ezt nevezik populista büntetőpolitikának.
De mit is neveznek három csapásnak? Azt a büntetési rendszert, amely a harmadik erőszakos bűncselekmény elkövetése után nem ad mérlegelési lehetőséget a bírónak, a törvényben a tetthez rendelt büntetési tételnél jóval súlyosabb, akár háromszoros vagy életfogytiglan tartó szabadságvesztést kell kiszabnia. A bírói mérlegelési szabadságot hasonló okokból, az úgynevezett középmérték-szabállyal korábban is korlátozó Fidesz politikusai soha nem olvastak el egyetlen írást sem arról, hogy mit jelent egy ilyen rendszer. Hogyan válik egy kisebb súlyú elkövető üldözéséből véres ámokfutás, hiszen neki már úgyis mindegy, hogyan telnek meg a börtönök olyanokkal, akik nem rendelkeztek bűnözői identitással, de a hosszú szabadságelvonás bizonyosan előállítja ezt az eredményt. És soha nem képzelték el azt a tipikus helyzetet, amely egy családi verekedésből indul, aztán egy baráti italozásból kifejlődött kocsmai késeléssel folytatódik és harmadszorra egy újabb orrbaveréssel fejeződik be. Egy differenciálatlan, a bírónak mérlegelést nem engedő büntetési rendszer tömegével zár be 20 évre vagy életfogytiglanra (a kettő lényegében azonos) olyanokat, akik nem megrögzött bűnözők, akik konfliktusaikat, különösen ittas állapotban, erőszakosan oldják meg. Az ilyen büntetőpolitika nem válogat, de tipikus következménye a súlyos társadalmi kirekesztésben élők teljes szeparációja, a társadalmi léttől való totális megfosztás.
Aki ma így érvel, az védi a bűnözőket, a megélhetési bűnözés szószólója vagy elvakult, károkozó jogvédő.
Aki meg az igazságszolgáltatás intézményeit bírálja, az a politikus bűnözőket félti, aláássa a jogállam tekintélyét? A hatalmával visszaélő ügyészség, embertelen büntetőpolitika és felkészületlen, számos sebből vérző bíróság: nincs minek a tekintélyét aláásni.