Kettős beszéd: holokauszt-emlékév és Horthy-rehabilitáció



A 2014-es holokauszt emlékév meghirdetésétől az Orbán-kormány egyebek közt azt remélte, hogy javíthat negatív külföldi imázsán. Ám most már úgy látszik, az emlékév ezt a hivatását aligha fogja betölteni.


Mivel magyarázható az emlékév kudarca? A zsidó közösséget ért szimbolikus sérelmek hátterében egy – a hivatalos holokauszt emlékév logikájával ellentétes – eseménysorozat bontakozik ki. Mindinkább úgy tűnik, valójában nem is egy, hanem két emlékév zajlik egyazon időben. A hivatalosan meghirdetett holokauszt-emlékévvel párhuzamosan zajlik egy másik – nyilvánosan nem meghirdetett – emlékezetpolitikai offenzíva, középpontjában Horthy rehabilitációjával. Mivel a Horthy rehabilitáció „emlékéve” hivatalosan nincs meghirdetve, azt sem lehet tudni, hogy a kampányt a kormánypártok melyik része és milyen megfontolásból támogatja. És azt sem, hogy a kormány egyes tagjai mennyire vannak tisztában a rehabilitáció által felvetett problémák súlyával. Ehhez ugyanis olyan történelmi ismeretekkel kellene rendelkezniük, amelyek meghaladják a tájékozottságukat.


Egyvalami viszont máris világos: a holokauszt emlékév meghirdetésével a kormány túl nagyot markolt. Önként és önmagát vitte bele a kettős beszéd csapdájába, amelyet a holokauszt emlékév meghirdetésével saját maga állított önmagának. A kettős beszéd az Orbán-kormány esetében nem egyszeri, véletlen üzemzavar, hanem tételesen felvállalt politikai program és hatalmi technika, amellyel a Fidesz a különféle, egymással ellentétes elveket valló szavazótáborokat és lobbicsoportokat egyszerre kíván magához kötni. „Ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok” – mondta a miniszterelnök 2011-ben. Az egymásnak ellentmondó nyilatkozatok és kormánykezdeményezések nem a sors véletlen fordulatai, hanem a krónikusan állandósult kettős beszéd következményei. Az emlékévvel a Fidesz egyfelől jelezni akarta, hogy indokolatlan az aggodalom a magyarországi antiszemitizmus megerősödése miatt. Másfelől viszont Horthy rehabilitációjával igyekszik megnyugtatni saját választói bázisának azon radikális rétegét, amely akár el is pártolhat a Fidesztől a Jobbik hívó szavára.


A kormány egyes nyilatkozatai és kezdeményezései nem véletlenül nélkülözik a konzisztenciát. Az egyik oldalon – főként a külügyi apparátustól – rendre hangzanak el a magyar államnak a holokausztban való felelősségét kimondó nyilatkozatok. Ilyen volt a külügyminiszter, Martonyi János beszéde egy budapesti nemzetközi konferencián, amelyben elismerte, hogy „a magyar holokausztot magyarok követték el magyarok ellen, az elkövetők és az áldozatok egyaránt magyarok voltak”. Hasonlóan fogalmazott Lázár János államtitkár egy párizsi rendezvényen: „a magyar állam egyes vezetőit súlyos, személyes felelősség terheli a magyar zsidók deportálásáért. Saját polgáraik halálra ítélésért”. Igaz, Horthy Mikós nevét sem Martonyi, sem Lázár nem mondta ki. Horthy felelősségét azonban mindketten elismerték, ha közvetve is, hiszen az 1944. tavaszi-nyári deportálások idején a magyar állam legitim vezetője Horthy Miklós kormányzó volt. Magyarország ENSZ nagykövete, Kőrösi Csaba a magyar állam felelősségére helyezte a hangsúlyt: „Bocsánatkéréssel tartozunk az áldozatoknak, a magyar állam bűnös volt a holokausztban. Először azért, mert nem védte meg saját állampolgárait a pusztulástól, másodszor pedig azért, mert segédkezett és anyagi forrásokat biztosított a népirtáshoz”.


Nyilvánvaló, hogy ezek a nyilatkozatok a magyar holokausztról egészen mást mondanak, mint a német megszállási emlékmű. Csakhogy Martonyi, Lázár és Kőrösi ugyanannak a kormánynak képviseletében szólalnak meg, amely egyidejűleg Horthy Miklós ártatlanságának hangsúlyozására új történeti intézetet alapít. Józan ésszel alig felfogható rövidlátás, tudatlanság vagy vakmerő cinizmus kellett ahhoz, hogy ugyanaz a kormány, amely a Horthy rehabilitációhoz nevét adja, párhuzamosan holokauszt-emlékévet hirdessen.


Tegyük hozzá: a kettős beszéd hatalmi technikája Magyarországon nem újkeletű, különösen nem a zsidókkal kapcsolatban. Horthy kormányzóságának idején (1920–1944) az állami antiszemitizmus hol erőteljesebben, hol enyhébben érvényesült, de a Horthy-korszak valamennyi kormánya egyaránt vallotta, hogy Magyarországon „létezik zsidókérdés”, amelyet „meg kell oldani”.


A kettős beszéd alaphangját a húszas években Bethlen István miniszterelnök adta meg. Egyfelől Bethlen sokat tett azért, hogy a konszolidáció érdekében mérsékelje a háború és a forradalmak után fellángolt antiszemita gyűlöletpolitizálást. Másfelől viszont kinyilvánította azt is, hogy hosszabb távon kívánatosnak tartja a zsidóság kiszorítását is a gazdaság és a politikai élet színtereiről és ennek érdekében életben tartotta a numerus clausust. (1) Zsidóellenes intézkedéseket a numerus claususon túl Bethlen nem vezetett be, de rendre szubjektív együttérzését fejezte ki azokkal, akik a „zsidókkal” szemben erélyesebb fellépést vártak tőle. Azt pedig, hogy kormánya ilyesmire nem kapható, többnyire a pragmatikus politizálás kényszerével magyarázta meg. (2) „Kell hogy antiszemitát mutasson...” – írta róla egyik zsidó híve, aki szerint a kettős beszéd taktika volt csupán, nehogy a zsidókat megbékítő lépéseivel Bethlen az antiszemita közvélemény szemében „gyanússá váljon”. (3)


A kettős beszéd hagyományát Bethlent követően Gömbös Gyula bizarr módon folytatta. Eredetileg Gömbös a fajvédő erők vezéreként futott be magas karriert. Miniszterelnökké történt kinevezése után, 1932-ben azonban a zsidó tőkések megnyugtatására teljes fordulatot jelentett be: a parlamentben szemfényvesztő kijelentésben deklarálta, hogy szakít fajvédő elveivel és békejobbot nyújt a „zsidóknak”. Mindez álságos ígéret volt csupán, hiszen Gömbös nyomban megszigorította a numerus clausus alkalmazását, és miniszterelnöksége alatt egyéb zsidóellenes intézkedéseket is hozott. (4) A Gömbösét követő kormányok antiszemitizmusa pedig már egyre nyíltabbá vált, s ezáltal le is szűkült a propaganda és a kormánypolitika közötti szakadék.



A Horthy-rehabilitáció lépései a holokauszt-emlékév során


A Horthy rehabilitáció koreográfiája nem előzmény nélküli. Két évvel korábban a Jobbik kezdeményezte, hogy a kormány Horthy-emlékévet hirdessen, mert a Jobbik szerint Horthy Miklós történelmi alakja szimbolizálja azt a hagyományt, amelyet egész Magyarországnak követnie kell. A Horthy-korszak – így a Jobbik – mintául kell, hogy szolgáljon „minden, népe sorsáért felelősséget vállaló politikai erő számára”. A Horthy Emlékévnek „más mederbe kell terelnie… a nemzeti történelemszemléletet”, meg kell ismertetnie Horthy életpályájának és tetteinek „vezérlő eszméit”, széles körben ismertté kell tennie „az utolsó magyar államférfi” politikusi és emberi erényeit és azt, hogy Horthy a trianoni határok revízióját békés úton, háború nélkül érte el. Arra, hogy a német szövetségi rendszer bukásával a revízió maga is nyomban elbukott, a Jobbik már nem tér ki. Kezdeményezésével a Jobbik mintegy megkoronázni kívánta azt a hosszabb folyamatot, amely Horthy Miklósnak az Antall-kormány által 1993-ban félhivatalosan lebonyolított újratemetésével és tucatnyi Horthy-szobor felállításával két évtizede zajlik Magyarországon.


A kormánypártok 2012-ben a Jobbik kezdeményezését leszavazták. De 2014-ben számos kormányintézkedés utal arra, hogy a Jobbik által javasolt Horthy-emlékév jónéhány alapgondolata éppen a holokauszt-emlékév alatt valósul meg – immáron a kormány irányítása alatt. 2014 januárjában jelentette be a kormány, hogy megalakítja a miniszterelnökségnek alárendelt Veritas Történetkutató Intézetet, hogy az intézet „helyreállítsa a nemzeti öntudatot”, „újravizsgálja a két világháború közötti időszakot” és a magyar történelem eseményeit „kicsit más szellemiséggel” mutassa be. Az intézet szellemi atyja, Boross Péter volt miniszterelnök (1993–1994) meghirdetett célja, hogy enyhítse Horthy Miklós negatív történelmi megítélését. Boross nem tagja az Orbán-kormánynak, de rendszeresen nyilatkozik arról, hogy egyeztet a miniszterelnökkel. Nyilvános fellépésein szinte szó szerint visszhangozza a Jobbik korábbi, Horthyval kapcsolatos terveit. Eljött az ideje – mondta Boross a szoborbotrány kipattanása után a Magyar Hírlapnak –, hogy a kormány „helyre tegye múlt értelmezését” és fellépjen egy „kis értelmiségi kör szellemi diktatúrája” ellen, amely Horthy szerepét igazságtalanul negatívan ítéli meg. Horthy nem felelős a magyar zsidók sorsáért – így Boross –, mert a zsidók tömeges meggyilkolása csak a magyar állami szuverenitás elvesztése, az 1944-es német bevonulás után következett be. Boross állításai tarthatatlanok: Horthy és a magyar állam felelőssége az 1944 tavaszi és nyári deportálások idején egyértelműen megállapítható. Horthy a németek bevonulása után a helyén maradt, és ezzel legitimálta a megszállást. Az új kormányt és Sztójay Döme miniszterelnököt Horthy nevezte ki, a deportálásokban a magyar államapparátus a Horthy által kinevezett kormány utasításainak megfelelően járt el.


A kormány új történeti intézete, a Veritas Horthyt nem csupán az 1944-es deportálások felelőssége alól kívánja felmenteni. Az intézet igazgatója, Szakály Sándor átlátszó nyelvpolitikai zsonglőrködéssel bagatellizálta Horthy felelősségét az 1941-es Kamenyec Podolszk-i tömeggyilkosságban. A magyar kormány 1941-ben 18 ezer magyar és nem magyar zsidót adott át a németeknek, akik azután meggyilkolták őket. Horthy felelősségét ebben a történetben nem lehet a német megszállásra hivatkozással enyhíteni, hiszen Magyarországon 1941-ben nem voltak német csapatok. Szakály tehát magát a „deportálás” kifejezést utasítja el. Hatalmas botrányt kavart kijelentése szerint az 1941-es „kitoloncolást” pusztán „idegenrendészeti eljárásnak” kell tekinteni.


A Horthy-rehabilitáció második eseménye 2014 elején a német megszállási emlékmű felállításának bejelentése volt. A kipattant botrány során Semjén Zsolt miniszterelnökhelyettes először utalt arra, hogy a 2014-es évben nem egy, hanem két – egymástól formailag független – megemlékezés-sorozat zajlik. A német megszállási emlékművet – mondta Semjén – nem a holokauszt-emlékév keretében tervezi a kormány felavatni, mert „az emlékmű egy attól elkülönült kérdés”.


A Semjén-féle „elkülönült” események – a Népszabadság híradása – egyfajta, a holokauszt-emlékévtől függetlenül létező „ideológiai naptár” ritmusát követik. A naptár, amelyet egy tanácsadói kör dolgozott ki a kormány számára, olyan „nemzeti határnapokat” tartalmaz, amelyek alkalmasak a „nemzeti öntudat megerősítésére” és amelyeket ezért a kormány időtálló szimbolikus alkotásokkal is meg kíván örökíteni.


A Horthy-rehabilitációhoz köthető tervek egy része egyszeri, rövid távon megvalósuló alkotás, mint amilyen a német megszállási emlékmű vagy a Veritas intézet létrehozása. De éppen 2014 tavaszára, a holokauszt-emlékévre érnek be bizonyos régebbi, több évvel ezelőtt beindított kezdeményezések is, mint például a budapesti parlament előtti Kossuth tér arculatának visszaváltoztatása az 1944-es állapotra. A térről elkerült Károlyi Mihály szobra. Ezt a Jobbik 2007-ben kezdeményezte azzal, hogy Károlyi helyére Horthy Miklós szobrának kell kerülnie. (5) Egy távolabbi, Duna-parti sétányra száműzték József Attila szobrát is. A munkálatok több éve megindultak, de az 1944-es arculatára visszaalakított tér átadásának dátuma célzatosan időzített: a teret három nappal a német megszállási emlékmű felavatása előtt nyitják meg.



Az eredendő vétek: a preambulum


Horthy rehabilitációjának folyamatában mind a Kossuth tér átalakítása, mind a német megszállási emlékmű logikus lépések. Maradandó módon, köztéri emlékhelyek hivatottak megörökíteni azt a történelemszemléletet, amelyet a Fidesz 2011-ben létrehozott új alkotmányának preambuluma tartalmaz.


Az új alkotmány a mai magyar állam történelmi elődjének a Horthy-korszak államát jelöli meg. A német megszállás dátumát alkotmányos határnapnak tekinti, mert ezen a napon veszítette el Magyarország „nemzeti önrendelkezését”. (6) Mindazért tehát, ami a megszállás után következett, már nem a magyar állam, hanem az idegen megszállók viselik a felelősséget.


A preambulum szemlélete ugyanazon a hamis logikán alapul, mint a német megszállási emlékműé. A németek bevonulásával a magyar állam nem vesztette el minden mozgásterét. A hadsereget és a karhatalmat a bevonuló német erők nem fegyverezték le. Horthy Miklós a helyén maradt, beleszólhatott az új kormány összetételébe és nyilvános megjelenéseivel legitimálta az új helyzetet. A németellenes politikusok letartóztatásában a magyar karhatalom is részt vállalt. A korábbi kormány számos minisztere hivatalban maradt, a parlament tovább ülésezett. Horthy a Sztójay-kormánynak szabad kezet adott a zsidókkal szembeni intézkedésekre: formálisan is lemondott a zsidókkal kapcsolatos rendeletek ellenjegyzéséről. A kisvártatva beinduló gettósítást és deportálást a magyar karhatalom és közigazgatás végezte.


Bethlen István, a húszas évek miniszterelnöke, aki ekkor már illegalitásban bujdosott, világosan látta, hogy a katasztrófa előidézésben a magyar állam bűnrészessé vált. A német megszállás harmadik hónapjában Horthyhoz intézett titkos memorandumában követelte, hogy Horthy állítsa le a deportálásokat, váltsa le a kollaboráns Sztójay-kormányt és helyébe új kormányt nevezzen ki. Ennek feladata az lesz, „hogy véget vessen annak az embertelen, ostoba és a magyar jellemhez nem illő kegyetlen zsidóüldözésnek, amellyel a jelenlegi kormány a magyar nevet bemocskolta a világ szemében, és amely a legfertelmesebb korrupció, rablás és tolvajlásnak vált kútforrásává, és, amelybe, sajnos, a magyar intelligenciának is tekintélyes része belesodródott. Ezt a szégyenfoltot jó hírnevünkről letörölni már aligha lesz lehetséges, de véget kell vetni ezeknek a barbárságoknak, mert különben maga a keresztény magyar társadalom fertőződik meg gyógyíthatatlanul.” (7)


Bethlen a helyzetet jól mérte fel: Horthynak valóban módjában állt leállítani a deportálásokat. Három hónappal azután, hogy a kormányzó a Sztójay-kormánynak szabad kezet adott a zsidók sorsának irányítására, korábbi álláspontját visszavonva utasította a kormányt, hogy állítsa le a deportálást. A német vezetés folytatta volna a deportálást, de a magyar hatóságok ellenében erre nem volt képes. Bebizonyosodott, hogy a magyar állam mozgástere még ekkor is jelentős volt: Horthy egészen 1944 októberéig képes volt megakadályozni a budapesti zsidóság deportálását.



Folytonosság és cezúra a Horthy-rendszer történetében


Az új alkotmány fontos lépéssel hozta közelebb Horthy rehabilitációját. Sajátos történelemszemlélete szerint a magyar történelem folytonossága a német megszállás pillanatában megszűnt, és az országnak négy és fél évtizeden át, az orosz csapatok távozásáig nem volt legitim kormánya. Azzal, hogy az új alkotmány a német megszállás napját egy új korszak kezdődátumának, Magyarországot pedig a megszállás áldozatának nyilvánítja, elfedi a tényt, hogy a magyar állam közigazgatása, karhatalma és alkalmazottainak többsége minden kényszer nélkül vett részt a német tervek kivitelezésében, a magyar hadsereg pedig újabb erőket bocsátott Hitler rendelkezésére és tovább harcolt a németek oldalán.


A német megszállás határnappá minősítése egyben azt is sugallja, hogy a magyar holokauszthoz vezető úton a megszállás volt a döntő lépés. (8) Ebből csak annyi igaz, hogy a megszállás nélkül valószínűleg nem került volna sor tömeges deportálásokra. De a megszállás a deportálásoknak csak szükséges, de nem elégséges feltétele volt. A deportáláshoz a magyarokra is szükség volt: nem a németek, hanem a magyarok írták össze, gyűjtötték gettóba és vagonírozták be a zsidókat. (9) A megszállási emlékmű kapcsán kirobbant botrány éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy a mágikus erővel felruházott határnapok alkotmányba foglalása és szoborba vésése teljességgel alkalmatlan a valóságos történelmi folyamatok megjelenítésére. A hosszú utat, amely a holokausztig vezetett, nem lehet a történelmi folytonosság bemutatása nélkül leírni. Ha pedig mégis történelmi határnapokat keresünk, akkor nemcsak az 1944-es naptárhoz kell fordulnunk, hanem az 1920-as és az 1938-as naptárhoz is. A numerus clausus törvény 1920-as kihirdetését követően Horthy rendszere mindvégig antiszemita volt, 1938 után pedig törvények tucatjaival és rendeletek százaival bélyegezte meg a zsidó állampolgárokat. Ezek végrehajtása fél évtizeden keresztül edzette meg a magyar közigazgatás és karhatalom tagjait arra, hogy „adott esetben logikusnak, törvényesnek és természetesnek tartsák, hogy a zsidókat az országból, sőt akár az életből is el lehet távolítani”.



Az emlékév jövője


A konfliktus, amelyet a holokauszt-emlékévvel egyidőben zajló Horthy-rehabilitáció idézett elő, maga is aggasztó mértékben idézi fel a Horthy-korszakbeli múlt egyes vonásait, különösen a kettős beszéd hagyományát. A szoborügy kirobbantotta botrány során a kormány oldaláról józan, udvarias és békés hangvételű nyilatkozatot is lehetett hallani, például Lázár János államtitkártól, aki a feszültség csökkentését nevezte meg a kormány elsőrendű céljaként. De Lázáréval ellentétes, harciasabb hangok is hallatszottak. A Horthy-korszakból jól ismert vádaskodásokra emlékeztet például Kövér László parlamenti elnök nyilatkozata, amely az ellenzéki „baloldalt” azzal vádolta meg, hogy politikai számításból élezi ki a holokauszt-emlékév körüli konfliktust, a magyar zsidók szervezetét, a Mazshiszt pedig azzal, hogy a baloldal uszályába került. A baloldal támogatásával vádolt zsidók és a „zsidóbarátsággal” vádolt baloldal jól ismert témák a Horthy-korszak történetéből.


A kormány és a Mazsihisz vitája mindenesetre egyelőre inkább az álláspontok megmerevedésének, mintsem a közeledésének irányába tart. A szoborbotrány kipattanását követően, február elején a Mazsihisz közgyűlése három kívánságot fogalmazott meg. A kormány ne állítsa fel a megszállási emlékművet, váltsa le Szakály Ferencet a Veritas intézet éléről és állítsa le a Sorsok Háza projektet. A kormány tíz nappal később nyilvánosságra hozott válasza a javaslatokból semmit sem fogadott el. Annyi történt csupán, hogy a kormány új rendeletet adott ki a megszállási emlékműről, amely az áprilisi országgyűlési választások utánra halasztja el az emlékmű felállítását, de a szobornak változatlan tartalommal május végére állnia kell. A miniszterelnök egyidejűleg külön levelet is intézett a Mazsihiszhez. Ebben a zsidó szervezetet párbeszédre szólítja fel, de a Mazsihisz javaslatairól érdemben egyetlen szót sem szól.


Barátságos hangvétele ellenére a levél aggasztó jövőt vetít előre. A miniszterelnök a kívánatosnak mondott párbeszédet a „magyarság” és a „zsidóság” párbeszédének állítja be, a „párbeszéd” két oldalán a Mazsihisz és a „kormány” áll. A „magyarság” ilyenformán a levélben azonossá válik a kormánnyal, a kormány pedig az egész „magyarság” nevében beszél. Úgy tűnik, hogy azoknak az állampolgároknak, akik magukat a „magyarság” részének tartják, de Horthy rehabilitációjával nem értenek egyet, ebben a „magyarságban” nemigen maradt helyük.





(1) 1928-ban a törvényt a Népszövetség nyomására formálisan módosították, azonban az új szabályozás közvetve, a foglalkozási kvóta bevezetésével fenntartotta a zsidók diszkriminációját.


(2) „Bethlen antiszemita beszéddel védi meg a zsidóságot” – írta a sajtó 1930-ban, amikor a Bethlen miniszterelnök elhatárolódott Gömbös hadügyminiszter álláspontjától, amely szerint zsidókat nem vesznek fel a vitézi rendbe. De miközben a parlamentben rövid nyiltakozatban „sajnálatát” fejezte ki” Gömbös álláspontjával kapcsolatban, ugyanazon beszédben hosszan és együttérzően magyarázta meg Gömbös – általa éppen elutasított – motívumait. „Az egész világ tudja” – mondta –, hogy a zsidóság „bizonyos rétegei a kommunizmusban erősebben voltak angazsálva, mint az ország többi polgárai... nem csodálható az, hogy egy rend, amely azért alakult, hogy esetleges későbbi felfordulások esetén azokat a vitéz embereket csoportosítsa a maga kebelében, akikben megbízhat... bizonyos pontig fázott attól, hogy éppen azoknak soraiból rekturálja a maga tagjait, akik között ez a szimptóma a múltban megmutatkozott volt.” A liberálisok követelését, hogy kormánya váljon meg Gömböstől, azzal a – fenyegetésnek is beillő – gondolattal hárította el, hogy amennyiben a kormány kötelező szabályokat hozna „felekezeti kérdésekben”, ez „visszafele sülhetne el”, mert a zsidó gyártulajdonosokat is kötelezni lehetne arra, hogy alkalmazzanak több keresztényt. KN 1927 XXXI. köt., 1930, november 19. 365. old


(3) Szabolcsi Lajos, Két emberöltő, Az Egyenlőség évtizedei (1881–1931), Budapest, MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1993, 334. old.


(4) Ungváry Krisztián, A Horthy rendszer mérlege, Diszkrimináció, szociálpolitika és antiszemitizmus Magyarországon, Budapest, Jelenkor kiadó, 607. old. 170–171 old.


(5) A Károlyi szobor eltávolítását a Jobbik kétszer is kezdeményezte. A 2007-es kezdeményezésről ld. Romsics Ignác, Horthy-képeink, Mozgó Világ, 2007 október. A 2011-es kezdeményezésről ld. HVG, 2011. október 13.


(6) „Hazánk 1944. március 19-én elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május 2-tól, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk, ezt a napot tekintjük hazánk új demokráciája és alkotmányos rendje kezdetének.”


(7) Szinai Miklós és Szűcs László szerk. Horthy Miklós titkos iratai, Kossuth, Budapest, 1972, 460. old.


(8) A preambulum szemlélete alapján eltervezett német megszállási emlékmű szöveges leírása egyenesen azt mondja ki, hogy 1943-ig „békés állapotok uralkodtak itthon”.


(9) A magyar kormány a német megszállást megelőzően 21 zsidó tárgyú törvényt és 267 zsidó tárgyú rendeletet vezetett be. . Karsai László, A magyarországi zsidótörvények és -rendeletek, 1920–1944.





Kovács M. Mária történész (forrás: 168 óra)