Ha nem dolgozzuk fel a múltat, a történelem megismétli önmagát!
- Részletek
- 2014. március 02. vasárnap, 07:49
- Marsovszky Magdolna
Bevezetés
Ha azt akarjuk, hogy a történelem ne ismételje önmagát, fel kell dolgoznunk a múltat. Ezzel kapcsoltban érdemes Németországra kitekinteni, mert e tekintetben nagy utat tett meg. Annak a németországi folyamatnak, amelyet múltfeldolgozásként szoktak jellemezni, az Adorno és Horkheimer nevével fémjelzett Frankfurti Iskola filozófiája az alapja. A Frankfurti Iskolában született kutatások és javaslatok nyomán alakult ki az a demokratizáló automatizmus, amelyet „múltfeldolgozás” néven Magyarországon is nagy elismeréssel emlegetnek. Az én megítélésem szerint azonban egyelőre Magyarországon még nem észlelődik a maga nyilvánvalóságában, hogyan is pragmatizálódtak Németországban a Frankfurti Iskola teóriái.
Pedig sok területet ki lehetne emelni, amelyen érvényesül a kritikai teória, vagy amely a kritikai teória alapkutatásaiból fejlődött ki. Ilyen a kultúrpolitika, amelyből ma már kifelejthetetlen a kultúrfilozófia és a szociálpszichológia. Míg Magyarországon egyelőre a „kultúrpolitika” kifejezésnek nem ritkán szitokszóként felfogott pejoratív értelme van, addig ez Németországban nemhogy értéksemleges szakkifejezés, ellenkezőleg, a 60-as, 70-es évek Németországának demokratizálási folyamatában játszott óriási szerepe miatt sokkal inkább pozitív asszociációt vált ki. Ugyanis az ún. „relfexív kultúrpolitika” irányvonalai segítették elő azt az össztársadalmi önreflexiót, amely a múlthoz való közelítés máig is tapasztalható alázatára ösztönzött (a reflexív kultúrpolitikáról már írtam néhány éve, itt és itt). De a Frankfurti Iskola elméleti kutatásaira vezethető vissza végső soron a kirekesztés-kutatás, a rasszizmuskutatás, pl. az ún. kritikai antiszemitizmus-kutatás is, amelyre viszont a ma egyre inkább teret hódító anticiganizmus-kutatás is épül. Már ezen kutatási területek alapján is ki lehet jelenteni, hogy minden antimodern visszaesés ellenére egyre nagyobb köröket húz és egyre intenzívebben beépül a társadalom gondolkozási mechanizmusába az analitikus, reflexív szemlélet, amely a Frankfurti Iskola tanításai nyomán fejlődött ki.
Ez az analitikus nézőpont az NSZK-ban akkor kezdett nagyobb teret hódítani, amikor az új demokráciában a holokauszt utáni második évtizedben határozottan újra elterjedtek a fasizálódási tendenciák. Frankfurti Iskola kutatói az akkori kormánnyal összhangban és támogatásával arra keresték a választ, hogyan lehetne az újra feléledő kirekesztési tendenciákat csökkenteni és a demokráciát erősíteni. Ez az ötvenes évek Nyugat-Németországának azokban az éveiben volt, amikor éppen az ún. „gazdasági csoda” tanúi lehettünk. A holokauszt után először ekkor volt határorozottan megfigyelhető a fasizmus újbóli térnyerése, s ez késztette az elsősorban a kritikus marxista tradícióból táplálkozó Frankfurti Iskola körül tömörülő szociológusokat vagy szociálpszichológusokat offenzív állásfoglalásaikra.
Nem mellesleg a gazdasági csoda éveiben megújuló fasizálódás ténye is mutatja, hogy a fasizálódás nem függ össze gazdasági lecsúszással, gazdasági válsággal, a kapitalizmus válságával, netán a tőke mozgásával. A fasizmussal vagy kirekesztési tendenciákkal kapcsolatos kutatások legfontosabb eredménye, hogy ki lehet jelenteni: a fasizálódás fő oka a társadalmi méretű szembenézés, vagyis a társadalmi önreflexió hiánya. A kirekesztési tendenciák növekedése sem a gazdasági lecsúszás következménye, hanem csakis a többségi társadalom szembenézéstől való félelemével vagy a felelősség „másra”, egy „bűnösre” vagy „bűnbakra” hárításával van összefüggésben. Ezért nevezi Adorno és Horkheimer az antiszemitizmust „kollektív paranoiának” [1]. A kirekesztési tendenciák tehát a többségi szorongások, félelmek kivetítései emberekre vagy embercsoportokra, amelyeket a többség valamilyen szempontból „bűnösként” jelöl meg. A kollektív önreflexió hiánya vezet a „nemzeti áldozati mítosz” kialakulásához, amely az antiszemitizmus legfőbb hajtóereje, és a nemzet misztifikálásához, amely Roger Griffin fasizmuskutató szerint is a fasizmus legfőbb eleme (előző írásomban fejtettem ezt ki részletesen.
Ha a fasizmus vagy a fasizálódás leglényegesebb eleme a társadalmi önreflexió és a múlttal való szembenézés hiánya, akkor a fasizálódás ellenszere az antifasizmus, a szembenéző, vagyis a reflexív múltfeldolgozásra való késztetés. Ennek az a lényege, hogy meg kell próbálni a társadalmat olyan általános szemléletváltásra motiválni, amelynek leglényegesebb eleme az önreflexió. Mindez az aktuális kultúrpolitika, ezen belül a kritikus vagy reflexív emlékezetpolitika segítségével történhet, amely azt jelenti, hogy az emlékezet nem reflektálatlanul „leíró”, hanem az adott konkrét esemény történelmi összefüggésekbe való beágyazásával a kollektív önreflexióra motivál. Az önreflexió felébresztése a társadalomban teszi lehetővé azt, hogy érzékenyen reagáljunk az újra és újra feltörő kirekesztési tendenciákra.
A múltfeldolgozás kifejezést azonban önmagában is kritikusan kezelik Németországban, ugyanis a múltat nem lehet „feldolgozni” – ez a kifejezés azt sugallja, mintha egy befejezett folyamatról lenne szó. Ezzel szemben áll a nem befejezett, hanem állandó folyamatot jelző „a múlttal kapcsolatos munka” („Arbeit an der Vergangenheit”) kifejezés, amely rávilágít a folyamat befejezhetetlenségére. A múlttal állandóan kell foglalkozni, s a múltfeldolgozás végső soron azt jelenti, hogy állandóan társadalmi méretű önreflexióval közelítünk a történelmi múlt bármely korszakához.
Eredetileg ugyan Freud volt az, aki kutatásaival és főleg az „Emlékezés, újra átélés, feldolgozás” (Erinnern, Wiederholen, Durcharbeiten) című írásával az „elfelejtés” paradigmájától az „emlékezés” paradigmájához vezető utat egyengette, de Adorno volt az, aki Freud nyomán a „Mit jelent a múlt feldolgozása” (Was bedeutet: Aufarbeitung der Vergangenheit?) című 1959-ben publikált előadásában elsőként világossá tette, hogy a múlt társadalmi „analízise” végtelen és lezárhatatlan. Ezért dolgozatomban Adorno „Mit jelent a múlt feldolgozása” című írását közvetítem, illetve adaptálom.
Adorno „Mit jelent a múlt feldolgozása” című előadása [2]
Mit jelent a múlt feldolgozása?
A múlt feldolgozásán általában nem azt szokták érteni, hogy komolyan megértjük és tudatossá válik bennünk a múlt, hanem azt, hogy lezárjuk és töröljük az emlékezetünkből. De a tudatalattiságunk és a – talán nem is annyira tudat alatti – bűntudatunk hárítása abszurd módon kapcsolódik a múltfeldolgozáshoz. Mivel ez az abszurditás tragédiához vezet, ezért nem kerülhetjük meg, hogy beszéljünk róla.
Felejtés
Az ember általában el akarja felejteni a múltat. Annyiban igaza is van, hogy nem lehet a múlt árnyékában és azzal a félelemmel élni, hogy a bűnt erőszak követi, amit újabb bűn és újabb erőszak követ. Nincs igazuk azonban azoknak, akik így gondolkoznak, mert a múlttól elszakadni nem lehet, hiszen a múlt, ezen belül a nemzeti szocializmus vagy a fasizmus, továbbra is jelen van [3].
A múltat elsősorban azoknak kellene feldolgozniuk, akik erre a legkevésbé hajlandók. Ezek azok az emberek, akik azzal hárítják el maguktól a felelősséget, hogy nem hajlandók a kollektív bűnös szerepében megjelenni. Múlthoz kötődésük felettébb neurotikus: ott védekeznek, ahol nem is támadják őket, ott támadnak, ahol nincs is fenyegetés, azt azonban nem veszik észre, honnan jön a komoly veszély.
Óriási azoknak a száma, akik állítólag nem tudták, mi történik a II. világháborúban, annak ellenére, hogy lassanként eltűntek a zsidók. Azok is, akik tudták vagy tanúi voltak annak, ami történt, hosszú évtizedekig hallgattak a nyilvánvalóan elviselhetetlen lelki teher nyomása miatt. Pedig a között, hogy nem akarunk valamit tudomásul venni, és a között, hogy félelmünkben inkább közönyösek vagyunk, szoros kapcsolat van.
Az elhallgató és önfelmentő emlékezetben helyet cserél a tettes és az áldozat
Mindannyian ismerjük az embernek azt a hajlamát, hogy elhallgassa azt, ami megtörtént, vagy kisebbítse a jelentőségét, pl. amikor elkezdi bizonygatni, hogy „nem is hat, hanem csak ötmillió zsidót gázosítottak el”. Valahogy kvázi kompenzálni szeretné a holokausztot. „De mi is szenvedtünk eleget”, mondja, s párhuzamba állítja Auschwitzot a Gulaggal vagy Auschwitzot Trianonnal. Később már mentegetőzik, és azzal nyugtatgatja a lelkiismeretét, hogy „valamilyen” oka csak kellett hogy legyen annak, hogy elvitték a zsidókat. Racionális érveket sorakoztat fel amellett, hogy a bűn nem is volt bűn, az csak a hisztérikusan érzékenyek lelkek a terméke, vagyis beképzelése. Ez a „valamilyen” ok kezd aztán lassan növekedni és burjánzani, míg végül tömeges elvakultságba torkollik. Az elhallgatás vagy az önfelmentés folyamatában az is előfordul, hogy a saját felelősségét hárító ember fejében a fasizmus alóli felszabadítók agresszorként jelennek meg. Őket épp azzal vádolja, amit az eredeti agresszor tett, amikor még az volt hatalmon. Így cseréli fel a felejtő és önfelmentő emlékezet a tettes és az áldozat helyét. Mindez azért történik, mert pszichikailag nem sikerült feldolgozni a történelmet.
A bűntudat, amelynek a létezését olyan sokan tagadják, oda vezet, hogy racionális érveket sorakoztatnak fel amellett, hogy a bűn nem is volt bűn, csak az érzékenyek lelkének a terméke, vagyis beképzelése. Mindez nem más, mint az emlékezet lerombolása.
A nemzetiszocializmus fájdalmas és kellemetlen emlékeinek a hárítása vagy nem tudomásul vétele pszichológiai mechanizmusokra vezethető vissza, de reális okai is vannak. Az emlékezethárítók azért is kényesek arra, ha valaki a történtekre utal, mert az szerintük az országot rossz színben tünteti fel.
Ezzel szemben az emlékezet feldolgozása sokkal inkább az éber tudatosság nehéz teljesítménye, mint gyengeség. Gyenge és önmagától elidegenedett egy társadalom akkor, ha idegenkedéssel éli meg a demokráciát. A „kommunistaellenesség”-ben is ez a dinamika fedezhető fel, hiszen a „bolsevizmus” (kommunizmus, posztkommunizmus) ellen harcoló emberek mindig a saját totalitárius szándékukat álcázzák.
Tekintélyelvű karakterek népnemzeti közössége (Volksgemeinschaft)
Mindkét totalitárius rendszerre ugyanazok az emberek hajlanak. Az Egyesült Államokban, a Frankfurti Iskola emigrációs évei alatt végzett kutatások kimutatták, hogy az emberek tekintélyelvűsége nem politikai-ökonómiai kritériumok következménye, sokkal inkább olyan dimenziókban mozog, mint erősség-tehetetlenség, korlátoltság, konformizmus, az önreflexió hiánya és végül csekély nyitottság újabb tapasztalatokra. A tekintélyelvű emberek egy tekintélyelvű hatalommal azonosulnak, amely lehet egy kormány, egy elképzelt „nemzet“, egy egyház vagy valamilyen közösség. A tekintélyelvű emberek önbizalomhiányban szenvednek, gyenge az én-képük, ezért csatlakoznak nagyobb kollektívumokhoz, csoportokhoz. Gyenge önazonosságuk beolvad a kollektívum önazonosságába, s így biztonságérzetet ad. A közösség fedi le számukra az önazonosság-keresést.
Illúzió, hogy a fasizmusban mindenki szenvedne. Azok szenvednek, akik ellen a kirekesztés irányul. Sok emberben azonban az az érzés kerekedik felül, hogy valaki „gondoskodik róla”. Ezek az emberek a társadalom átszervezettségét védőhálóként élik meg az univerzális félelemben. Számtalan önmagától elidegenedett ember véli úgy, hogy a népnemzet (Volksgemeinschaft) adja meg neki ezt a védőhálót és a közösségi melegséget.
A népnemzeti közösségi (Volksgemeinschaft) illúziója és a társadalmi méretű kataklizma
A népnemzeti közösségben vélt egyenlőség azonban hazugság. Ez a rendszer, amelynek a kvázi-kollektívumába beolvadnak a gyenge önazonosságú, önbizalomhiányos emberek, magában hordozza önmaga összeomlását [Untergangját]. A félelemre és szorongásra épülő közösségi modell ugyanis a védekezési kényszert hordozza magában, ami felfegyverkezéshez, militarizmushoz, végső soron katasztrófához vezet. Meg akarja semmisíteni a számára fenyegető külső és belső ellenséget, tehát kifelé fegyveres konfliktusokba keveredik vagy háborút indít, befelé meg akarja „tisztítani” a nemzetet azoktól, akikben a „nemzet belső ellenségeit” véli felfedezni. A „nemzeti megváltás” mítosza nem más, mint a nemzet megtisztítása annak vélt belső ellenségeitől.
Léteznek ugyan intő hangok, azonban a fent említett meggyengült vagy lerombolt kollektív emlékezet pszichikailag ellenáll annak, hogy felfogja őket. Ellenkezőleg, az intés nyomán még inkább bizonyítani akar, s egyre kényszeresebben idealizálja a népnemzetet, amelyben a kollektívum a minden, az egyén nem számít. Felvilágosító elemzések tömkelege sem képes arra, hogy ezt a kényszeres hitet és a belé fektetett energiákat feloldja, de legalább lazítsa. Ezért az sem válik tudatossá, hogy újra a fasizmust és a „nemzeti megváltást” készíti elő, ami újabb összeomláshoz fog vezetni.
A szubjektív oldalon, az emberek pszichéjében a mindenkori nemzetiszocializmusok vagy fasizmusok kollektív nárcizmussá növik ki magukat, vagyis a nemzeti büszkeség a mérhetetlenségig fokozódik. Az egyes emberek nárcisztikus, ezért önámító impulzusai/energiái az egészbe, a kollektívumba beolvadva hiszik, hogy megtalálják a békét és belső kielégültségüket.
A fent említett, törvényszerűen bekövetkező katasztrófában vagy kataklizmában, amikor tehát valamilyen módon összeomlik a népnemzeti közösség (Volksgemeinschaft), a kollektív nárcizmus alapjaiban sérül. Az egyes emberben azonban, tehát szubjektív szinten nem feltétlenül válik tudatossá, hogy az összeomláshoz nem a külső agresszorok támadásai, hanem éppen hogy a népközösség (Volksgemeinschaft) belső dinamikája vezetett. Az egyes ember tehát, szubjektív szinten, nem feltétlenül látja az eseményeket a maguk összefüggéseiben.
Ez szociálpszichológiai szempontból a feldolgozatlan múlt lényege.
Ahol összeomlanak a kollektív identifikációs közösségek, de nem társul hozzá az a pánik, amiről Freud a „Tömegpszichológia és önelemzés” [4] című művében ír, ott feltételeznünk kell, hogy tudat alatt, lappangóan, de határozottan tovább élnek a népközösség (Volksgemeinschaft) iránti vágyak és a kollektív nárcizmus.
Az összeomlás közeledte sem tudatosul mindenkiben. Hitler birodalmában is az utolsó pillanatig élt titokban a remény, hogy léteznek a feltételezett titkos fegyverek, s ismeretes az is, hogy az 1989–1990-es rendszerváltás is a legtöbb ember számára váratlanul következett be. Szociálpszichológiai szempontból meg lehet állapítani, hogy a sérült, nárcisztikus kollektívum az összeomlás előtt is és a feldolgozatlan összeomlás után is permanensen azon igyekszik, hogy megtartsa, illetve újra helyreállítsa a vélt rendet, amely nem más, mint a népnemzeti közösség (Volksgemeinschaft). A múltból átörökölt és feldolgozatlan tudata arra ösztönzi, hogy mindent saját nárcisztikus kívánságainak rendeljen alá. Ebből következik, hogy a realitást is úgy alakítja, hogy a kataklizmát, tehát a kollektívum összeomlását utólag nem megtörténtté tegye. Ha így sikerül visszaállítani az eredeti állapotot, akkor már közeleg is az újabb összeomlás. Addig, amíg nem sikerül feldolgozni a múltat, a történelem újra és újra megismétli önmagát, a népnemzet (Volksgemeinschaft) eszméje újra és újra összeomláshoz, kataklizmához vezet.
A nemzet eszméje és a patologikus nacionalizmus
A nemzet eszméje, amely a felvilágosodás utáni modernitás progresszív folyamatában a szabad és önálló polgárok érdekeinek gazdasági egységét fejezte ki a feudalizmus territoriális korlátaival szemben, a 19. század második felétől lassan társadalmi haladást gátló tényezővé vált, vagyis antimodern visszaesést jelentett. A nacionalizmus mint eszme azonban ma is tovább él, és azt hallucinálja, mintha még mindig érdekközösség lenne.
Amíg a liberalizmus a nacionalizmusban rejlő törzsi vonásokat korlátok közé képes szorítani, addig garantálja az egyéni szabadságjogokat is. A nacionalizmus azonban egy idő után átfordul szadizmusba és destruktivitásba. A gyűlölet minden ellen irányul, ami más, tehát minden ellen, ami eltér a népnemzet (Volksgemeinschaft) ideáljától, s így létrehozza a nacionalizmus paranoid változatát. A paranoia vagy üldözési mánia, amelyben abból lesz az üldöző, aki a saját üldözöttségét másra kivetíti, ebben a nárcisztikus közegben könnyen továbbterjed.
A gyenge önképpel rendelkező, patologikus egyén könnyen talál csatlakozást olyan kollektív paranoid ideológiához, mint amilyen az antiszemitizmus is. Ahogy a nacionalizmus paranoiája az újabb katasztrófáktól való logikus félelemben megnyilvánul, olyannyira kedvez is az elterjedésének. A patologikus nacionalizmusnak minden jele látható volt 1933 és 1945 között, s ma is felfedezhető Magyarországon.
Hogy a fasizmus él és hogy a sokat idézett múltfeldolgozás mindmáig nem sikerült, abból fakad, hogy objektív társadalmi feltételei mindmáig megvannak; szubjektív diszpozíciók ezen nem sokat tudnak változtatni. Ha az ember élni akar, nem marad más hátra, mint hogy megadja magát a körülményeknek. El kell magában temetnie saját autonóm személyiségét, amelynek az eszméjére a demokrácia épül. A veszély objektív, s nem elsődlegesen az egyénből jön.
Megelőzés
A megelőzést tehát kollektív formában kell valahogy megvalósítani, s ebben óriási szükség van a demokratikus pedagógiára. Mindenekelőtt a felvilágosításon és a felejtés ellen kell dolgozni, mert a felejtés és az önfelmentő, önigazolós mentségek könnyen egymásra találnak: például akkor, amikor a gyerekeik kínos kérdéseket tesznek fel a szülőknek a múltjukról, s a szülők elkezdik magukat tisztára mosni, hogy valójában nem is volt olyan rossz a helyzet, mint ahogy általában lefestik.
De a demokratikus pedagógiának is megvannak a határai, akár pszichológiai, akár szociológiai tanításról van szó, hiszen végső soron csak azokban tudatosodik a veszélyérzet, akik amúgy is nyitottak és a fasizmusra alig fogékonyak. Másrészt viszont nem felesleges az ilyen csoportokkal foglalkozni, közülük multiplikátorokat is lehet képezni, akik jobban elérik a nagyobb csoportokat vagy a tömegeket. Szembe kell nézni azzal is, nem áll-e fenn annak a veszélye, hogy a nyilvános felvilágosító próbálkozások dacos ellenállásba ütköznek, amellyel netán pont az ellenkezőjét érjük el annak, amit akartunk.
Egy azonban biztos: a tudatosság soha sem tud annyi kárt okozni, mint a tudatalatti, lappangó, elfojtott emlékezet.
A múlt feldolgozása tehát attól függ, hogyan tudatosítjuk a múltat. Például hogy megmaradunk-e a puszta szemrehányás tényénél, vagy továbblépünk. Ehhez képzett nevelőkre van szükség, olyanokra, akik a szociológiát a történelem kritikus elemzésével kapcsolják össze (kritikai szociológia). De talán ennél is fontosabb lenne a pszichoanalízis, amelyet egyelőre oly sokan elvetnek. A pszichoanalízis ismerete mindennél aktuálisabb. Az analitikusok iránti gyűlölet azonos az antiszemitizmussal, de sokkal kevésbé azért, mert Freud zsidó volt, inkább azért, mert a pszichoanalízis pontosan azt a kritikus önreflexiót ösztönzi, amely az antiszemitákat a barikádokra hajtja. Tömeganalízis nem lenne megvalósítható, de nagy szükség lenne rá, hogy a szigorú pszichoanalízis éreztethesse a hatását és befolyásolja az ország szellemi hangulatát. Még akkor is, ha ez csak annyiból állna, hogy magától értetődővé teszi: a társadalom ne mást hibáztasson, hanem reflektáljon az önmagában uralkodó agresszív indulatokra és a saját belső kapcsolati rendszerére, amelyben egyre inkább bebetonozódnak a csoportok közötti gyűlölethatárok. Mindent meg kell próbálni, hogy az objektív szintű potenciális kataklizmát szubjektív szinten kezdjük el megelőzni.
Az antiszemitizmus vagy az anticiganizmus [6] esetében például nem szabad beérni az antiszemita/anticiganista állítások korrekcióival, mert ezzel nem érünk el semmit, még a bebetonozódott gyűlöletet sem fogjuk tudni megingatni. A mentegetőzések, cáfolatok, nagy zsidó tudósok vagy híres roma emberek nagy tetteire való hivatkozás nem vagy alig használ, ezeknek propaganda ízük van. A propaganda azonban nem más, mint az irracionalitásra adott racionális válasz, így a totalitárius rendszerek előjoga. Azoknak azonban, akik ezzel szembe akarnak fordulni, nem szabad ugyanazokat az eszközöket utánozni, amivel őket rekesztették ki. Zsidókról vagy romákról szóló dicshimnuszok, zsidók vagy romák csoportjainak bármilyen jószándékú elkülönülése vagy elkülönítése pont az ellenkező hatást váltja ki, mert az antiszemitizmus vagy az anticiganizmus irracionális érvrendszerét támogatja meg. Az antiszemitizmus vagy anticiganizmus állításait nem is lehet igazán megcáfolni, hiszen az ilyen előítéleknek az antiszemita vagy az anticiganista ember pszichikai ökonómiája az oka. Ami propagandisztikus, az kétértelmű marad. Az sem vezet megoldáshoz, ha minél több zsidó-magyar, roma-magyar találkozót szervezünk, bár ez önmagában véve mindig hasznos és jó. De ezzel nem fogjuk tudni megcáfolni azt a feltételezést, mintha az antiszemitizmus a zsidókkal, az anticiganizmus a romákkal függne össze, és konkrét tapasztalati élményekkel legyőzhető lenne. A meggyőződéses antiszemita és anticiganista ember karakterének lényege ezzel szemben pont az, hogy nem képes a tapasztalásra, meg sem lehet érdemben szólítani. Ha ezeket az előítéleteket az antiszemita vagy anticiganista emberben szeretnénk lazítani, nem szabad konkrét tények felsorolásától túl sokat várni, ugyanis ezeket vagy fel sem fogja, vagy mint kivételeket könyveli el magában. Az érvelést sokkal inkább az antiszemita vagy anticiganista ember saját személyére kell irányítani. Benne kell tudatosítani, hogy mi az, ami benne kialakítja a rasszista előítéletességet. A múltfeldolgozás mint felvilágosító munka lényege, hogy tükröt tartson, rá- vagy visszafordítsa a problémát magára a szubjektumra. Mivel a rasszista ember önképe gyenge, a felvilágosító munka része – a saját rasszizmusával való szembesítésen túl – a rasszista ember önképének és önbizalmának és ezzel az önreflexiójának az erősítése is. Ehhez olyan jól ismert fogást is társíthatunk, amellyel a rasszista emberben feltehetőleg meglévő pszichológiai diszpozíciókat erősítjük. Mivel az ilyen fogások száma nem végtelen, nem jelenthet nagy nehézséget, hogy aktualizáljuk és szélesebb körben megismertessük, majd később amolyan pszichológiai védőoltásként alkalmazzuk őket. Ennek a szubjektív felvilágosítómunkának a gyakorlati megvalósítása olyan pedagógiai és pszichológiai munka, amely csak közös erőfeszítéssel jöhet létre. Tekintettel azonban arra, hogy a potenciális erőszak objektív lehetősége tovább él, nem lesz elég a szubjektív felvilágosítás, még akkor sem, ha hatékonyabban folyik is, mint eddig. Ha az objektív veszély ellen tenni szeretnénk valamit, akkor nem elég a szabadság és a humanizmus puszta eszméjével érvelni, mert ezek – absztrakt mivoltuk miatt – általában kevésbé érthetők. Ha valakinél felfedezzük a fasizmus eszméjét, akkor az egyetlen orvosság az, hogy őszintén és közvetlenül rávilágítunk erre és szembesítjük vele.
Csak úgy tudunk az emberekben katarzist kelteni, tudatosítani a veszélyt, ha a legnyilvánvalóbbra emlékeztetjük: a nyílt vagy látens fasiszta megújulás háborút, szenvedést és nyomort hoz, ráadásul egy kényszerrezsimet, s végül katasztrófában végződik. Ez várhatóan erősebben megrázza az embereket, mint a humanitárius eszmékre való hivatkozás, hiszen, mint tudjuk, mások szenvedései fölött könnyebben átnézünk, mintha önmagunkról van szó.
A múlt csak akkor lenne feldolgozva, ha a múltban rejlő okokat sikerülne kiiktatni. Az okok azonban még ma is jelen vannak. Ezért a fasizmus veszélye is fennáll.
Eddig Adorno – kevés helyen kiegészített és néhány aktualizált kifejezéssel ellátott – szövege.
A belátás és a gyász hiánya kollektív viktimizáláshoz, kollektív áldozati mítoszhoz vezet
Adornóhoz hasonlóan társadalmi szintű, reflexív lökést adott 1967-ben Németországban az Alexander és Margarete Mitscherlich szerzőpáros által „Gyászra képtelenül. A közösségi viselkedés alapjai” címmel megjelentetett könyve [6], amelyben arra világítottak rá, hogy a németek nem képesek a saját bűnük meggyászolására. A nemzetiszocialista vagy fasiszta eszme nyomán, amely a népnemzeti egységet (Volksgemeinschaft) hirdette, a „nemzethívők” a saját agressziójukat ún. Untermenschekre [„alsóbbrendű emberekre”] vetítették ki, s ezt utólag a németek nagy része nemhogy szégyellte volna, hanem még gyerekesen azzal mentegetőzött, hogy ő csak a „Führert” követte. Ez magyarázza a Mitscherlich szerzőpáros szerint azt az tendenciát, hogy sokan az ártatlan áldozat szerepében látták magukat, egyéni és kollektív szinten is, a II. világháború után Németországban. A többség magát a „Führer” kollektív áldozatának tekintette. Úgy vélték, Hitler félrevezette, manipulálta, s végül cserbenhagyta őket, holott ők teljesítették a parancsait. Ugyanez az érv arra is jó volt, hogy elhárítsanak maguktól minden felelősséget, s azzal védekezzenek, ők „csak” a parancsra cselekedtek. Ez infantilis magatartás, írja a szerzőpáros, amelyben az emberek elfelejtenek vagy elnyomnak magukban történelmi eseményeket, de legalábbis úgy állítják be a dolgot, mintha ők nem tehettek volna semmiről. Másra hárítják a felelősséget, s a tettesek és az áldozatok relációját következetesen a maguk javára fordítják. Ha nem is tagadják a történelmi tényeket, akkor is mentegetik magukat és valamilyen külső kényszerre, külső hatalmi tényezőre hivatkoznak [7].
Csak nagyon lassan, a háború után majdnem két évtizeddel kezdett kialakulni Németországban az a tudatosság, hogy egy ember (egyetlen „Führer”) sem lehet önmagában annyira mindenható, hogy kvázi le tudna igázni, félre tudna vezetni vagy manipulálni tudna egy egész népet. Erre a tudatváltozásra kellett motiválni az egyénekben is azt a „gyászmunkát”, amellyel szubjektív szinten is tudatosítható, kinek mi a saját része a történelmi folyamatban.
A Mitscherlich házaspár könyvének a fő megállapítása abban áll, hogy a német társadalom nemzetbe (népnemzetbe) vetett hite és tömeges „nemzeti integrációja“ volt az, ami kvázi kitermelte magából a Führert. A kollektív gyászmunka ennek megfelelően nem más, mint (röviden) annak a belátása, a ráeszmélés arra, hogy a németek hittek a nemzetben (népnemzetben) mint illúzióban. Ahogy Margarethe Mitscherlich már férje halála után egy interjúban kifejtette és tanulságként megfogalmazta: Mi magunk voltunk azok, akik a folyamat részeseiként hittük, hogy létezne egy „németség”, hittünk abban a mítoszban, hogy a „nemzet” túlnyúlik az ország határain és hogy létezne népnemzeti közösség, s mi magunk voltunk azok, akik osztottuk azt a nézetet, amely a „nemzetet” helyezi az egyén fölébe, s a közösséget az individuum elé. Mi magunk voltunk azok, akik egy karizmatikus vezetőre vágytunk, és ezzel mi magunk is a motorjai voltunk annak a tömegpszichózisnak, amely a népirtás felé vezető utat egyengette.
Vannak-e hasonlóságok a mai magyarországi helyzettel?
Magyarországon a rendszerváltás után egyre többen érzik magukat áldozatnak, áldozati mítoszok tömkelege lát napvilágot, miközben a mitscherlichi értelemben vett gyász csak kis mértékben tapasztalható. Beindult ugyan a rendszerváltás után némi történelmi önreflexió, de mára – úgy tűnik – maga alá gyűrte a kollektív viktimizáló akarat.
Az ezzel együtt járó kollektív ellenségképgyártás messze nem csak a „jobboldalra” jellemző, hanem a sokkal demokratikusabb „baloldalon” is előfordul. A „balszélen” ráadásul elég széles az a sáv, amelyben a Magyarországon antifasisztaként deklarált csoportok ideológiája található. Ez az ideológia anticionista, Izrael-ellenes, illetve antikapitalista és a „tőke” ellen harcol, s nem reflektál arra, hogy ezzel a goebbelsi tőkeellenesség („finánctőke = zsidó karvalytőke”) jelenkori folytatója, s ezzel nemhogy nem segíti elő a társadalom reflexív demokratizálását, hanem antifasizmus néven épp azt az ellenségképgyártást folytatja, amely egyszer már a holokausztban végződött. Arra, hogy a tőkeellenes „fasizmuselmélet” önmagában is összeesküvéselméletes, magyarországi kutatásokban már régen rámutattak, így Erős Ferenc már 1986-ban [8]. A fasizmus térnyerése is releváns kutatási téma Magyarországon. Így például 1994 óta háromszor került sor Enyedi Zsolt és az imént említett Erős Ferenc szociálpszichológusok vezetésével olyan felmérésekre, amelyek a Frankfurti Iskola módszereinek segítségével az ún. F-skála relevanciáját vizsgálták egy társadalmon belül, vagyis azt, hogy mekkora az adott társadalomban a fasizálódás lehetősége (az F betű itt a fasizmust jelenti) [9].
Ennek ellenére, vagy éppen ezért, nem sikerült a rendszerváltás után a reflexív történelemszemléletet és a kollektív történelmi felelősségtudatot beágyazni a társadalomba, hiszen a népnemzeti felfogásnak a „baloldalon” sem volt igazán demokratikus alternatívája. Ezért kerülhetett idővel többségbe, 2010-ben pedig kormányra az a gondolat, hogy a magyar nemzet kvázi a történelme során mindig is áldozat volt. Az áldozati mítoszok gyártása – szakkifejezéssel a viktimizálás – Magyarországon sem más, mint pszichikai szintű kollektív védelmi mechanizmus, amellyel a társadalom mindennemű tettesi mivoltát tagadja. A kollektív ártatlanság vélelme a „saját bűn” vagy „bűntudat” hárítását jelenti, és segítségével a bűntudat átformálható. A viktimizálásban a bűnök átvetítődnek a „másik”-ra, az „idegen”-re, tehát végső soron ellenségképgyártáshoz vezet.
A magyarországi társadalom nagy része ma önmagát az áldozat szerepében látja. Hol az EU, hol a Nyugat, hol a kapitalizmus, hol a neoliberalizmus áldozatának a szerepében. Adorno (marxista) kifejezésével élve a társadalom elidegenedett önmagától, önmagától elidegenedett társadalommá vált, amelyben az összeesküvéselméletek nagy szerepet játszanak. Ezek a konstrukciók, paranoid kivetítések ma már konkrét kirekesztésekben, rasszista szociálpolitikában, antiszemitizmusban, anticiganizmusban és homofóbiában manifesztálódnak.
A kormány immár a (hírhedt antiszemita) „hátbaszúrásos összeesküvéselméletet” (Dolchstoßlegende) hívja segítségül ahhoz, hogy kvázi felülírja a holokausztot. Azt a kitétel, hogy „Trianonban nem külső ellenségeink, hanem belső ellenségeink szúrták hátba az országot” (Semjén Zsolt) Németországban a tankönyvekben tanítják – mint olyan gyűlöletbeszédet, amely a holokauszthoz vezetett (Németországban a „Versailles-i békediktátum” címszó alatt uralkodott ugyanez a nézet a két világháború között).
Lassan, de biztosan a „magyarság szenvedéstörténete” kerül a középpontba, s így kezd a holokauszt jelentősége – mint kvázi egy „rajtunk kívül álló” kisebbség, a „zsidóság szenvedéstörténete” – csökkenni, felülíródni. Gulag és Auschwitz vagy Trianon és Auschwitz állnak kvázi szemben egymással, s relativizálják a világ legnagyobb ipari méretű népirtásában, a holokausztban betöltött bűnrészt. Ebben a logikában a „zsidók” az ártatlanok szerepéből lassan, de biztosan átkerülnek a bűnösök oldalára, miközben a saját etnikai „nemzet” (pl. a „magyarság”) „zsidó tettesek” áldozatává válik. Így cserél helyet egymással a tettes és az áldozat. A tettes-áldozati reláció megfordítása tehát a holokauszt relativizálásához vezet, de nem áll meg itt, ugyanis az emlékezet hárítása újabb antiszemitizmus forrásává válik.
Ez a Mitscherlich házaspár kifejezésével „infantilis”, tehát önreflexió nélküli kollektív magatartás vezet Magyarországon is az ellenségképgyártásos gyűlöletkultúrához, amely a fasizmus veszélyének fő forrása. És amikor az összeesküvéselméletek gyakorlati és adminisztratív szinten védelmi mechanizmusokat vonnak maguk után, akkor közel van az összeomlás, a kataklizma.
Kultúrfilozófia és kultúrpolitika mint a kollektív önreflexió fő területei
Tömeganalízis nem lenne megvalósítható, de egy pszichoanalitikus megközelítésű kultúrpolitikával befolyásolni lehetne az ország szellemi hangulatát. Ezt lehetne megvalósítani – hasonlóan Németországhoz a 70-es évektől kezdve – az ún. „reflexív kultúrpolitika” segítségével. Ennek az előfeltétele az lenne, hogy tudatosan megváltoztassuk a kultúra fogalmát, illetve definícióját Magyarországon. A zárt kultúradefiníciót fel kell váltania a nyílt kultúradefiníciónak, amely a nyílt társadalom záloga [10]. A nyílt társadalom kultúráját leginkább az ún. transzkulturális koncepció [11] biztosíthatja, amelyben csökken a nemzetállam és az anyanyelv jelentősége, így a kultúra összetévesztése a nemzettel vagy a kultúra restriktív kötődése egy anyanyelvhez egyre kevésbé lesz lehetséges. Ez nem azt jelenti, hogy eltűnnek a különbségek, hanem azt, hogy a megértési lehetőségek palettája bővül. A nyílt kultúra középpontjában az egyén, az individuum és nem a nemzet áll, ezért nem az izolációt és a konfliktust, hanem az összefonódást és a kölcsönös áthatást, nem a szeparálódást, hanem a megértést és az interakciót segíti elő.
Tudjuk, és a Frankfurti Iskola nyomában kialakult szociálpszichológiai elemzések nyomán sikerült is bebizonyítani, hogy az „idegenek”, illetve az „idegenség” elleni gyűlölet mindig kivetített öngyűlölet. Ezért fordítva is igaz a tétel, hogy az idegenség akceptálásának az előfeltétele, hogy magunkban akceptáljuk az idegenség részleteit. Ezt lenne hivatott megvalósítani a reflexív kultúrpolitikai irányvonal, amelyben Németországhoz hasonlóan a Frankfurti Iskola demokratikus hagyatéka válhatna érezhetővé. Ez talán leginkább Wolfgang Welsch kultúrfilozófus megállapításában érződik, aki azt mondta: „kulturálisan mindannyian ’keverékek’ [mischling] vagyunk”.
[1] Max Horkheimer/Theodor W. Adorno, Dielaktik der Aufklärung. Philosphische Fragmente, Frankfurt/ M., 2004, 177-217 (Elemente des Antisemitismus. Grenzen der Aufklärung).
[2] Írásom legnagyobb hányadában Adorno 1959-ben a „Mit jelent a múlt feldolgozása” címmel megtartott előadását idézem. Adorno híres előadásának szövege nincs meg magyarul (köszönöm Schein Gábornak és Kuroli Lászlónak, hogy segítettek nekem ezt kideríteni). A szöveg nagyrészt pontos fordítása Adorno szövegének, néhány helyen rövidítettem, máshol az érthetőség kedvéért hozzáfűztem kiegészítő értelmező, aktualizált kifejezéseket, és a dolgozatot alfejezetekre osztottam. Az eredeti szöveg itt található: Theodor W. Adorno: Was bedeutet: Aufarbeitung der Vergangenheit?, in: Theodor W. Adorno: Eingriffe. Neun kritische Modelle. Gesammelte Schriften, 10.2, Frankfurt a. M. 1997, 555–572.
[3] Adorno maga sem határolta el egymástól a „nemzetiszocializmust” és a „fasizmust”, s hozzá hasonlóan manapság sincs éles megkülönböztetés. A fasizmuskutatók egyre inkább beszélnek gyűjtőfogalomként „fasizmusok”-ról, s ennek alformáiról, specifikumairól, mint pl. a német, olasz vagy magyar fasizmusról. A fasiszta ideológia egyik legnevesebb kutatója, Roger Griffin kidolgozta a fasizmusok strukturális közös nevezőjét. Vö.: Roger Griffin, The Nature of Fascism, New York, 1993.
[4] Sigmund Freud, Massenpsychologie und Ich-Analyse, Hamburg, 2010.
[5] Itt Adorno szövegét kiegészítettem az anticiganizmus kifejezéssel, hogy világosabbá váljon: a kirekesztési formák mindegyike a kirekesztő ember pszichikai ökonómiájának a szüleménye. Adorno és Horkheimer idejében még nem folyt anticiganizmus-kutatás, de ez az új diszciplína a Frankfurti Iskola antiszemitizmus-kutatásban elért eredményei nélkül elképzelhetetlen lenne.
[6] Alexander és Margarete Mitscherlich, Die Unfähigkeit zu trauern. Grundlagen kollektiven Verhaltens, München: R. Piper & Co. 1967. A könyv a Múlt és Jövő kiadó gondozásában, Huszár Ágnes fordításában 2014 tavaszán jelenik meg magyarul.
[7] Samuel Salzborn, Opfer, Tabu, Kollektivschuld, in: Michael Klundt/ Samuel Salzborn/Marc Schwietring/Gerd Wiegel, Geschichtspolitische Wege ins 21. Jahrhundert, Hrsg. NBKK, Schriften zur politischen Bildung, Kultur und Kommunikation, Band 1, 17–41.
[8] Erős Ferenc, Analitikus szociálpszichológia. Történeti és elméleti tanulmányok, Budapest, 2001, 212 (a könyv eredeti formájában Pszichoanalízis, freudizmus, freudomarxizmus címmel 1986-ban jelent meg).
[9] Pl. Enyedi Zsolt, Erős Ferenc (szerk.), Authoritarianism and Prejudice. Central European Perspectives, Budapest, 1999., Erős Ferenc, 4. Exkurzus: Tekintélyelvűség és előítélet Magyarországon, in: Analitikus szociálpszichológia. Történeti és elméleti tanulmányok, Budapest, 2001, 233-235.
[10] Max Horkheimer/Theodor W. Adorno, Dielaktik der Aufklärung. Philosphische Fragmente, Frankfurt/ M., 2004, 177–217 (Elemente des Antisemitismus. Grenzen der Aufklärung).
[11] Wolfgang Welsch, Auf dem Weg zu transkulturellen Gesellschaften, in: Lars Allolio-Näcke, Britta Kalscheuer, Arne Manzeschke (Hg.), Differenz anders denken. Bausteine zu einer Kulturtheorie der Transdifferenz, Frankfurt/ M., 2005, 314–341.
Marsovszky Magdolna
A Fulda University of Applied Sciences óaradója, a Villigster Forschungsforum zu Nationalsozialismus, Antisemitismus und Rassismus e.V. tagja és a magyarországi Polgárjogi Mozgalom a Köztarsaságért vezetőségi tagja. Kultúrpolitikus, korábban tíz éven át a Németországi Kultúrpolitikai Társaság Bajor szekciójának vezetőségi tagja.
