rss      tw      fb
Keres

Rejtélyes emberelődök

Igazából csak most, e sorok írásakor tudatosult bennem, mennyire meghatározó volt az életemben az a nap, amikor először jártam abban a Galamus-szorosban, amelyről internetes újságunkat elneveztük. Azon a napon tudtam meg azt is, hogy a roussilloni síkság és a Pireneusok találkozásánál elterülő vidék a mindenkori emberelődök – erectusok, neandervölgyiek, cro magnoniak – számára is egyformán vonzó volt, ezért úgy nagyjából hétszázezer éve folyamatosan és viszonylag nagy számban telepedtek le a környéken. Az ősemberek számára nyilván nem a táj festői szépsége lehetett a fő szempont, hanem az élhetősége. Még azt a kockázatot is vállalták, hogy felvegyék a harcot a szorostól mindössze húsz kilométernyire, a vadban gazdag vidék központjában található tautaveli Arago barlang akkori rettegett urával, a barlangi medvével.


A tautaveli Arago barlang bejárata eredeti állapotában

Ha már a környéken jártunk, természetesen megnéztük a híres tautaveli barlangmúzeumot is. Az élmény olyan erővel hatott rám, hogy azóta, azaz nagyjából tíz éve elolvasok minden általam elérhető paleoantropológiai cikket. Ebben a diszciplínában gyakoriak a meglepetések és a szenzációs bejelentések. Ilyen volt például a Homo floresiensis 2003-as indonéziai felfedezése, amely azóta is számos tudományos ellentmondás és vita forrása. Az is köztudott, hogy a múzeumi fiókokban és más tudományos intézmények szerényeiben jócskán akad még feldolgozatlan lelet. A Discover Magazine minapi cikke azonban mellbevágó volt számomra, mert egy olyan emberelődről szól, akinek a maradványait már 1913-ban felfedezték, és mindeddig sohasem hallottam róla, pedig a magam lelkes amatőr módján már elég sok értekezést elolvastam.

 

A felfedezési helyük közelében lévő dél-afrikai kisvárosról "boskopi embernek" nevezett ősembert régebben külön fajnak tartották – ezt tükrözi a Homo capensis elnevezés is –, ám mostanában már úgy vélik, hogy a mi fajunk, a Homo sapiens egyik mára már kihalt változata lehetett. A boskopok azért voltak rendkívül érdekesek, mert az egyébként velünk megegyező testméreteik mellett hozzánk képest irgalmatlanul nagy volt az agyuk.


Rekonstruált boskop-koponya és a mai ember koponyájának méretarányos ábrázolása

Nemcsak kicsit volt nagyobb a miénknél, mint a neandervölgyieké, hanem az úgynevezett előagyuk (prosencephalon – lényegében ebből alakul ki a két nagyagy- félteke) durván másfélszer akkora volt, mint a mai emberé. Már csak emiatt is elég furcsán néznének ki, ha hirtelen felbukkannának közöttünk, de különleges megjelenésüket fokozná, hogy ezeknek a kihalt hominidáknak óriási szemük és kicsi, gyermekszerű arcuk volt.


A viszonylag nagy agy- és kicsi arckoponya kombinációja a tudományos fantasztikum világából már ismerős lehet számunkra. Nem csoda, ha a nagyjából 10-30 ezer évvel ezelőtt élt emberelődök feltételezett külleme sokak fantáziáját megmozgatta – olyannyira, hogy ők egyenesen az UFO-lényekkel és kis zöld vagy szürke idegenekkel azonosítják őket.

Csodának nem csoda, de elég nagy butaság. Az evolúcióbiológusok és a lehetséges földön kívüli létformákkal foglalkozó tudósok (exobiológusok) szerint ugyanis az élet meglehetősen ritka madár lehet az univerzumban. A kialakulásához olyan különleges véletlenek szerencsés, már-már valószínűtlen konstellációja szükséges, amely miatt – a mostani ismereteink szerint – csak minden egymilliárd naprendszerből egyetlenegynek valamelyik bolygóján jöhet létre élet, és gyakorlatilag a nullával egyenlő a valószínűsége annak, hogy ezek az egymástól elszigetelt életkezdemények ugyanolyan irányba fejlődjenek. Így aztán a belőlük kialakuló élőlényeknek is egymástól gyökeresen eltérőeknek kell lenniük. Csak sokak antropocentrikus fantáziája ruházza fel emlős- vagy még inkább emberszerű küllemmel az állítólagos vagy a képzeletbeli értelmes földönkívülieket. Viszont a dologban lehetne valami akkor, ha igaz lenne a pánspermia elmélete, amely szerint a világegyetemben minden élet egy tőről fakad, és az örökítőanyaga aszteroidákkal, meteorokkal, üstökösökkel vagy egyszerűen csak csillagközi porral vándorol bolygóról bolygóra. Vagy akkor is lehetne benne valami, ha valóban valamilyen véletlenül ideszakadt vagy szándékosan a Földre leszálló emberhez hasonló lénytől származnánk.

De hagyjuk a találgatásokat, és maradjunk a nagyon is kézzelfogható boskop- maradványoknál. A másfészeres agyméretből az a megdöbbentő tény következik, hogy a tudósok szerint nagyjából 150 körül lehetett az intelligenciahányadosuk. Az IQ nem abszolút mennyiség, hanem relatív érték. Ha valaki ma 100-as IQ-val rendelkezik, akkor abszolút átlagosnak tekinthető, mert ez azt jelenti, hogy az intelligenciája a populációban adott időpontban a vele egykorúaknál mért intelligenciák normál eloszlási tartományának a kellős közepére esik. A boskopokra kiszámított normál eloszlásban a közép, azaz a 100-as intelligenciahányados a mi mostani eloszlásunk 150-es értékének felel meg. Ha a mai ember fejlődéstörténetét nézzük, a mi esetünkben hasonlóra csak a távoli jövőben lehet számítani, mint azt Loren Eiseley is taglalta The Immense Journey (a végtelen utazás) című könyvének Man of Future (a jövő embere) című fejezetében.

A közvélekedés azt tartja az evolúcióról, hogy a fejlődés az olyan "jobb", "komplexebb", "fejlettebb" és "magasabb rendű" életformák felé történik, amelyek szofisztikáltabb képességeik és tulajdonságaik miatt sikeresebbek lesznek a fennmaradásban. Hangsúlyozom, hogy a közvélekedés tartja így, és nem az evolúcióbiológusok, mert szerintük ez az állítás nemcsak az igazságot nélkülözi, hanem az értelmet is. A patkányok és a csótányok például annak ellenére élik világukat és sokasodnak, hogy sokak szerint "alacsonyabb rendűek", mint mondjuk a gorilla vagy az orangután, amelyek viszont aggasztóan közel kerültek a kihaláshoz.

Nagyjából ide illik a boskopok esete is, mert nagy agyuk és óriási intelligenciájuk ellenére kihaltak szegények, és így átengedték a világot a kisebb aggyal megáldott, ezért vélhetően kevésbé fejlett archaikus Homo sapiensnek és modern utódainak.

Hogy miért haltak ki? A bevezetőben már említett írás több lehetséges magyarázattal is szolgál, és ezek mindegyikében visszaköszönnek a neandervölgyiek kipusztulásáról alkotott elméletek. Mindenesetre úgy tűnik, hogy a nagy agyméret és a fejlett gondolkodás képessége tíz- vagy harmincezer évvel ezelőtt nem jelentett evolúciós előnyt.


Egyébként ezért a tapasztalatért nem kell a biológiához és az evolúció tudományához fordulnunk. A mindennapjainkban is láthatjuk, hogy a magas IQ-val rendelkező emberek között is vannak síkhülyék. És attól, hogy valaki szűklátókörű és ostoba, vagy más tekintetben alkalmatlan, mondjuk erkölcstelen, még simán lehet belőle biztonsági őr, mérnök, pedagógus, orvos és sok minden más. Sőt még a parlamentbe is bekerülhet.


Ajánlja az írást másoknak is


Csak egy asszociáció

A Nouvel Observateur című francia hetilap 2004. december 23-ai számában megjelent egy interjú Christian de Duve-vel (1), „Sokkal több a szükségszerű, mint a véletlen: Az élet bele van írva a kozmoszba” címmel. Azok közé a tudósinterjúk közé tartozik, amelyek megmozgatják az érdeklődő amatőrök fantáziáját is, ezért emlékszem rá. Egy rövid részlet a hosszú interjúból, amely két szálon is kapcsolódik a fenti íráshoz: egyrészt az evolúcióról szóló néhány mondata, másrészt az agykapacitásról szóló megjegyzései révén.

- Az ember nem az evolúció csúcsa. Amilyennek ma ismerjük, az egy közbenső stádium, talán csak egy garázsmenet, amely arra van szánva, hogy egymillió év múlva eltűnjön. Megérteni annyit tesz, hogy megérteni az agyunk 100 milliárd neuronjával. Az ember neuronjainak a száma több mint háromszorosára nőtt 2 millió év alatt, ami teljesen valószerűtlen. Én meg felteszem a kérdést: mi van, ha ismét megduplázzuk a neuronjaink számát? Ez a megértésnek olyan eszközét teremtené meg, amely képes lenne észlelni és felfogni olyasmit is, amit se Ön, se én nem vagyunk képesek biológiailag megérteni vagy felfogni. Szerintem ez a progresszív evolúció olyan individuumokat, olyan agyakat fog eredményezni, amelyek sokkal közelebb jutnak majd ahhoz, amit én „végső valóságnak” nevezek.
- És máris megint Istennél tartunk!
- Nem. Nevezheti így is, de nem erről van szó. Én végső valóságról beszélek, mert ennek a kifejezésnek nincs olyan összefüggése, amely egyénenként megváltoztatná a jelentését. A végső valóságnak több oldala van. Egy felfogható oldala, amelyet a tudomány képes megközelíteni. Eljuthatunk ide az egyre részletesebb, egyre teljesebb és talán egyre közvetlenebb megértés révén. Az érthetőség egy napon talán beleolvad majd egyfajta intuitív megértésbe. Talán nem lesz többé szükségünk algoritmusokra vagy egyenletekre, mert annak az agynak, amelyről én álmodom, más eszközei lesznek. Úgy működnek majd, hogy az sokkal közelebb áll ehhez a végső valósághoz, olyan módszerekkel fogják megérteni ezt a valóságot, amelyeket én ma még elképzelni sem tudok a magam szerény kis 100 milliárd neuronjával.
- Mi a végső valóság másik oldala?
- A művészi emóció. A művészi emóció nem igazán intellektuális. Lehet persze intellektuális összetevője is egy műalkotás létrehozásának. Végiggondolhatunk, elemezhetünk egy Beethoven-szonátát vagy egy Bach-partitát. De amikor átengedem magam az érzelmeimnek, amikor egy olyan művet hallgatok, amelyet szeretek és amely megérint, nem vagyok tudatában a szerkezetének. A művész egy kicsit az a médium, amely bizonyos téren közelebb visz bennünket ehhez a végső valósághoz: megvan az a képessége, hogy az érzelmeit le tudja fordítani hangok, képek, formák segítségével, meg tudja mozgatni azt, aki befogadja őket. Végső soron van egy morális aspektus, egy etikai aspektus, amely megalapozza ezt a végső valóságot. Nevezze Istennek, ha akarja, de ez inkább Spinoza Istene, mint a Bibliáé.
- A világegyetem véletlen vagy szükségszerű?
- A véletlen se nem erő, se nem entitás. A véletlen szerintem azt a szituációt minősíti, amelyben az események létrejönnek, olyan gyakorisággal, amely megfelel a valószínűségüknek. Így hát mondhatjuk azt is, hogy a véletlen játszik szerepet bennük. Ha eldobok egy kockát, 6 az 1-hez az esélyem, hogy megkapom az egyik számot. Ha rulettezek, 36 az 1-hez az esélyem, hogy a jó szám jön ki. Ez a véletlen. De a véletlen nem zárja ki az elkerülhetetlenséget. Úgy gondolom, hogy ez roppant fontos. Mondok egy végletes példát. Van egy hétszámjegyű lottószelvénye. Ennek a szelvénynek az esélye arra, hogy nyerjen, 1 a 10 millióhoz. Minthogy csak egy húzás van, nincs túl sok esély, hogy a szelvény nyerjen. De ha 69 millió húzás volna, számításaim szerint 99,9 a 100-hoz lenne az esélye annak, hogy kijön. Azon alkalmak száma tehát, amelyeket felkínálunk egy eseménynek, hogy bekövetkezzen, kapcsolatban van az esemény valószínűségével. Az evolúciónál ugyanígy van. Azt hiszem, emellett azt is kötelező számításba venni, amit a mutációk valószínűségénél nem szoktak figyelembe venni: azoknak az alkalmaknak a számát, amelyek a mutáció rendelkezésére állnak ahhoz, hogy végbemenjen. Ha egy adott mutáció bekövetkezésének, amely például azt eredményezné, hogy az Ön bőre elveszti a pigmentációját, mondjuk 1 a 100 milliárdhoz az esélye, és Ön ad neki 700 milliárd lehetőséget rá, hogy bekövetkezzen - például 700 milliárd individuumot vagy sejtet, vagy generációt -, szinte bizonyosan be fog következni. Ha az evolúciót tanulmányozzuk, nem mondhatjuk, hogy „az egész a véletlen műve”. Jacques Monod, „A Véletlen és a Szükségszerű” szerzője azt mondja: kijött a számunk a monte-carlói ruletten! Szerinte az élet megjelenése hatalmas szerencse; és az életben az ember megjelenése egy újabb óriási szerencse. Én meg azt mondom, hogy a véletlent bizonyos értelemben semlegesíti az a tény, hogy a lehetőségek elégséges száma gyakran állt bizonyos események rendelkezésére ahhoz, hogy szinte bizonyosan bekövetkezzenek. Következésképpen én azt mondanám, hogy az evolúcióban sokkal több a szükségszerű, mint a véletlen.


(1) Christian de Duve: 1917-ben született Thames Dittonban (Nagy-Britanniában), de Antwerpenben (Belgiumban) nőtt fel. A Louvain-i Katolikus Egyetem diákjaként szenvedélyes kutató, és a sejtbiológiára szakosodik. Svédországban, Belgiumban és az Egyesült Államokban dolgozik. 1961-ben kinevezik a New York-i Rockfeller Egyetem tanárává. 1974-ben megosztott orvosi Nobel-díjat kap a sejt belső összetevői működésének és szerkezetének megismeréséhez nyújtott hozzájárulásáért.


Ajánlja az írást másoknak is