rss      tw      fb
Keres

Rejtélyes emberelődök

Csak egy asszociáció

A Nouvel Observateur című francia hetilap 2004. december 23-ai számában megjelent egy interjú Christian de Duve-vel (1), „Sokkal több a szükségszerű, mint a véletlen: Az élet bele van írva a kozmoszba” címmel. Azok közé a tudósinterjúk közé tartozik, amelyek megmozgatják az érdeklődő amatőrök fantáziáját is, ezért emlékszem rá. Egy rövid részlet a hosszú interjúból, amely két szálon is kapcsolódik a fenti íráshoz: egyrészt az evolúcióról szóló néhány mondata, másrészt az agykapacitásról szóló megjegyzései révén.

- Az ember nem az evolúció csúcsa. Amilyennek ma ismerjük, az egy közbenső stádium, talán csak egy garázsmenet, amely arra van szánva, hogy egymillió év múlva eltűnjön. Megérteni annyit tesz, hogy megérteni az agyunk 100 milliárd neuronjával. Az ember neuronjainak a száma több mint háromszorosára nőtt 2 millió év alatt, ami teljesen valószerűtlen. Én meg felteszem a kérdést: mi van, ha ismét megduplázzuk a neuronjaink számát? Ez a megértésnek olyan eszközét teremtené meg, amely képes lenne észlelni és felfogni olyasmit is, amit se Ön, se én nem vagyunk képesek biológiailag megérteni vagy felfogni. Szerintem ez a progresszív evolúció olyan individuumokat, olyan agyakat fog eredményezni, amelyek sokkal közelebb jutnak majd ahhoz, amit én „végső valóságnak” nevezek.
- És máris megint Istennél tartunk!
- Nem. Nevezheti így is, de nem erről van szó. Én végső valóságról beszélek, mert ennek a kifejezésnek nincs olyan összefüggése, amely egyénenként megváltoztatná a jelentését. A végső valóságnak több oldala van. Egy felfogható oldala, amelyet a tudomány képes megközelíteni. Eljuthatunk ide az egyre részletesebb, egyre teljesebb és talán egyre közvetlenebb megértés révén. Az érthetőség egy napon talán beleolvad majd egyfajta intuitív megértésbe. Talán nem lesz többé szükségünk algoritmusokra vagy egyenletekre, mert annak az agynak, amelyről én álmodom, más eszközei lesznek. Úgy működnek majd, hogy az sokkal közelebb áll ehhez a végső valósághoz, olyan módszerekkel fogják megérteni ezt a valóságot, amelyeket én ma még elképzelni sem tudok a magam szerény kis 100 milliárd neuronjával.
- Mi a végső valóság másik oldala?
- A művészi emóció. A művészi emóció nem igazán intellektuális. Lehet persze intellektuális összetevője is egy műalkotás létrehozásának. Végiggondolhatunk, elemezhetünk egy Beethoven-szonátát vagy egy Bach-partitát. De amikor átengedem magam az érzelmeimnek, amikor egy olyan művet hallgatok, amelyet szeretek és amely megérint, nem vagyok tudatában a szerkezetének. A művész egy kicsit az a médium, amely bizonyos téren közelebb visz bennünket ehhez a végső valósághoz: megvan az a képessége, hogy az érzelmeit le tudja fordítani hangok, képek, formák segítségével, meg tudja mozgatni azt, aki befogadja őket. Végső soron van egy morális aspektus, egy etikai aspektus, amely megalapozza ezt a végső valóságot. Nevezze Istennek, ha akarja, de ez inkább Spinoza Istene, mint a Bibliáé.
- A világegyetem véletlen vagy szükségszerű?
- A véletlen se nem erő, se nem entitás. A véletlen szerintem azt a szituációt minősíti, amelyben az események létrejönnek, olyan gyakorisággal, amely megfelel a valószínűségüknek. Így hát mondhatjuk azt is, hogy a véletlen játszik szerepet bennük. Ha eldobok egy kockát, 6 az 1-hez az esélyem, hogy megkapom az egyik számot. Ha rulettezek, 36 az 1-hez az esélyem, hogy a jó szám jön ki. Ez a véletlen. De a véletlen nem zárja ki az elkerülhetetlenséget. Úgy gondolom, hogy ez roppant fontos. Mondok egy végletes példát. Van egy hétszámjegyű lottószelvénye. Ennek a szelvénynek az esélye arra, hogy nyerjen, 1 a 10 millióhoz. Minthogy csak egy húzás van, nincs túl sok esély, hogy a szelvény nyerjen. De ha 69 millió húzás volna, számításaim szerint 99,9 a 100-hoz lenne az esélye annak, hogy kijön. Azon alkalmak száma tehát, amelyeket felkínálunk egy eseménynek, hogy bekövetkezzen, kapcsolatban van az esemény valószínűségével. Az evolúciónál ugyanígy van. Azt hiszem, emellett azt is kötelező számításba venni, amit a mutációk valószínűségénél nem szoktak figyelembe venni: azoknak az alkalmaknak a számát, amelyek a mutáció rendelkezésére állnak ahhoz, hogy végbemenjen. Ha egy adott mutáció bekövetkezésének, amely például azt eredményezné, hogy az Ön bőre elveszti a pigmentációját, mondjuk 1 a 100 milliárdhoz az esélye, és Ön ad neki 700 milliárd lehetőséget rá, hogy bekövetkezzen - például 700 milliárd individuumot vagy sejtet, vagy generációt -, szinte bizonyosan be fog következni. Ha az evolúciót tanulmányozzuk, nem mondhatjuk, hogy „az egész a véletlen műve”. Jacques Monod, „A Véletlen és a Szükségszerű” szerzője azt mondja: kijött a számunk a monte-carlói ruletten! Szerinte az élet megjelenése hatalmas szerencse; és az életben az ember megjelenése egy újabb óriási szerencse. Én meg azt mondom, hogy a véletlent bizonyos értelemben semlegesíti az a tény, hogy a lehetőségek elégséges száma gyakran állt bizonyos események rendelkezésére ahhoz, hogy szinte bizonyosan bekövetkezzenek. Következésképpen én azt mondanám, hogy az evolúcióban sokkal több a szükségszerű, mint a véletlen.


(1) Christian de Duve: 1917-ben született Thames Dittonban (Nagy-Britanniában), de Antwerpenben (Belgiumban) nőtt fel. A Louvain-i Katolikus Egyetem diákjaként szenvedélyes kutató, és a sejtbiológiára szakosodik. Svédországban, Belgiumban és az Egyesült Államokban dolgozik. 1961-ben kinevezik a New York-i Rockfeller Egyetem tanárává. 1974-ben megosztott orvosi Nobel-díjat kap a sejt belső összetevői működésének és szerkezetének megismeréséhez nyújtott hozzájárulásáért.


Ajánlja az írást másoknak is