Oszkó Péter arról, hogyan tájékoztat a magyar média

Oszkó Péter blogjában A média diszkrét bája címmel arról ír, milyen tapasztalatokat szerzett, amikor óvatlanul megnézte a televíziók híradóit. Két részlet az írásból:

„Ezúton is elnézést kérek azon médiamunkatársaktól, szakújságíróktól, híradós kollégáktól, akiket a hétvége folyamán visszautasítottam, de úgy gondoltam, hogy már rég nem az én feladatom költségvetési sajtótájékoztatókat értékelni és véleményezni. Abba a hitbe ringattam magam ugyanis, hogy van elegendő szakember és szakpolitikus, aki ha akar, kamerához és mikrofonhoz jut, és bizonyára hallatja is szükség esetén a hangját, így tehát a kiegyensúlyozott tájékoztatásra törekvő hírszolgáltatóknak bőven van miből merítenie. Nem kell tehát nekem visszatérni az újságok gazdasági rovatának hasábjaira vagy a tévé képernyőjére nap, mint nap ahhoz, hogy ne csak pártszempontú vélemények, hanem párton kívüli, a hatalompolitika világától távoli szakmai álláspontok is teret nyerjenek a tömegtájékoztatásban. De hogy meggyőződjek feltételezésem helyességéről, annyit azért megtettem, hogy jó szokásomtól eltérően ma este megnéztem a politikától talán a legkevésbé befolyásolt kereskedelmi csatornák hírműsorait.
Utólag úgy tűnik, hogy ezt talán mégsem kellett volna megtennem, mert sajnos végképp szertefoszlott az az illúzióm, hogy határozott és célratörő szakmai álláspontok tudatos és szervezett megjelenítése nélkül is a semlegesség medrében maradna a tömegtájékoztatás. Azt a költségvetést például, amely már a parlamenti benyújtása idején láthatóan felültervezi a várható gazdasági növekedést, miközben az átmeneti és így inkább csak látszólagos, de hosszabb távra nézve legalább is bizonytalan pénzügyi egyensúlyt leplezetlen módon úgy próbálná elérni,  hogy a lakosság nyugdíjpénztári számlákon felhalmozott magánmegtakarításait a költségvetésbe fizettetné be és néhány év alatt fel is élné, a hírműsorok sokadik hírként csupán annyival intézik el, hogy ellenzéki pártok kritikával illették a terveket, de hogy miért, és milyennel, már nem tartották fontosnak megemlíteni.”

„Első indulatomban gyorsan át is kapcsoltam egy másik nagyobb kereskedelmi csatorna hírműsorára, de ettől sem leltem nyugalomra. Hiszen ott eközben hosszasan, de persze teljesen tévesen ismertették az Alkotmánybíróságnak a 98 százalékos különadó ügyében hozott döntését, úgy állítva be, mintha az eleve és kikerülhetetlenül lehetetlenné tenné az indokolatlan végkielégítések utólagos megadóztatását és megfeledkezve arról a nem éppen lényegtelen körülményről, hogy az Alkotmánybíróság egyáltalán nem kifogásolta a jó erkölcsbe ütköző végkielégítések utólagos megadóztatását, csupán azért semmisítette meg az inkriminált törvényt, mert az eredetileg olyan szerencsétlenül sikerült megalkotni, hogy bizony nem csak az indokolatlan, jó erkölcsbe ütköző ügyleteket adóztatta visszamenőlegesen. Ezen a nem mellékes körülményen azonban a hírműsor könnyedén átsiklott, s az Alkotmánybíróság hatáskörének általános csökkentése körüli perpatvart sikerült úgy beállítania, mintha az kizárólag az indokolatlan végkielégítések adóztathatósága érdekében történne, s amiatt elkerülhetetlenül szükséges is lenne, miközben jól tudjuk, hogy ezen állítások közül valójában egyik sem állja meg a helyét. Sőt, a javasolt törvénymódosítások meglehetősen leplezetlenül kifejezésre juttatták, hogy valójában egyebek mellett a magányugdíjpénztárak kvázi államosításának kérdésében kívánják az Alkotmánybíróságot elzárni a véleménynyilvánítás lehetőségétől. De hogy erre a lényegi kérdésre végképp ne jusson semmi figyelem, még a közönségszavazás is arról folyik, hogy ki tartja szükségesnek az indokolatlanul magas végkielégítések utólagos megadóztatását. Hát persze, hogy mindenki.”


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!