Schmitt virtuálisan leváltotta önmagát

Október 29-i nyilatkozatában a köztársasági elnöktől egy csapásra két olyan mondatot is hallhattunk, amilyet köztársasági elnök békeidőben nem mondhat. Az egyik ez:

„Nagyon fontos, hogy ne bizonytalanodjunk el a nehéz pillanatokban.”

Kinek szól ez egy olyan helyzetben, amikor például az ellenzéki erők – a nemzet nem jelentéktelen részei – épp nemhogy elbizonytalanodtak volna, hanem kifejezetten szervezkedni kezdtek? Ki az, akit arra kell biztatni, hogy szedje össze magát?

Ez tipikusan egy csapatmondat, amelyet a sajátjaihoz intéz az edző, mielőtt ismét támadásba lendülnek a külső erőket képviselő ellenféllel szemben. Olyankor tökéletesen helyénvaló: mérkőzés közben nevetséges is lenne, ha a nemzetközi összefogásról vagy a népek fölött átívelő, univerzális összetartozás érzéséről prédikálna. Van két csapat, amely először az elkülönülés jegyében játszik, majd a végén az összetartozás jegyében kezet fog, és rögzíti az alkalmi végeredményt.

Schmitt Pál azonban nem edző, hanem köztársasági elnök. Az ország pedig nem egyetlen  csapat, amely éppen egységben áll fel valamilyen külső ellenféllel szemben. Hanem momentán éppen kettő, és most, az Alkotmánybíróság-ügy kapcsán kivételesen adekvát módon vált ketté, nem mesterséges választóvonalak mentén. Ebben az esetben a megosztottság nem külsődleges célú ideológiát, hanem értékrendet tükröz.

Most nem az a kérdés, hogy ki nemzettestvér és ki jövevény, ki a „történelmet uraló”, keresztény Isten alázatos szolgája, és ki a nemzetére rontó, baloldali vagy liberális idegenszívű. Hanem az a kérdés, hogy ki bomlasztja és ki védelmezi az ország demokratikus alappilléreit. Ez mára akkor is egyértelmű, tényszerűen felmérhető helyzet, ha a demokráciát védők oldalán tapasztalható némi bizonytalankodás, pontosabban ha ott is tovább működnek a jól begyakorolt indulati-hatalmi megosztottságok. Nem ez a lényeg, hanem az, hogy ezúttal jól kivehetően és tisztán megfogalmazódott a szembenállás lényege: egyetlen politikai erő sem teheti meg, hogy ha számára kedvezőtlen a jogrend legfelsőbb bírájának ítélete, akkor úgy korlátozza a jogkörét, hogy már csak a számára kedvező ítéleteket hozhasson. Ezt a kifogást október 28-ára az ellenzéki pártok gyengesége ellenére is jelentős társadalmi erő képviseli. Aminek még nagyobb nyomatékot adott, hogy az előző köztársasági elnök, Sólyom László találkozót kezdeményezett az utódjával, és a találkozón egyértelműen elmondta a szakértők, az ellenzéki pártok és a civilek véleményével egybecsengő aggályait.

Ha ezek után Schmitt Pál köztársasági elnök mégis úgy szól a nemzetéhez, mintha egy csapat edzője volna, akkor két eset lehetséges: vagy az, hogy nem érzékeli, mi a helyzet, és még most is egy képzelt, egyszínű közvéleményhez beszél, vagy az, hogy kizárólag a saját csapatát bíztatja: az ország egyik felének mondja, hogy ne csüggedjen el a krízishelyzetben. Ráadásul arról a krízishelyzetről beszél, amelyet ők maguk hoztak létre! („Fel a fejjel, amíg van!” – biztathatná az inkvizítor az áldozatát, miközben az általa delegált hóhér a pallosát feni.)

Ha nem érzékeli a helyzetet, akkor azért, ha érzékeli, de csak az egyik csapathoz beszél, akkor azért került kívül a szerepkörén, amelyben az egész nemzet képviselőjeként kéne föllépnie.

A másik, ugyancsak tűrhetetlen mondata pedig éppenséggel az előbbi fölvezetése:

„…bizakodással tölt el, hogy egy nehéz pillanatban, amikor komoly dilemma elé került az ország, mindenki azt teszi, amire a megbízatása kötelezi”.

Ennél cinikusabb mondat nem létezik.

A köztársasági elnök szerint öröm nézni, mekkora a serénykedés, és hogy mindenki teszi a dolgát, köztük a kormány, csak hát annak speciel az a dolga, hogy keresztbe tegyen. De hát mi körül is zajlik a serénykedés, és milyen megbízatásokról is van szó?

Az egyiknek – nem pártnak: nemzeti intézménynek – az volt a dolga, hogy megállapítsa, történt-e törvénysértés. Megállapította: történt. A másiknak – szintén nem pártnak: nemzeti intézménynek – az lenne a dolga, hogy kormányozzon, vagyis összehangolja az ország demokratikus intézményeinek működését. Összehangolta? Nem hangolta össze, sőt, éppen ellenkezőleg: teljes gőzzel azon dolgozik, hogy az egyik legfontosabb szereplő számára lehetetlenné tegye a megbízatása teljesítését. Versenytársa az Alkotmánybíróságnak a kormány? Nem a versenytársa, hanem partnere, együttműködésre kötelezett társa. Trükközhet vele szemben a pályán? Nem trükközhet.


Position/angle – flickr/Slow&Easy

Ám ezek szerint mindez lényegtelen, a lényeg, hogy harcoljanak, küzdjenek, birkózzanak azok, akiknek pedig kiegészíteniük kéne egymást, és hát – édes istenem, van ilyen – a végén alulmarad, aki alulmarad. Ez már az elnököt nem érdekli. Végtére is nem a győzelem, hanem a szembenállás a fontos. És hát, lássuk be, a kormánynak mindenkiénél erősebb a megbízatása, nem kell csodálkoznunk, ha ő győz. Nemzeti Intézmény kontra Nemzeti Intézmény 1:0.

Nem kérdés, hogy ezen a mérkőzésen kinek drukkol a köztársasági elnök, aki egyébként csupán a benyomásaira épít, hiszen nem tényekre támaszkodva mondja, hanem „úgy látja”, hogy az országgyűlés képviselői az említett törvénnyel kapcsolatban a választópolgárok akaratának igyekeztek eleget tenni. Vajon honnan, milyen állásból nézi, hogy „úgy látja”? Ki mérte föl a választópolgárok akaratát, ebben a konkrét ügyben? Hiszen még a nagy mennyiségben kiküldött álkérdőíven, a nyugger-levélen sem tették fel pontosan az erre vonatkozó kérdést: sem a végkielégítés megadóztatásának mértékét, sem az érintettek körét nem írták oda. Így azután nem is kérdezem meg, hogy hol van ennek az összesítése, hiszen ha volna ilyen, annak se lenne értelme. Csak megjegyzem: az is a hatalmi arrogancia része, hogy még a felszínes kérdéseik felszínes értékelésével sem tisztelték meg a társadalmat.

Schmitt Pál ezekkel a mondataival, de a teljes, Ab-ellenes nyilatkozatával virtuálisan leváltotta önmagát az elnöki posztról. Egyúttal most ratifikálta azt a gondolatát is, amely szerint tehát nem a kontrollja, hanem a hajtószíja lesz a szerinte új idők kormányának. Ezzel is megvolnánk: ettől kezdve nem pusztán jóslat, hanem bizonyosság is, hogy elnökként működő köztársasági elnökünk nincsen.

Keletkezett viszont egy fontos tapasztalatunk, amelyet nem árt megbecsülni. Mert ha nehezen is, de létrejött egy valódi politikai törésvonal, amely felülírta a régit. Ez szinte az első eset, hogy jobb- és baloldalon, valamint két, egymást amúgy szívesen gyalázó ellenzéki párt között a demokrácia ügyében konszenzus született. És egy olyan országban, amelynek legkatartikusabb, közös teljesítménye eddig az volt, hogy egy slampos diktatúrát sikerült royalista köztársaságra átváltania, végül is ez elég nagy dolog.


Lévai Júlia                  


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!