Az oktatás az állam szolgálatában – II. rész
- Részletek
- 2014. február 16. vasárnap, 06:31
- Szüdi János
Vajon mi köze lehet a szülőnek ahhoz az iskolához, amelyben csak az államnak van döntési, intézkedési joga? Vajon képes-e betölteni a rendeltetését az iskola, ha minden egyes lépését „felülről” határozzák meg, ha a pedagógus minden egyes lépését szabályozzák, ellenőrzik, ha egy kötelező tantervet alkalmazhat mindenki, amelyhez tantárgyankét két tankönyv közül lehet „választani”, amelyben minden tanulónak ugyanazt, ugyanakkorra kell teljesítenie, amelyben a legfontosabb pedagógiai elvek a következők: aki mulaszt, az következetes, szigorú szankcióra számíthat; aki lemarad, az kimarad. (Az írás első része)
A szülői jogok államosítása
Az iskolaválasztás szabadságának korlátozása
A köznevelés rendszerében alapvetően változtak meg a szülőket megillető egyéni és közösségi jogosítványok. A szülő helyzete annál jobb, minél nagyobb lehetősége van arra, hogy a saját szándékai szerint megválassza a gyermekének legmegfelelőbbnek tartott nevelést és oktatást, az ezt a feladatot ellátó intézményt. A választás lehetősége akkor tekinthető valósnak, ha az intézmények között valóságos szakmai eltérések, különbségek lehetnek. Azáltal, hogy az állam, fenntartóra tekintet nélkül, meghatározza az átadott ismereteket, követelményeket, az ehhez kapcsolódó tankönyveket, az egyes iskolák szakmai sajátosságai eltűnnek. Ebből adódóan a szülőnek nincs reális választási esélye. Való igaz, az iskolaválasztás szabadsága sok, nem is alaptalan kritikára is okot adott. A kistelepüléseken – több iskola hiányában – a szülők iskolaválasztási esélye nem vagy csak igen nehezen érvényesülhetett. Az is igaz, hogy az „elit” iskolába a hátrányos helyzetű, a cigánycsaládból érkező gyermekek nem vagy csak igen kis számban juthattak be. Az esélyteremtő programok folytatása és bővítése, a szegregáció elleni hatósági fellépések erősítése, a kistelepülési iskolák helyzetének a javítása helyett az állam mindent egységesítő törekvése nem szüntette meg a középosztály elkülönült iskolahálózatát. Sőt az egyházi iskolarendszer erősítésével még növelte is azt az ellátó rendszert, amelybe csak a kiválasztottak juthatnak be. Az állami iskolarendszert azonban az államosítás megfosztotta innovációs lehetőségeitől, a nem állami intézményrendszert pedig elbizonytalanította, kiszolgáltatottá tette, s arra kényszerítette, hogy igazodjék az állami elvárásokhoz.
A gyerek neveléséhez való jog csorbítása
Az intézményes nevelésben való részvétel egyrészről állami kényszert jelent, mivel a szülő és gyermeke nem tagadhatja meg az igénybevételét, másrészről viszont jogot is jelent, mivel az állam köteles gondoskodni arról, hogy az előírt kötelezettség teljesítéséhez szükséges feltételek rendelkezésre álljanak. A jogok és kötelezettségek egységének kell garantálnia a szülői érdekek és az állam érdekének egyensúlyát. A köznevelés rendszerében ez az egyensúly borult fel. Egyrészről az állam önkényesen kivonja a szülői felügyelet alól a gyereket, másrészről csökkenti az állami kötelezettséget az oktatáshoz való hozzáférés feltételeinek megteremtésében.
A közoktatás rendszerében a szülő a gyermekét abban az évben volt köteles beíratni az óvodába, amelyben a gyerek az ötödik életévét betöltötte. E kötelezettség alól a szülő, kérelemre, felmentést kaphatott. A gyerek azonban hároméves korától kezdve járhatott az óvodába. A szülő gyermeke ötéves koráig szabadon dönthetett arról, hogy igénybe veszi-e az óvodát vagy sem. A köznevelés rendszerében az óvodai nevelésben való részvétel kötelező kezdő időpontja a gyerek hároméves kora. (Ez a rendelkezés még nem lépett hatályba.) A szülő gyermekének ötéves koráig kérheti a jegyzőtől, hogy mentsék fel a gyereket az óvodába járás alól. Ötödik életévétől kezdődően pedig minden gyereknek óvodai nevelésben kell részt vennie.
A hároméves korban kezdődő kötelező óvodáztatás ellentétes a család, a szülő érdekeivel, mivel olyan korban emelik ki a családi közösségből a gyereket, amelyben a szülői nevelésnek elsőbbséget kell élveznie a közösségi neveléssel szemben. Itt lényegében a szülő választási szabadságát vonta meg a köznevelésről szóló törvény. Az ötéves kortól kezdődő óvodába járatási kötelezettség ellenére a gyerekek több mint kilencven százaléka, szülői döntés alapján, ennél az életkoránl korábbi időpontban vette igénybe az óvodát. A kimaradó gyerekek jelentős számban azokban a családokban élnek, ahol szülők iskolázottsága alacsony, legfeljebb az általános iskola nyolcadik évfolyamát fejezték be, és a család jövedelme az országos átlagnál jóval kevesebb. Ezeknél a gyerekeknél nagyon fontos a minél korábbi óvodáztatás, annak érdekében, hogy segítséget kapjanak az eredményes iskolakezdéshez. A közoktatás rendszerében a szülők óvodáztatási támogatást kaptak, ha gyermeküket az ötödik életévük elérése előtt beíratták az óvodába. Ez a megoldás nem sértette a szülő neveléshez való jogát, s eredményesnek bizonyult, mert évről-évre nőtt az érintett családokban élő, öt éven aluli gyerekek óvodai beíratásának a száma. A köznevelési törvény ezt a megoldást elveti, s 2015 szeptemberétől minden családra kiterjeszti a hároméves korban kezdődő intézményes nevelésben a részvételi kötelezettséget.
A köznevelésről szóló törvény 2013. szeptember 1-jétől kezdődően az általános iskolába járó tanulóknak előírta, hogy délután tizenhat óráig kötelesek részt venni az iskola által szervezett tanórai és egyéb foglalkozásokon. A közoktatás rendszerében a kötelező tanítás a délelőtti órákra esett, és az iskola a szülő kérelmére biztosított napközis foglalkozást vagy tanulószobai foglalkozást a tanulónak. A köznevelésről szóló törvény alapján az általános iskolának délután tizenhat óráig kell tanórai és egyéb foglalkozásokat biztosítani a tanulónak. A délutáni egyéb foglalkozások alól az iskola igazgatója elengedheti a tanulót. Az általános iskola által nyújtott egésznapos benntartózkodás nem azonos az úgynevezett egésznapos iskolával, amelynek lényege, hogy gondoskodni kell a gyerekek pihenéséről, sportolásáról, a következő tanítási napra szóló felkészítéséről, s amelynek keretei között művészeti és kulturális foglalkozásokat is szerveznek. Az egésznapos benntartózkodásnál ilyen kötelezettsége nincs az iskolának. Így előfordulhat, hogy tizenhat óra után otthon kell folytatni a házi feladat elkészítését, megtanulását. Az iskolai benntartózkodás alóli felmentés iránti szülői kérelemről az iskola igazgatója szabad mérlegelés alapján dönthet. Ezáltal sérülhetnek az egyenlő bánásmód követelményei, amelyek tiltják az azonos csoportba tartozók közötti megkülönböztetést, amennyiben annak nincs ésszerű indoka. A délutáni benntartózkodás alól az igazgató akkor sem adhat felmentést, ha erre az időszakra iskola tanórai foglalkozást szerveznek. A szülő neveléshez való joga csorbulhat annak következtében, hogy hétköznap bármilyen programot csak tizenhat óra után szervezhet meg a gyerekével.
A tankötelezettség idejének csökkentése
A szülői jogok csorbításaként kell értékelni azt is, hogy a köznevelésről szóló törvény a tankötelezettség idejét a tizennyolcadik életévről leszállította a tanuló tizenhatodik életévére. Ez azt jelenti, hogy ettől az időponttól kezdődően az államnak nincs ellátási kötelezettsége. A tankötelezettség megszűnése után nincs olyan iskola, amelyik köteles lenne teljesíteni a a szülő és a gyerek felvétel iránti kérelmét. Sérülnek a szülői jogok azáltal is, hogy amennyiben a tanuló a tizenötödik életévének betöltéséig csak az általános iskola hatodik évfolyamát fejezte be, nem járhat tovább az általános iskolába, csak kivételes esetekben, és a következő tanévet az úgynevezett Híd-programban kell megkezdenie. A szülői jogok csorbulását jelenti az is, hogy – a kormány napvilágot látott tervei szerint – csökkenteni kívánják az érettségihez jutók számát, és növelni a szakiskolákba járó tanulók számát. A szakiskolában ugyanis nem folyik általános műveltséget átadó felkészítés, így elvégzése után nincs reális esély arra, hogy a tanuló a szakmai vizsga letételét követően középiskolában folytassa a tanulmányait.
Szülői részvétel az intézményi döntés előkészítésben
A szülők kollektív jogosítványai jelentős mértékben csorbultak azáltal, hogy míg a közoktatás rendszerében az iskolai szülői szervezet egyetértési jogot gyakorolt az intézményi dokumentumok – szervezeti és működési szabályzat, házirend – elfogadásánál, addig a köznevelés rendszerében csak a véleményezés jogával élhet a szülői szervezet.
A szülő megregulázása
A szülői érdekek súlyos veszélyeztetését jelentik azok az eljárások, amelyek lehetővé teszik a rendészeti beavatkozást a tankötelezettség teljesítésének kikényszerítésére, illetőleg az iskolai rend fenntartása érdekében. Az utcán cirkáló rendőrjárőrök felhatalmazást kaptak arra, hogy elfogják és az igazgató elé állítsák azt a tizennégy évesnél fiatalabb tanulót, aki nem tudja hitelt érdemlően igazolni, hogy tanítási időben – tehát reggel nyolctól délután tizenhat óráig – jogszerűen tartózkodik az utcán. Az iskolai fegyelem fenntartása érdekében többnyire a szakiskolákba iskolarendőröket vezényelnek. Az iskolarendőr feladatai jogszabályban nem meghatározottak. Ebből adódóan a szabálysértési hatóság vagy az ügyészség elé állíthatja a társadalomra veszélyes, például köpködő, káromkodó vagy verekedő tanulót.
Az iskola igazgatójának jeleznie kell a gyermekvédelmi hatóságnál, ha a jogszabályban meghatározottnál igazolatlanul mulaszt többet a tanköteles tanuló. Ilyen jelzési kötelezettsége korábban is volt az iskola igazgatójának. Jelzése alapján meghatározott számú igazolatlan mulasztás elérése esetén szabálysértési eljárás indult a szülővel szemben. Az új rendelkezések azonban lehetővé teszik a családi pótlék helyébe lépő iskoláztatási támogatás megvonását a szülőtől és gyermekétől.
A járási munkaügyi kirendeltség hivatalból lefolytatott közigazgatási eljárás keretében kizárja a közfoglalkoztatásból is azt az álláskeresőt, akivel szemben tanköteles gyermekének mulasztása miatt szabálysértési eljárás indult. Ez a döntés sérti a jogállami elveket, mivel a szankció kiszabására az előtt kerül sor, mielőtt a szabálysértési hatóság meggyőződne arról, hogy valóban megtörtént-e a mulasztás, és annak mi az oka.
A tanulói érdekek államosítása
A szülői érdeksérelmek egyben tanulói érdeksérelmet is jelentenek, mivel az intézményes nevelésben való részvétel a gyerek óvodába járása, iskolába járatása útján valósul meg, s ez szülői kötelezettség. A legkevesebb szó esik arról, hogy valójában a köznevelés rendszere a gyerekek, a tanulók helyzetét nehezítette meg a leginkább. Az új pedagógiai követelményrendszer bevezetése, az évfolyamismétlés korlátozásának megszüntetése, a szöveges értékelés eltörlése mind-mind azzal a következménnyel jár, hogy az átlagosnál nehezebben haladó tanulóknál nagy esély van a lemaradásra, a leszakadásra, az iskolarendszerből való kimaradásra. A tanulói munkaterhek jelentős arányú megnövekedését nemcsak az igazolja, hogy tizenhat óráig bent kell maradnia a gyereknek az iskolában, hanem a kötelező tanórai foglalkozások heti idejének a megnövekedése, megemelkedése is. A közoktatás rendszerében a tanulók kötelező tanórai foglalkozása az első-harmadik évfolyamon nem lehetett több napi négy tanítási óránál, a negyedik-hatodik évfolyamon napi négy vagy öt, heti átlagban négy és fél tanítási óránál, a hetedik-nyolcadik évfolyamon napi öt tanítási óránál. A köznevelés rendszerében az első-harmadik évfolyamon heti huszonöt, a negyedik évfolyamon heti huszonhét, az ötödik-hatodik évfolyamon heti huszonnyolc, a hetedik-nyolcadik évfolyamon heti harmincegy az előírt óraszám. Ez akkor is lényeges emelkedés, ha ebből heti öt testnevelési óra. Abban az esetben ugyanis, ha a kötelező testnevelési órát délután tartja az iskola, a gyerek nem engedhető haza a délutáni foglalkozásokról. A tanulói terheket növeli az is, hogy a hittanhoz további egy óra szükséges az említett kötelező tanórai foglalkozások mellett. A tanulók helyzetét nehezíti, hogy nincs lehetőség figyelembe venni egyéni képességüket, illetőleg a helyzetükből adódó lemaradást, hiszen az iskola nem dolgozhat ki egyéni tanulási útvonalakat. Minden tanulónak ugyanarra az időpontra ugyanazokat a követelményeket kell teljesíteni, ellenkező esetben meg kell ismételnie az iskola adott évfolyamát.
A közoktatás rendszerében a tanköteles tanulót nem lehetett fegyelmi úton eltávolítani az iskolából. Kizárás fegyelmi büntetése, illetve a tanév folytatásától való eltiltás fegyelmi büntetése a tankötelezettség ideje alatt nem volt kiszabható. A köznevelés rendszerében súlyos vagy ismétlődő fegyelemsértés esetén akár az első évfolyamról is ki lehet zárni a tanulót.
Az egyéni érdeksérelmek mellett sérültek a tanulók közösségi jogosítványai, mivel az iskolai, a kollégiumi diákönkormányzatok ugyanúgy elveszítették egyetértési jogukat a különböző szabályzatok elkészítésénél, mint a szülői szervezetek.
Az el nem kötelezett oktatáshoz való jog sérelme
A közoktatásról szóló törvény az Alkotmánybíróság e tárgykörben hozott határozatának megfelelően rögzítette, hogy az állami, illetőleg a helyi önkormányzati fenntartásban működő közoktatási intézmények nem lehetnek elkötelezettek egyetlen vallás vagy világnézet mellett sem, hitéleti kérdésekben nem foglalhatnak állást. Az Alkotmánybíróság határozata világosan kimondta, hogy „az államnak vallási kérdésekben semlegesnek kell lennie. Ezért az állami iskolának szintén semlegesnek kell lenni. Az állam ugyanis ezekkel a mindenki számára nyitva álló iskolákkal valósítja meg a művelődéshez való jogot és biztosítja az iskolakötelezettség feltételét. A semlegesség azt követeli meg, hogy iskolák tanterveit, szervezetét, felügyeletét az állam úgy alakítsa ki, hogy a tanulóknak a vallási, illetve világnézeti információkat és ismereteket tárgyilagosan, kritikusan és pluralista módon közvetítsék. Az állami iskola nem folytathat olyan oktatást, amely a szülők (és a gyermekek meggyőződése) figyelmen kívül hagyásának minősül.”
Ezeket az iránymutatásokat a helyi önkormányzati feladatellátásban is figyelembe kellett venni, tekintettel arra, hogy az 1993-ban, vagyis az említett határozat hatályba lépését követően elfogadott közoktatásról szóló törvény a helyi önkormányzatokhoz delegálta az állam oktatásszervezéssel összefüggő feladatait.
A köznevelésről szóló törvény nem tartalmazza azokat a rendelkezéseket, amelyek garantálnák az állami és az önkormányzati feladatellátásban az el nem kötelezett nevelés és oktatás megszervezésének kötelezettségét. Ennek a változásnak megvannak az alkotmányos alapjai. Míg ugyanis az Alkotmány az állam és az egyház elválasztásáról rendelkezett, addig az Alaptörvény szerint az állam és a vallási közösségek a közösségi célok elérése érdekében együttműködnek.
A köznevelésről szóló törvény rendelkezései szerint az állami iskola első-nyolcadik évfolyamán a tanulónak vagy erkölcstanórán, vagy hittanórán kell részt vennie. A döntés a szülő „kezében van”. A szülői nyilatkozat azonban azzal a következménnyel jár, hogy nyilatkozni kell abban a kérdésben, kötődik-e valamely valláshoz, vagy sem. Ez a nyilatkozattételi kötelezettség ellentétes az Alaptörvénynek azzal az előírásával, amely szerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy tartózkodjon vallási vagy más meggyőződésének a kinyilvánításáról. Akár erkölcstanórát, akár hittanórát választ a szülő a gyerekének, a nyilatkozata mindenképpen értelmezhető oly módon, hogy vállalja a kötődését valamely valláshoz, illetőleg oly módon, hogy elutasítja a vallásos nevelést. A hittanóra megszervezésére a kötelező tanórai foglalkozások keretében kerül sor, amelyből az következik, hogy az általános szabályok szerint értékelni és minősíteni kell a tanuló felkészültségét, tudását, vagyis lehetőség van arra, hogy évfolyamismétlésre utasítsák. Ugyanakkor az állami iskola által kiállított dokumentumokban szükségképpen megjelenik az az adat, hogy a tanuló erkölcstanórán vagy hittanórán vett részt, és adott esetben kiolvasható az is, hogy melyik egyház szervezte meg a hittanórát. Ez a „megoldás” amellett, hogy súlyosan sérti a szülő és gyermeke lelkiismereti- és vallásszabadsághoz való jogát, megteremti annak a lehetőségeit, hogy a későbbiek során akár az állam, akár a munkáltatók hozzájuthassanak olyan bizalmas információkhoz, amelyhez az érintetteken kívül senkinek semmi köze nincsen. Ezek az adatok módot adnak diszkriminációra, állami vagy bármilyen más előnyös vagy hátrányos megkülönböztetésre.
A finanszírozás új rendje
Az állam finanszírozási kötelezettségeinek köre
A köznevelésről szóló törvény a rendszer finanszírozási elveit a korábbi gyakorlathoz képest alapvetően megváltoztatta. A változás több szempontból is figyelmet érdemel. Mindenekelőtt, ha az állam fenntartói feladatokat lát el, elő kell teremtenie azokat az összegeket, amelyek az állam fenntartásában lévő intézmények működéséhez szükségesek. Ez magában foglalja a feladat ellátásához szükséges létszámok alkalmazásának teljes költségeit, továbbá a feladatellátáshoz szükséges összes épület fenntartásának, működtetésének kiadásait. Ezen túl azonban az államnak kell gondoskodnia az előírt felszerelések és eszközök beszerzéséről, karbantartásáról és megújításáról is. A rendszer adott pillanatban való működtetése azonban még nem meríti ki az állam kötelezettségeit, mivel emellett gondoskodnia kell az egész köznevelési rendszert kiszolgáló különböző központosított feladatok finanszírozásáról is.
Hagyományosan állami feladat a vizsgarendszer működtetése, az országos mérési-értékelési feladatok ellátása, a miniszter által elrendelt országos szakmai ellenőrzések lebonyolítása. A köznevelés rendszerében azonban az állam vállal kötelezettséget a tanfelügyeleti rendszer kiépítésére és működtetésére a lépcsőzetesen ingyenessé váló tankönyvellátás finanszírozására, az államivá váló tankönyvellátás teljes költségének az előteremtésére, a pedagógiai szakmai szolgáltatás egész rendszerének finanszírozására, a pedagógus minősítési rendszer kiépítésére és működtetésére. Emellett további források szükségesek a Nemzeti Pedagógus Kar fenntartásához és működtetéséhez is.
A közoktatás rendszerében az ellátórendszer finanszírozása megoszlott az állami költségvetés és a helyi önkormányzatok között. Az állami költségvetés mintegy hatszáz-hétszáz milliárd forinttal járult hozzá a helyi önkormányzati feladatellátáshoz. Ez az összeg a feladatellátásban közreműködők bérének mintegy hatvan-hetven százalékát fedezte. Jól érzékelhetően a fenntartói feladatokat ellátó helyi önkormányzatoknak kellett hozzátenni mintegy százötven-kétszáz milliárd forintot csak a szükséges bértömeg és a hozzá kapcsolód közterhek kifizetéséhez. A karbantartás, felújítás, fejlesztés forrásait a helyi önkormányzatok teremtették elő, az elmúlt nyolc évben uniós pályázatokból kapott támogatások felhasználásával.
Azzal, hogy az államosítás megtörtént, az egész rendszer működtetéséhez szükséges megközelítően ezermilliárd forint előteremtése az állam feladatává és kötelezettségévé vált. Ezen a kötelezettségen némileg enyhít a helyi önkormányzati közreműködés, az úgynevezett működtetői feladatok ellátása, amely a háromezer lélekszámnál nagyobb településeket terheli. Az átvett köznevelési intézmények jelentős részének a működtetésével összefüggő teljes kiadások fedezete azonban az államra maradt.
Az állami finanszírozás hátrányai
Ennek a megoldásnak súlyos következményei lehetnek. A köznevelés rendszerének a sorsát, a foglalkoztatható pedagóguslétszám alakulását ugyanis az fogja eldönteni, hogy a költségvetés milyen összeget tud előteremteni erre a célra. Megfordítva a gondolatot, a köznevelés rendszere intézményi felépítésének terjedelmét, a benne foglalkoztatottak létszámát a költségvetési források fogják meghatározni. Addig, ameddig az intézményt fenntartó helyi önkormányzatok a választóknak felelősséggel tartoztak az intézményeikért, addig, ameddig a helyi önkormányzatok magukénak érezték az iskolát, a pedagógusokat, áldozatot is hoztak sokszor annak érdekében, hogy minél jobb működési feltételeket biztosítsanak, minél jobb szolgáltatás nyújtásához teremtsék meg a feltételeket – az állami intézményfenntartó központ nem tartozik felelősséggel a választóknak. Csak a kormánynak tartozik elszámolással, ebből következően nem érdekelt abban, hogy minél több, minél gazdagabb szolgáltatást nyújtsanak a fenntartásában lévő intézmények.
Az állam lényegében magára maradt a tervezésnél, a szervezésnél. Miután az intézményei nem vállalkozhatnak, azok az összegek is kiesnek a költségvetésből, amelyeket a korábban gazdálkodó intézmények, elsősorban a szakképző intézmények a vállalkozásaik révén szereztek.
Miután a működtetői feladatokat ellátó települési önkormányzatok nem kaptak érdemi beleszólási jogot az intézmények életébe, elvesztették az érdekeltségüket az előírt, a kötelező feladatokon túli finanszírozásban. Így nem túlzás az az állítás, hogy a fejlesztésben, az épületek rendben tartásában senki sem érdekelt.
Az állam szinte egyedül maradt a köznevelési rendszer működéséhez szükséges források előteremtésében. Ennek függvényében különösen aggasztó, hogy a köznevelésről szóló törvény nem határozza meg egyértelműen azokat a paramétereket, amelyek alapján a feladatellátáshoz szükséges pedagóguslétszámot meg lehet határozni. A pedagóguslétszám lényegében három mutatóra épül: a nevelő-oktató munkához rendelkezésre álló időkeretre, az osztály-, csoportlétszámra és a pedagógusok heti tanítási idejére. A három paraméterből a köznevelésről szóló törvény egyet határoz meg pontosan, a finanszírozott időkeretet. Az osztály-, csoportlétszámnál három mutató is található: a minimális létszám, az átlaglétszám és a maximális létszám. A pedagógusok pedig heti huszonkettő-huszonhat óra megtartására kötelesek, és ezen felül további hat óra tanítás is elrendelhető számukra. Egészen más foglalkoztatási szükséglet számítható ki abban az esetben, ha heti huszonkét órával és átlag-osztálylétszámmal számolnak, mint abban az esetben, ha heti huszonhat órával, vagy még ennél többel is, és maximális osztálylétszámmal. Az eltérés akár több tízezres létszám is lehet.
A nem állami intézmények finanszírozása
Teljesen bizonytalanná vált a nem állami intézmények finanszírozása is. Annak ellenére, hogy a köznevelésről szóló törvény rendelkezései szerint az állam az engedélyezett létszám foglalkoztatásához szükséges béreket bocsátja a fenntartók rendelkezésére, a 2013 szeptemberében indult tanévhez kapcsolódó új költségvetési finanszírozási rendből egyértelműen megállapítható, hogy az állam nem a köznevelésről szóló törvényben meghatározottak szerint tesz eleget a költségvetési támogatási kötelezettségének. Mindenekelőtt súlyos következményei lehetnek annak, hogy a pedagóguslétszám egyértelmű számítás módja nem rögzített, hiszen így az állam tetszése szerint határozhatja meg minden egyes költségvetési évben, hogy milyen pedagóguslétszámot ismer el finanszírozott létszámként. Másrészt nem mellékes tény az sem, hogy a köznevelésről szóló törvényben 2011-ben rögzített foglalkoztatotti létszámot az országgyűlés 2013 júliusában és augusztusában gyökeresen megváltoztatta. A köznevelésről szóló törvényben kizárólagosan az óvodákra vonatkozóan maradt szabályozás, míg az összes többi köznevelési intézmény tekintetében a kormány, illetve a miniszter rendeletben határozza meg az elismert és finanszírozott létszámot. Mindezeket az országgyűlés azzal „fejelte meg”, hogy nem a konkrét kiszámítható és engedélyezett létszám bérét és közterheit finanszírozza meg, hanem minden egyes létszámhoz egy, a tényleges kiadásokat korántsem fedező átalányt állapított meg.
Az egész köznevelés rendszerének jogi instabilitását jellemzi, hogy a 2011 decemberében megjelent törvényszöveg garanciát vállalt arra, hogy az egyházi és a nemzetiségi önkormányzati intézményfenntartók által ellátott neveléssel-oktatással összefüggő feladatokat a költségvetés teljes egészében finanszírozza. Ez a rendelkezés azonban soha nem lépett hatályba. Ezeket a rendelkezéseket az Országgyűlés a 2013. július 12-én elfogadott törvénnyel törölte a köznevelésről szóló törvényből. Az említett körbe tartozó intézményfenntartók számára minden törvényi kötelezettség nélkül az Országgyűlés gyermek- és tanulói létszám alapú kiegészítő hozzájárulást állapított meg.
A nem állami intézményfenntartók helyzetét gyökeresen megváltoztatták azok a szabályok, amelyek az állami és az önkormányzati feladatellátásba való bevonással összefüggő megállapodásra vonatkozóan következtek be. A közoktatásról szóló törvény rendelkezései alapján a minden fenntartónak járó normatív költségvetési hozzájárulások és támogatások mellett kiegészítő hozzájárulásra voltak jogosultak azok az intézményfenntartók, amelyek közoktatási megállapodást kötöttek a miniszterrel, illetve azok, amelyek a kormánnyal kötött megállapodás alapján vagy nemzetközi szerződésre építve, egyoldalú nyilatkozattal vállalták az állami, illetve az önkormányzati feladatellátásban való részvételt. Egyoldalú nyilatkozatot tehetett a katolikus egyház a Vatikánnal kötött megállapodás alapján, illetőleg több más egyházi jogi személy a kormánnyal kötött megállapodás alapján. A közoktatásról szóló törvény azonban kötelezte az oktatásért felelős minisztert arra, hogy minden iskolatípusban kössön közoktatási megállapodást minden egyházi jogi személlyel. A finanszírozás rendszere a kormányváltás után a vallási közösségeknél alapvetően megváltozott annak következtében, hogy az új szabályozás különbséget tesz az elismert egyházak és a vallási tevékenységet végző más szervezetek között. Az Országgyűlés által elismert egyházak az úgynevezett bevett egyházak. Az egyoldalú nyilatkozat megtételére a bevett egyházak váltak jogosulttá. A többi, korábban egyházként működő, a bevett egyházak körébe be nem került vallási közösségekkel a korábbi kormányok által megkötött közoktatási megállapodások hatályukat vesztették. Így azoknak a vallási közösségeknek az iskolái, amelyek az új rendelkezések alapján nem minősülnek bevett egyháznak, bizonytalan helyzetbe kerültek, mivel költségvetési támogatásuk lényegesen lecsökkent. Az Alkotmánybíróság 1997-ben foglalkozott az egyházi iskolák állami támogatásával. Határozatában kimondta, hogy az államot „csak a semleges iskola létesítésének és fenntartásának költségei terhelik. (…) Ha viszont az egyház vagy a szülők elkötelezett iskolát alapítottak és működtetnek, az állam támogatni köteles őket olyan arányban, amennyiben ezek az intézmények állami feladatot vállaltak át, illetve nem tagadhatja meg az állam a támogatást akkor sem, ha más összehasonlítható, világnézetileg elkötelezett intézményt már támogat, és a megkülönböztetésnek nincs alkotmányos indoka”.
Záró gondolatok
Az államosított rendszer jellemzője
Áttekintve a köznevelés rendszerének átalakítását, levonható az a következtetés, hogy az állami irányítás, fenntartás rendszere nem az esélyteremtést, hanem éppen ellenkezőleg, a teljes kiszolgáltatottságot, az alá-fölé rendeltséget, a függőségi lét megalázottságát hozta magával. A települési közösségek, az intézményi közösségek, a szolgáltatást igénybe vevők kiszorultak a döntési, az ellenőrzési folyamatokból, lényegében „érdektelenekké” váltak az egyes intézmények és az egész intézményrendszer sorsát illetően. A nyitott, befogadó, a partneri kapcsolatokra építő, az egyéni fejlődési útvonalak kidolgozásával a személyiséget a lehető legtágabb határokig fejlesztő iskola helyébe a hivatalként működő, szakmai önállóságától megfosztott, számonkérő, a központi követelményeket leadó és behajtó, a büntetésre és fegyelmezésre alapozó iskola lépett, amelyben már nem a gyerek mindenek felett álló érdeke a fontos. Aki lemarad, az kimarad, aki hibázik, az szigorú és következetes számonkérésre számíthat. Ez a pedagógiai hitvallása ennek a rendszernek, amely végletekig kizsákmányolja a pedagógust és a gyermeket.
Mindennek és mindenkinek a sorsa felett az állam rendelkezik, az taníthat, aki megfelel az állami elvárásoknak, azt taníthatja, abból és úgy, ahogy az állam előírta. Az tanulhat, és az juthat el az érettségiig, majd a diplomáig, akinek az állam ezt megengedi. Az egész rendszer sorsa az állam döntésétől függ. Tetszés szerint alakítható az intézményi létszám, a pedagógusok létszáma.
A vesztesek köre
A szülők és gyermekeik
Nem kétséges, hogy az átalakításnak vesztesei mindazok, akik az új oktatáspolitika érvényesülése alapján tizenhat éves korukban kiesnek az iskolarendszerből, illetve nem juthatnak el az érettségiig, nem kerülhetnek be a felsőoktatásba. A tizenhat éves korig tartó tankötelezettség, az érettségit biztosító iskolák számának és befogadóképességének meghirdetett csökkentése, a szakiskolai képzésben az általános műveltség átadásához rendelkezésre álló idő minimalizálása, a középiskolai felvételi eljárás szigorítása, az államilag finanszírozott helyek csökkentése a felsőoktatásban egy másik kormányzati célkitűzés megvalósítását szolgálja: csak az jusson hozzá megfelelő tudáshoz, csak az jusson diplomához, aki támogatja a ma hatalmon lévőket.
Mit veszít az ország?
Az oktatási rendszer szétverésével párhuzamosan folyik az önkormányzati rendszer felszámolása. Az ország elveszíti az önkormányzatiságban rejlő mozgató erőt, annak esélyét, hogy a településeken élők magukénak érezzék a közügyek megoldását. Megszűnt a tanítás szabadsága, az intézménylétesítés szabadsága, a sokszínű intézményrendszer, a művészeti oktatás virágzása. Megszűnnek az alternatív iskolák, az egyedi tantervek. Megszűnik annak a lehetősége, hogy csökkenjen az iskolázatlan, a munkaerőpiacon esélytelenek száma. Ezáltal csökken annak a lehetősége is, hogy az ország vonzóvá váljon a befektetők számára. Mit veszít az ország? Csak a jövőjét!