Közös dolgaink



Nem tudhatja az ember, mit hozhat a jövő történelme, vagyis hogyan szemlélik majd utódaink önnön múltjukat – azaz a mi jelenünket. Jó eséllyel megelőlegezhető, hogy a magyarországi zsidóság történetében (ha úgy tetszik, a magyar-zsidó együttélés több évszázados múltjában) napjaink különleges helyet foglalnak majd el. A legnagyobb magyarországi izraelita szervezet, a Mazsihisz rendkívül kényes, számára bizonyára hálátlan szerepkörbe sodródott, akaratától függetlenül, a körülmények sajátos alakulása folytán. Arrogáns kormányzati döntések, az Orbán-kabinet mindent legázoló lendülete és önmagába vetett vallásos hite vezetett oda, hogy az izraelita közösség kénytelen volt kilátásba helyezni a bojkott lehetőségét a holokauszt 70. évfordulójához kötődő megemlékezéseken. Az Orbánnak szóló udvarias ajánlatok hamar ultimátummá lényegültek át: a kabinet udvari történetíróinak szánt Veritas intézet vezetője (Szakály Sándor) menesztését, a józsefvárosi Sorsok Háza koncepciójába való betekintés lehetőségét és az 1944-es német megszállás Szabadság-térre tervezett emlékművének leállítását kérték, a világra szóló botránynak számító bojkott lehetőségét csak végső eszköznek tekintve. Vasárnap – miután több kisebb zsidó szervezet már korábban bejelentette, hogy visszaadja az emlékévre pályázati úton elnyert, illetve kapott kormányzati támogatást – a Mazsihisz közgyűlése is a szembefordulás alternatíváját választotta az Orbán-kabinettel való alkudozás, látszat-kompromisszum stb. helyett. Udvarias és az együttműködési készséget hangoztató határozatot hoztak, de ettől még tény, hogy az elmérgesedő konfliktusban a labdát végképp a kormány térfelére pattintották. Most már azt kell eldönteni Orbánnak, hogy vállalja-e a korábbinál is méretesebb botrányt, nyilvánvalóvá téve, hogy a saját szája íze szerint, akár erőszakosan is át akarja íratni a történelmet. Vagy pedig olyasmit tesz, amit nem szokott: visszavonul. (Legfeljebb majd máskor, más módon áll bosszút az útjába kerülőkön, és valósítja meg azt, amitől most fogcsikorgatva meghátrálni kényszerült.)


Amióta ez az egész emlékezetpolitikai botránysorozat zajlik, egyre jobban kirajzolódik, hogy voltaképp miről is van szó. Először is arról, hogy azt a folyamatot, amely a nemzetközi sajtó figyelmét már megint sajnálatosan hazánkra irányítja, a kormányzat azon törekvése indította el, hogy saját történelmet csináljon magának, illetve nekünk. Várható volt, hogy előbb-utóbb az ilyesmiből baj lesz. Azután az is nyilvánvalóvá vált (már megint), hogy a kormány semmiféle észérvre, tiltakozásra nem hallgat, pökhendi módon fölényeskedik mindenkivel, aki nem ért vele egyet. Végül pedig február 6-án Lázár és a zsidó szervezetek egyeztetésekor kiderült, hogy az egész botrányhullám – mint gyakorlatilag minden az országban – Orbán Viktor személyes döntése nyomán alakult ki, a fejleményeket is az ő egyszemélyi álláspontja irányítja. Az izraelita vezetők nem véletlenül kommentálták csalódottan a Lázár „tájékozódási” szándékáról szóló semmitmondó mondatokat, hiszen nyilvánvalóan arról volt szó, hogy Lázár nem tudta még akkor, mi a saját véleménye, mert Orbán még bizonyára nem közölte vele. Mint cseppben a tenger, ebben a kis epizódban ott van a magyar állam egész működése: a kormányzati kommunikáció világosan mutatja, hogy ezekben a rendkívül fontos ügyekben csak legfelsőbb szinten születhet döntés, még a „politikai bizottság” olyan magas polcon ülő tagja sem rendelkezhet önálló állásponttal, mint Lázár. (Ha pedig a „főnök” nem mondja meg, mit akar, esetleg megzavarodik, akkor az egész magyar állam tehetetlenül toporog, legfeljebb egy dühkitörésre várva. Ilyen volt például, amikor Kövér László házelnök egyszerre nevetséges és ijesztő módon „baloldali”-nak minősítette a Mazsihiszt. Ld. erről pl. itt.)



Lázár és a „Zsidó Közösségi Kerekasztal” tanácskozása – MTI/Beliczay László

A Mazsihisz vezetői többször is elmondták, nem akarják, hogy „zsidó ügynek” tűnjön a tiltakozásuk. Szándékaiktól és magatartásuktól függetlenül alakult ki ez a látszat. Nem a Mazsihisz és a zsidó szervezetek tehetnek arról, hogy valódi súllyal és érdekérvényesítő képességgel rendelkező nem zsidó szervezetek nem szólaltak meg ezekben az ügyekben. Mások vagy féltek megszólalni, vagy tényleg úgy gondolták, hogy ezek „zsidó ügyek”. Pedig nem azok. A Veritas Intézet igazgatójának elhíresült mondata (a Kamenyec-Podolszkij-i deportálás „idegenrendészeti eljárásnak” minősítése) sem csak a zsidók történetét hamisítja meg, ahogy az sem csak a holokauszt-túlélők leszármazottat sértő eljárás, hogy a Sorsok Háza projektbe nem vagy nem kellőképpen vonták be az izraeliták képviselőit. Ezek első látásra még akár tűnhetnek is inkább „zsidó ügyeknek” (mondom, nem csupán azok), azonban a Szabadság-térre tervezett német megszállási emlékmű esete még ezeknél is összetettebb. A kompozíció tervezetébe faragott hamis történelemkép persze ezerszer jobban fáj a deportálásokat elszenvedő közösségnek, de ettől még fel kellene hogy tűnjön másoknak is, hiszen a kormány az egész magyar nemzet múltját kívánja átértelmezni és az utódok nemzetfelfogását deformálni. Márpedig ez egyáltalán nem „zsidó ügy”. A német megszállásról hamis történelemképet közvetítő emlékmű minden magyar ügye.


Ha jobban belegondolunk, igazából a 20. századra vonatkozó történelempolitikában, a nemzeti emlékezet dolgában nincsenek is kizárólag „zsidó ügyek”. „Magyar ügyek” vannak csak, s a Horthy-rendszer negatívumai (az „úri” társadalompolitika, a hivatalos ideológiává tett antiszemitizmus, a háborús szövetség, illetve a zsidóüldözés áldozatai stb.) nem csupán a társadalom egy-egy csoportjának okoztak sérelmet, hanem a társadalom egészének. A Mazsihisz emlékmű-ügyben tanúsított magatartása fájó világossággal mutatja, miért is volna oly nagy szükség rá, hogy a magyar társadalom őszintén szembenézzen 20. századi történelmével. Fájó, hogy mennyire nem érezték mások magukénak a Mazsihisz és a kisebb zsidó szervezetek aggodalmait. Hogy mennyien tekintették és tekintik ezt „a zsidók” ügyének, és nem a sajátjuknak. Sajnálatos és jellemző, hogy egy zsidó szervezetnek kellett magára vállalni a nyilvános szembefordulást az egész magyar közösséget sértő történelemhamisítással. Vagyis a dolog nem úgy néz ki, hogy a nem zsidók állnak ki a zsidókért, hanem pont fordítva: a Mazsihisz vállait nyomta és nyomja egy alapvetően nem, illetve nem kizárólag „zsidó ügy”. A nem zsidó magyaroknak észre kellene venni, hogy a zsidó magyarok helyettük és értük is vállalták az Orbán-kormánnyal való szembefordulás ódiumát, ami akkor is fontos, ha a Mazsihiszban nyilván nem keresték ezt a konfliktushelyzetet, csak belesodródtak.


Az emlékmű-ügy jóval többet jelent önmagánál. A Mazsihisz-bojkott arra irányítja rá a figyelmet, hogy mennyire fontos a nemzeti közösség valódi fogalmának ismerete, illetve ennek fájó hiánya. Mennyire ostoba és veszélyes dolog, ha a társadalom bármely csoportja (valláshoz, párthoz stb. tartozók) önmagukat nyilvánítják „a” nemzetnek. Hogy mennyire fontos lenne kiállni azoknak a magyaroknak a jogaiért, akik akkor is a nemzeti közösség részei, ha nekünk személy szerint talán nem szimpatikusak. A holokausztban való magyar állami szerepvállalás relativizálása nemcsak a magyar zsidók ügye, hanem a nem zsidóké is. Ahogy például a kommunista vallásüldözés emléke sem csak az egyházaké, a kitelepítések sem csak a kuláknak nyilvánítottaké, a szomszéd országokban az ottani magyar kisebbségeket sújtó nacionalizmusok megnyilvánulásai sem csak a határon túli honfitársainké stb., stb. Akkor vagyunk igazán nemzeti közösség, ha valamennyi honfitársunk jogát az igaz múlthoz és élhető jelenhez egyformán fontosnak érezzük. (Hogy úgy mondjam, ilyenkor beszélhetünk „nemzeti összetartozásról”, nem akkor, amikor egy párt kisajátítja magának ezt a fogalmat.)


A most kialakult helyzetet nem a Mazsihisz idézte elő, azt pláne nem, hogy lényegében egyedül maradjon a bojkott-felhívásával. Igazán elgondolkoztató tény, hogy hasonló súllyal rendelkező nem zsidó szervezetek miért nem léptek fel, pláne ilyen határozottsággal. Pedig mondhatták volna katolikus magyarok is, hogy ez a német megszállási emlékmű merénylet a magyar történelemszemlélet ellen, súlyos hiba. Mondhatták volna reformátusok is. Mondhatta volna a Magyar Tudományos Akadémia vagy annak valamelyik szervezete, de nem emelte fel a tiltakozó szavát semmilyen valódi súllyal rendelkező más egyház vagy szervezet. (Utóbbi, vagyis a tiltakozás tényleges súlya fontos körülmény, hiszen az Orbán-kormánnyal szemben a józan ész érvei önmagukban mit sem érnek.) A jóérzésű magánszemélyeken, történészeken kívül csak a Mazsihisz tiltakozott, sőt jelezte, hogy a nyilatkozatok kiadásán túl hajlandó elmenni arra a pontra, ahonnan esetleg a nagy hatalmú miniszterelnöknek is – fogcsikorgatva bár – vissza kell fordulnia.


De még nem késő. Még lehet a Mazsihisz bojkottjához csatlakozni azoknak, akiknek fontos az emlékmű-üggyel felkavart közélet megnyugtatása, a történelmi múlttal való szembenézés. Még csak kőbe-bronzba sem kellene faragni, önmagában méltó emléke lenne Magyarország második világháborús történetének, ha például a keresztény egyházak (és mások) nem hagynák megint magukra az izraelita honfitársaikat az emlékmű-bojkottban.


Elősegítenék az 1944-es év és a holokauszt évfordulójára való méltó megemlékezések megtartását, a történelmi múlttal való reális megbékélés folyamatát, valamiféle normális légkör kialakulását.






Fazekas Csaba