Surányi: Az én generációm mindig a Nyugat felé igyekezett – Friderikusz Sándor interjúja



Az ATV Friderikusz című késő esti műsorában január 23-án elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.*


Friderikusz Sándor: – Ma esti vendégem azok közé tartozik, akiket a kor szédítő iramban hajtott előre a pályán, s mire észbe kaptak, már az ország vezető pozícióiban ültek. Mi tagadás, sokan vissza is hullottak. Surányi György azonban, aki kétszer is betöltötte a Magyar Nemzeti Bank elnökének posztját, meghatározó alakja volt és maradt a magyar pénzügyi és gazdasági életnek. Pedig a politikai viharok őt is dobálták rendesen. Surányi György néhány napja volt hatvanéves, és ma este itt ül a mi asztalunknál. Megviselte, hogy hatvanéves lett? Vagy egy férfi, akárhány éves is, nem különösebben törődik a korával?


Surányi György: – Jobb túllenni rajta. Nem állítom, hogy előtte teljesen érintetlenül hagyott, de mint mindent, ezt is könnyen túl lehet élni.


– Egykori munkahelye, a Pénzügykutató Intézet a kerek születésnap alkalmából egy kedves gesztusnak tekinthető könyvet jelentetett meg, amelybe tulajdonképpen mindenki írt valami szépet, kedveset, emlékezeteset, aki ma számít a szakmában. Volt olyan írás, amely nagyon meglepte, vagy akár el is gondolkodtatta önmagával kapcsolatban?


– Az egyik, hogy miközben általában elég halk szavú vagyok, eközben azért azt olvasom, hogy ha igaz, akkor a kelleténél sokszor erőteljesebb és határozottabb vagyok.


– Tud kiabálni is?


– Nem. Kiabálni lényegében soha, de amellett, hogy a stílus viszonylag szoft, a tartalom valószínűleg időnként túl kemény, vagy inkább azt mondanám, túlságosan konok.


– Konok? Tetszik ez a kifejezés. Mit jelent? Azt, hogy nem enged az álláspontjából?


– Igen.


– Ebből a könyvből tudom én is, hogy Budapesten a VIII. kerületben nőtt fel, nem éppen egy előkelő negyedben. A gyerekkoráról és a szüleiről keveset tudni. Ahogy az ember ránéz Önre, úgy képzeli, hogy felső középosztálybeli értelmiségi családból jön. Jól gondolom, vagy rosszul?


– Messze nem felső középosztálybeli családból jövök. A VIII. kerület közepére születtem. A szüleim, mondjuk úgy, hogy középosztálybeli emberek. Általános iskolában egy olyan környékre jártam olyan gyerekekkel, akik semmilyen szempontból nem tartoznak a társadalom elitjébe.


– Spiró György írta ebben a kötetben, hogy egyszer azt mesélte neki, a foci mentette meg az életét. Milyen értelemben?


– Ez enyhe túlzás. Lehet, hogy én is túloztam, de ez egy kis túlzás. Ami tény, nagyon szerettem futballozni. Állítólag nem is rosszul. Ennek következtében azt mindenki „megbocsátotta” az iskolában, hogy az egyik legjobb tanuló voltam, s emellett az egyik legjobb focista is. Így különleges védelem alatt álltam. A legbefolyásosabb és a legnagyobb csirkefogók is a védelmükbe vettek, mert a fociban, amikor választás volt, hogy ki melyik csapatba menjen, akkor mindig az elsők között választottak.


– Úgy képzelem, hogy a Pénzügykutató Intézet nagy iskola volt. Oda 1977-ben került, a Közgazdasági Egyetem elvégzése után. Az intézet igazgatója Hagelmayer István volt, akit mind a mai napig igen nagyra tartanak a szakmában. De ott dolgozott Bokros Lajos, Kupa Mihály, Csillag István, Várhegyi Éva, sőt Matolcsy György is, s nem utolsó sorban az azóta elhunyt Antal László. Mire jött rá ott az akkor létező szocializmusról?


– Arra jöttünk rá valamennyien, hogy a rendszer minden ponton túl javítható, de az alapvető kérdéseket, amelyek a magyar társadalom előtt állnak – a felzárkózás, vagy a leszakadás megakadályozása, egy jobb élet, egy demokratikus közeg létrehozása – nem lehet megoldani. Tehát azt pontosan tudtuk – ez az intézet sajátossága volt, s ezért tulajdonképpen hálásak lehetünk Hetényi Istvánnak, Faluvégi Lajosnak, Hagelmayer Istvánnak –, hogy mi mindig mindenről elmondhattuk, hogy nem jó, nem jól működik, módosítani kell. Egy dolgot nem mondhattunk, hogy a rendszer, úgy, ahogy van, rossz. Pedig ez volt az igazság. Ez tabu volt, ezen kívül lényegében szakmai kérdésben szinte mindent mondhattunk.


– Az egy percre sem merült fel Önben az egyetem elvégzése után, hogy ne a rendszer által működtetett intézetben helyezkedjen el, hanem – mert liberális nézeteit a korabeli krónikák is feljegyzik, éppen valamelyik írásban olvastam ezt – esetleg maga is valamelyik korabeli ellenzékhez csatlakozzon?


– Azzal kell kezdenem, hogy ahhoz gyáva voltam, hogy közvetlenül az ellenzék területére lépjek be. Miközben nagyon tiszteltem, csodáltam sokukat. Ez egy egészen másfajta és mélyebb elhatározást igényel. Másrészt pedig azt gondoltam, hogy a Pénzügykutató Intézet olyan hihetetlen szellemi közeg, és olyan fokú gondolatszabadságot engedélyez, hogy ott nem kell olyan kompromisszumokat kötni, amelyeket ne lehetne vállalni.


– 1986-ban egy évre kijutott Washingtonba a Világbankhoz konzulensnek. Mi kellett ahhoz, hogy valaki a szocialista Magyarországról a washingtoni Világbankhoz kerüljön? Ne legyek gyanakvó ezzel kapcsolatban?


– Elvben lehetne gyanakvó is. A saját példámat tudom mondani. Ehhez sokféle tényező szerencsés egybeesése kellett. Az első és legfontosabb feltétel az volt, hogy 1981 végén Magyarország felvételét kérte a Nemzetközi Valutaalapba és a Világbankba. Így ennek következtében, mint egy tagország szakembere, részt vehettem azon a tenderen, amelyet a Világbank meghirdetett. Másodszor kellett hozzá az, hogy olyan remek tanáraim legyenek az egyetemen, majd később olyan kollégáim, akiktől rengeteg mindent lehetett tanulni, olvasni. És hogy azon a szelekciós pályázatsorozaton, amelyen részt kellett venni, a több mint négyezer jelentkezőből, a világ minden tájáról, a végére húsz maradt. A húszba én nem fértem be. Az első harmincban voltam. Egy évvel később külön kaptam egy felkérést, hogy konzulensként csatlakozzak. Tulajdonképpen ez kellett. De azt valóban el kell mondanom, hogy mielőtt kimentem, kaptam egy ajánlatot a belügyi szervektől, hogy esetleg dolgozhatok nekik is. Én ezt visszautasítottam.


– Hogyan tudott ellentmondani, hiszen kapott egy lehetőséget, hogy kimenjen, nyilván nem adták könnyen.


– Ez már egy nagyon puha periódusa a diktatúrának, 1986-ot írunk. Világossá tettem, hogy ha emiatt nem járulnak hozzá a kiutazásomhoz, akkor legfeljebb nem fogok kimenni. De emellett azt is hozzá kell tennem, hogy az intézet igazgatója, Hagelmayer István, amikor elmondtam neki, mi történt, az ismeretségein keresztül azonnal eljárt annak érdekében, hogy erről a lehető legrövidebb időn belül feledkezzenek meg. Tehát olyan védettségben is voltunk valamennyien, amely valószínűleg nem volt általános ebben a világban.


– Erről az időszakról a Lengyel Lászlóval közösen írt, s a nyáron megjelent Határátkelés című beszélgetőkönyvben egyébként részletesen is ír. Többek között innen tudom azt, hogy amikor kiment, újra rácsodálkozott, micsoda rend, hierarchia uralja a Világbankot. Ennek ellenére vonzotta az a világ? Tanult ott bármit is, amit később használni tudott belőle?


– Nagyon sokat tanultam, rettentő hasznos időszak volt. A pénzpiacok, a határidős piacok, a derivatív piacok ebben az időben váltak igazán fejletté, összetetté. Ezeket ott a helyszínen ismerhettem meg jobban. Már itthon is nagyon sok mindent tanulhattam az egyik nagyon kedves kollégámtól, Száz Jánostól, aki évekkel később a tőzsde elnöke, majd a közgáz dékánja lett, ma is az egyik legtekintélyesebb professzor. Tehát ezen a területen nagyon sokat tanulhattam a különböző válságkezelésekről, elsősorban a latin-amerikai pénzügyi válság kezeléséről, ami aztán paradox módon nem annyira a 90-es évek elején – akkor is –, hanem az elmúlt nagy pénzügyi válság során szolgált nagyon sok tanulsággal.


– Aztán hazajött, és lehet mondani, hogy szédítő karrierbe kezdett: kormányfőtanácsos lett, 1989-ben az Országos Tervhivatal államtitkára, 90-ben pedig a Magyar Nemzeti Bank elnöke, 36 évesen. Ennyire jó kapcsolatai voltak, netán ennyire törekvő volt, vagy ennyire nyomták felfelé a Washingtont is megjárt, nyugati tudással is rendelkező fiatalemberüket a korabeli szocialista Magyarországon. Lehet, hogy ez így együttvéve?


– Egy nagyon fontos dolgot szeretnék mondani, ami azt hiszem, hogy az önértékelés szempontjából is meghatározó. Magyarország akkor egy történelmileg példátlan átalakuláson ment keresztül, ahol a kontinuitás nagyon sok helyen megszűnt. Ennek következtében nem valakinek a saját belső értékei jelentették önmagában az érvényesülés vagy a karrier lehetőséget, hanem ez a különleges helyzet, amilyenbe egy normálisan, organikusan fejlődő országban 35–36 éves fiatalember nem kerülhet. Tehát normális világban én nem kerülhetek közel, 36 évesen, egy államtitkári székhez, pláne a jegybankhoz. Egy államtitkár még csak-csak, de a jegybank olyan szakma, olyan terület, ahol a tapasztalat elengedhetetlen, s ilyen értelemben ez egészen kivételes volt.


– Ki javasolta a Magyar Nemzeti Bank elnökének, hiszen ez már az 1990-es első szabad választások utáni időszak? 1990. június elsejével lett ön először a Magyar Nemzeti Bank elnöke.


– Konszenzus volt abban a három politikai oldal között, hogy engem jelöljenek. Kis János az SZDSZ oldaláról, Antall József az MDF oldaláról és tulajdonképpen az akkori MSZP, azaz Németh Miklós akkori miniszterelnök is támogatta, hogy én kerüljek a nemzeti bank élére. De voltak mások is Antall József környezetében, az SZDSZ-ben és az MSZP-ben is, akik úgy vélték, hogy alkalmas lehetek erre a feladatra.


– Hogyan fogadta a hírt, emlékszik még rá?


– Emlékszem rá. Erre nem számítottam, természetesen. Már csak azért sem, mert 1990 tavaszán, április környékén már tulajdonképpen megállapodás született abban, hogy visszamegyek Washingtonba, már nem a Világbankhoz, hanem az IMF-hez. Úgyhogy már alá volt írva a szerződésem, amikor ezt az ajánlatot kaptam. Nagyon megtisztelő volt. Őszintén szólva részint rettentően szorongtam, másrészt örültem, mert az azt megelőző 15 évben a munkám 90 százaléka monetáris politikához, inflációelmélethez, pénzelmélethez, jegybankhoz kapcsolódott.


– De 1991-ben, elvben a jegybanktörvény módosítása miatt, gyakorlatban pedig tudjuk, hogy azért, mert aláírta a demokratikus chartát, Bod Péter Ákos váltja önt a Magyar Nemzeti Bank élén, tehát enyhén szólva nem töltötte ki a mandátumát.


– Bocsánat! A mandátumomat kitöltöttem, nem volt fix mandátumom.


– Mindenesetre Ön ellen akkor hatalmas támadás indult. Hogyan gondolkodott, amikor aláírta a chartát? És hogyan gondolkodott arról, amikor kvázi leváltották, hogy helyes dolog-e, ha a Magyar Nemzeti Bank elnöke politikai ügyekbe keveredik?


– Elvben azt kell mondanom, hogy nem helyes. Ugyanakkor számomra ez erkölcsi kérdés volt. Akkor sem nyilatkoztam erről, azóta se nagyon, talán ebben a könyvben igen. Mivel akkor a Magyar Nemzeti Bank formailag, jogi értelemben nem volt független intézmény, a kormány alá rendelt intézmény volt, ezért úgy éreztem, hogy erkölcsi kötelességem egy olyan nyilatkozatot aláírni, amely a demokratikus alapjogok kiterjesztéséért, tiszteletéért született, s arra hívja fel a figyelmet, hogy vannak veszélyek, amelyekkel számolnia kell mindenkinek. A nyilatkozat valóban politikai jellegű volt, de hozzá kell tennem, hogy ha már az új jegybanktörvény szerint kinevezett független elnök lettem volna, akkor nem írom alá, mert abban a minőségben ez már tilos. De alárendeltként azt gondoltam volna, hogy csak a székem védelme okán futamodok meg az aláírás elől, hiszen a nyilatkozat tartalmával egyetértettem. Ez nem egy pártpolitikai nyilatkozat volt, egyébként akkor elég sokan más oldalról is aláírták, tehát voltak olyan kormányzati politikusok is, akik aláírták. Őszintén szólva én Antall József helyében azonnal aláírtam volna, s azzal az egésznek a méregfogát kihúzom. Nem volt olyan mondata, amellyel – ezt tudom – ő személyesen ne értett volna egyet. Igazában engem személyesen nem ért támadás, a kormány részéről végképp nem, a kormánynak számos olyan tagja volt, aki a szimpátiáját fejezte ki, nem az aláírás iránt, hanem irántam. Együttérzett és támogatott, nagyon jól együttműködtünk. Az MDF-nek az a szárnya támadott, mondhatnám, a szélsőjobb szárnya, amely aztán később kivált előbb a MIÉP, később a Jobbik alakjában.



– Azt olvastam, hogy 1991–92 körül Ön jó viszonyba került Orbán Viktorral, sokat találkozott vele, sőt belefolyt a Fidesz gazdaságpolitikai programjába is, aztán elhidegültek. Miért?


– Az 1994-es választásokig én abban a hitben – utólag kiderült, tévhitben – voltam, hogy a legfontosabb kérdésekben, az alapelvekben a Fidesz is ugyanolyan konzervatív-liberális elveket vall, mint én. Ezt követően azonban változás következett be a Fidesz politikájában. Amit lehet szeretni vagy nem szeretni, de ezt tényként valószínűleg senki sem tagadná. Egyfelől ez volt az ok. A másik pedig az, hogy számomra meglepő volt, hogy a 94-es választásokat követően a Fidesz minden olyan döntést, amelyet az új kormány hozott, élből ellenzett. Így azt is ellenezte, hogy bármilyen változás bekövetkezzék a jegybank vezetésében. Hogy mondjam… Ebben én skizofrén vagyok, mert azon az állásponton voltam én is, hogy a jegybank elnöke lehetőség szerint töltse ki a mandátumát. Tehát én semmiféleképpen nem forszíroztam, támogattam, ösztönöztem senkit azért, hogy változás legyen. Amit egyébként az is mutat, hogy három hónapig nem volt elnöke a nemzeti banknak. Ezt követően vállaltam el. Tehát nem gondolom, hogy nekem személyesen bármilyen szerepem lett volna abban, hogy Bod Péter Ákosnak idő előtt véget ért a mandátuma.


– Ez 1995-ben történt, s akkor lett Bokros Lajos is pénzügyminiszter. Önök tulajdonképpen együtt dolgoztak az akkori államcsőd elkerülésén? Amit a politikatörténet Bokros-csomagnak nevez, az voltaképpen inkább egy Bokros–Surányi-csomag volt? Sok utalás van akár ebben a könyvben, akár más írásokban, hogy azt a megszorító gazdaságpolitikát Önök ketten, egymás szempontjait figyelembe véve dolgozták ki.


– Talán szabad annyi kiigazítást tennem, hogy ez megszorító és megengedő politika volt egyszerre. Ugyanis ennek a csomagnak az volt a legfontosabb tétje, hogy miközben mindazokat a roppant fájdalmas döntéseket meg kellett hozni, amelyek a pénzügyi csőd elkerülését szolgálták, eközben minden idegszálunkkal arra törekedtünk, hogy ne legyen gazdasági visszaesés, ne növekedjen a munkanélküliség, és belátható időn belül a magyar gazdaság egy látható, mérhető, dinamikus, fenntartható növekedési pályára álljon. Úgyhogy a csomag ilyen is lett. Egy úgynevezett – elnézést a szakkifejezésért – heterodox program lett. Tehát nem olyan lett, mint amilyet a Nemzetközi Valutaalap akart. Nem véletlen, hogy mi egy évig nem állapodtunk meg az IMF-fel. Csináltuk a magunk feje után, de úgy, hogy az IMF erkölcsi támogatást ugyan adott mellé, de nem értett egyet vele.


– Csak Bokros Lajos vitte el tulajdonképpen a balhét, mert az ő nevéhez kapcsolják, a mai napig, mint negatívumot? Hiszen még mindig elő szokták rángatni, vádként.


– Igen. Akinek szabadon száll a fantáziája, s a tényekre nem kíváncsi, az hibáztathatja Bokros Lajost. Aki a tényeket is figyelembe veszi, látja, hogy 1996 közepétől Magyarország már a régió leggyorsabban fejlődő, kiegyensúlyozott, fenntartható növekedési pályára lépő gazdasága volt. Ilyen értelemben ezek a kritikák nem megalapozottak. Ami miatt valóban Lajos vitte el a balhét, az az, hogy a dolog természeténél fogva a legélesebben fájdalmas, s a legkönnyebben észlelhető fájdalmas döntések a fiskális politika, a költségvetési politika oldaláról jöttek. Amit a monetáris politikában csináltunk – és ez egy teljesen új monetáris politika volt, teljesen átírta a korábbi keretrendszert –, azt részben kevesen értik, részben pedig nem olyan evidensen hat rövid- és középtávon.


– Lehet azt mondani, hogy ez a bizonyos Bokros-csomag és az Önök jegybanki lépései alapozták meg azt a gazdasági konszolidációt, amelynek a gyümölcseit már az első Fidesz-kormány élvezte?


– Úgy gondolom, hogy ez a program a hazai és a külföldi szakértők értékelései szerint is valóban sikeres volt. Magyarország 1996 és 2001 között kifejezetten biztató pályán mozgott, kifejezetten látható és érzékelhető volt a gazdaság növekedése. Érzékelhető volt a reálkeresetek, a reáljövedelmek növekedése, bővült a munkaerőpiac. Azt lehet mondani, hogy felzárkózó szakaszba került a magyar gazdaság. Ha a kérdés úgy szól, hogyan tekintek rá vissza, vagy Bokros Lajos hogy tekint rá, akkor büszkék vagyunk arra, hogy részt vehettünk ebben. Hozzá kell tennem, hogy ez nem két embernek, nem öt-tíz embernek a büszkesége, még csak nem is a kormányé. Mert természetesen a kormányzó pártok vezetői, s a pártok képviselői is óriási kockázatot vállaltak. Akkor sem voltunk veteránok, szóval elég fiatalok voltunk, s ők két fiatal ember kezébe adták a lehetőséget. De ez az ország dicsősége. Tízmillió magyar óriási áldozatot vállalt körülbelül másfél esztendőn keresztül, s mindezt úgy, hogy nem voltak sztrájkok, nem volt olyan utcai megmozdulás, ami ilyen esetben nagyon sok országban előfordul, s 1–2–3–4 évvel később, azt hiszem, az emberek jelentékeny része értette és megértette, hogy nem volt értelmetlen, s nem volt fölösleges az áldozat, amit hoztak.


– A rideg közgazdasági számítások megengednek-e időnként emberi, szociális szempontokat? Tehát miközben számolgatnak, miközben megszorításokról kénytelen dönteni egy gazdasági csőd elkerülése érdekében, felmerül-e, hogy mit jelent ez az egyes embereknek, az egyes családoknak? Vagy aki államügyekben gondolkodik, azt mondja, hogy erre nincs lehetőség, különben ezen elvérezhetne az egész.


– Ez a legsúlyosabb felelősség, s a legnyomasztóbb kérdés. Hadd mondjak egy konkrét példát: 3-4 éven keresztül folyamatosan súlyos vitám volt nagyon sok szakemberrel, nemzetközi hírű szakemberekkel itthon és külföldön arról, hogy miért nem visszük le az inflációt sokkal radikálisabban, sokkal gyorsabban, mint ahogy tettük. 1995 nyarán 31,6 százalék volt az infláció, s 15 év után először 1999 januárjában lett egyszámjegyűvé, akkor ment le 10 százalék alá. Azt kérdezték, miért nem vagyunk erőteljesebbek, miért nem akarunk mi 3–4–5 százalékos inflációt mihamarabb. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy miért. Azért, s annak érdekében, hogy ne kelljen munkahelyeket felszámolni. A mi csomagunk több mint 10 százalékkal csökkentette a reálkereseteket. Ez borzasztó, mert a reálbér, a reáljövedelem eleve alacsony szintről csökkent, ráadásul 10 százalékkal, de nem szűntek meg munkahelyek. De ha követjük az IMF ortodox javaslatait, akkor 1995-ben a magyar munkanélküliség egészen biztosan legalább 3–5 százalékkal megemelkedik. Lehet, hogy szépségdíjasok lettünk volna, mert az infláció nem 1998 decemberére, hanem 97 decemberére megy le egyszámjegyűre, „csak” még százezer ember elvesztette volna a munkáját. Tehát itt mindig nagyon lelkiismeretesen mérlegelni kell, s tudni kell, hogy bizonyos dolgokért muszáj áldozatot vállalni minden oldalon.


– Jött az első Orbán-kormány 1998-ban, s jöttek a nagy konfliktusok. Orbán Viktort állítólag az irritálta, hogy még a választások előtt kikerült egy igen kritikus nemzeti banki elemzés a Fidesz gazdasági programjáról, s úgy hitték, hogy ezt Ön juttatta el a szocialistákhoz. Ma már beavathat bennünket abba, hogy mi volt az igazság?


– Természetesen igen. A 98-as választásokat megelőzően a Magyar Nemzeti Bank szakemberei minden pártnak, amelynek volt értékelhető gazdasági programja, megpróbálták modellezni. Megpróbáltuk megnézni, hogy milyen hatásuk van a gazdaság egyes mutatóira. Így a Fidesz programját is. Ebből a programból az derült ki, hogy amit a Fidesz ígért a választások előtt, az nem illeszthető bele egy fenntartható gazdaságpolitikai programba.


– Mi volt a cél azzal, hogy minden párttól bekérték a gazdasági programot?


– Nem kellett bekérni, mert ezek publikusak. Az volt a cél egész egyszerűen, hogy értsük és készüljünk fel rá, hogy ha bármelyik párt nyer vagy bármilyen koalíció alakul, a monetáris politika egyáltalán hogyan tud a porgramjánoz illeszkedni, vagy hogyan nem tud illeszkedni. Tehát hogy mire számítsunk az elkövetkező időszakban, illetve hogy ha egy kormány jön adott programmal, akkor a jegybank – nem feltétlenül a nyilvánosság előtt, hanem amennyire lehet, zárt ajtók mögött – képes legyen arra, hogy releváns véleményt mondjon annak a programnak a fenntarthatóságáról. A Fidesz-program elemzése is eljutott a kormányhoz, Horn Gyulához. S nem kis meglepetésemre a miniszterelnök-jelölti vitában ő, mintegy az objektivitást alátámasztva, arra hivatkozott, hogy még a Magyar Nemzeti Bank szerint sem megvalósítható az, amit a Fidesz programja képvisel.


– Szóval Önök eljuttatták, pusztán belső használatra…


– Persze.


– …de ő a nyilvános televíziós vitában előrántotta, s ezzel próbálta Orbán Viktort két vállra fektetni.


– Nem sok sikerrel.


– Igen, mert 98-ban győzött a Fidesz.


– Azért ehhez hozzá kell tennem, hogy szerencsére a választásokat követően a megalakuló kormány messze nem azt vezette be, amit a programban ígért.


– Ugorjunk egy nagyot. Felmerült a neve 2007-ben, de Gyurcsány Ferenc, akkori miniszterelnök mégsem Önt, hanem Simor Andrást választotta jegybankelnöknek. Miért alakult ez így? Összevesztek Gyurcsánnyal? Hiszen 2006-ban Gyurcsány felkérésére részt vett az egyensúly javítására létrehozott Konvergencia Tanácsban, tehát a munkájára láthatóan szüksége volt korábban.


– Egyrészt formailag a kormányzó pártok engem javasoltak. A döntést a miniszterelnök személyesen hozta meg. Formailag az ő válasza az volt, hogy azért nem engem jelöl, mert nem vagyok eléggé elkötelezett a minél gyorsabb csatlakozásra az euróhoz.


– Ezt miből következtette ki?


– Az írásaimból, előadásaimból. Ez korrekt volt. Ugyanis csak az a probléma, hogy nagyon sokan, így feltételezem, ő sem értette, hogy ezt én miért mondom. Másrészt pedig – ami teljesen alaptalan volt –, azzal indokolt, hogy nem vagyok eléggé elkötelezett az antiinflációs politikában. Erről az előbb beszéltünk. Tehát én azt gondolom, hogy az alacsony infláció, az árstabilitás akkor érték, ha fenntartható módon jön létre, nem elnyomott, nem visszafojtott inflációval. Akkor érték, ha ez egy egyensúlyi, gyors növekedési pálya mentén jön létre. Minden egyéb esetben több kárt okoz, mint amennyi a haszna. Ez egy nagyon szűk szakmai kérdés, erről lehetett volna beszélni, vitázni. De azt gondolom, hogy nem ezek voltak az igazi okok. Az igazi ok, az éppen a Konvergencia Tanácsra megy vissza. Miután a Konvergencia Tanács hatására is – de természetesen a felelősség a kormányé volt – Brüsszel sok-sok év után először elfogadta, s hitelesnek tekintette a magyar konvergenciaprogramot, akkor a miniszterelnök azt szerette volna, hogy folytassuk ezt tovább. Nekem viszont az volt a véleményem – a Konvergencia Tanácsban nem egyedül, de nem mindannyiunknak –, hogy csak akkor szabad ezt tovább folytatni, ha egy olyan mandátumot kapunk, amit az ellenzék is megerősít. Az ellenzék ugyanis korrekt módon, a konvergenciaprogram elfogadása érdekében, ideiglenesen elviselte, eltűrte, hogy legyen egy ilyen tanács.


– Az ellenzék akkor a Fidesz volt.


– Igen. De egy ilyen tanácsnak önmagában nincs legitimitása. Hogy jön ahhoz három akármilyen jó szakember, hogy egy kormány vagy parlament döntését érdemben befolyásolja? Nem voltunk választott testület. A kormány kinevezett bennünket. Ahhoz, hogy nekünk valamiféle legitimitásunk legyen, azt gondoltam, hogy konszenzusra van szükség. Ebben nem értettünk egyet a miniszterelnökkel, így aztán a Konvergencia Tanács nem folytatta a munkát.


– Ugorjunk megint: 2009-ben megkoronázhatta volna a pályáját – bár csak egy évre – a miniszterelnöki poszttal, hiszen a távozó Gyurcsány Ferenc utódául a szocialisták és az SZDSZ is elfogadta volna, hogy Ön lépjen az irányítói pozícióba. Ön állítólag azt szabta feltételül, hogy csak akkor vállalja el, ha minden politikai erővel van konszenzus, megállapodás erről. A Fidesz erre nem volt hajlandó, mert ők előrehozott választást akartak. Bajnai Gordon ekkor lépett be, és lett egy évig miniszterelnök. Így utóbb, mindent összevetve bánja-e, hogy akkor makacskodott?


– Egyrészt a pályámnak nem lett volna a megkoronázása. A pályám koronája a Magyar Nemzeti Bank vezetése, illetve az egyetem, ahol egyetemi tanár vagyok. De adott esetben, mivel valóban sok mindent köszönhetek ennek az országnak, ha akkor úgy látták volna a politikai spektrum meghatározó szereplői, hogy arra az egy évre tudtam volna valamit hozzátenni az ország helyzetének a javításához, ezt nem örömmel, de nagy felelősséggel elvállaltam volna. Úgy gondolom, Bajnai Gordon helyzete nagyon különbözött az enyémtől. Azt hiszem, ő jó döntést hozott, nemcsak a saját, hanem az ország szempontjából is. Ugyanis ő akkor már a politika pályáján mozgott. Neki nem kellett kívülről beszállnia a politikába, ő már ott volt évek óta. Tehát nála ez természetes, organikus folytatása volt a saját munkásságának. Hozzá kell tennem azt is, hogy az én fejemben, amikor ezen nagyon sokat gondolkoztam és gyötrődtem, az volt, hogy ha beszállok, akkor egy teljes mértékben technokrata összetételű kormányra gondoltam volna, amely csak olyan személyekből áll, akik semmilyen módon nem vállaltak pártpolitikai szerepet. Nem azért, mert nekem bajom van esetleg azokkal az emberekkel, akik szerepeltek a későbbiekben…


– A szocialisták ebbe beleegyeztek volna?


– Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy egy olyan jellegű szakértői kormányt, amire én gondoltam volna, lelkesen megszavaznak. Ebből a szempontból is fontos lett volna az, hogy a parlament meghatározó erői, így a Fidesz is, legalább neutrálisak legyenek.


– Lezárva a beszélgetést, összegzésként valamit hadd kérdezzek meg. A rendszerváltáskor volt egy álomkép, hogy valamennyire Ausztriához fogunk hasonlítani. Mint lehetséges modell, Ausztria lebegett a szemünk előtt. Aztán büszkék voltunk arra, hogy a térség „vezető” országa Magyarország. Most pedig legjobb esetben is sereghajtók vagyunk. Szükségszerű, hogy így alakult ez a 25 év?


– Soha nem gondoltam volna 2001-ben, amikor a jegybankban lejárt a mandátumom, hogy 12–13 évvel később Magyarország nem közeledik, hanem távolodik az európai fő fejlődési vonaltól. Nem gondoltam, hogy gazdasági értelemben is egy ilyen távolságnövekedés következik be. A rendszerváltozás 25 évének mondjuk az első felét sokakkal együtt alapvetően én is sikeresnek látom, egy olyan periódusnak, amikor valóban felzárkóztunk, olyan reformokat hajtottunk végre, amely kivívta másoknak a tiszteletét. 1996 után már az életkörülmények is elkezdtek érezhetően javulni. Reális volt az, hogy nem gyorsan, de fokozatosan közeledünk az álmaink, a vágyaink felé. 2000 végén, 2001 elejétől azonban egy nagyon komoly gazdaságpolitikai fordulat vette kezdetét. Ez 2002 nyarán, ugyancsak rossz irányba, felerősödve tovább folytatódott. De a gazdasági kudarcok, a gazdasági tévedések mellett, a felelőtlenségek mellett, a szakmai tévedések mellett számomra sokkal nagyobb meglepetés és sokkal nagyobb csalódás az, ami Magyarországon a társadalom értékrendjének változásában bekövetkezett. Soha nem gondoltam volna, hogy a demokrácia, a szabadság értékei ennyire háttérbe tudnak szorulni, ennyire el lehet kanyarodni tőlük. Hogy a művészetektől a tömegkommunikáción át a sajtóig minden ilyen fokon kiegyensúlyozatlanná tud válni. Hogy újságíróknak vagy bárkinek ebben az országban tömegesen félnie kell attól, hogy mit mond, vagy mit nem mond…


– Ezzel most a Fidesz politikáját bírálja, ugye jól értékelem?


– Ha ma ez van, akkor nyilvánvalóan ezzel szembe kell nézni. Nem gondoltam, hogy Magyarország számára a keleti nyitás lesz a meghatározó út. Az én generációm, de remélem, hogy az ország nagy része is, mindig a Nyugat felé igyekezett, s nem kelet felé. Ebben olyan értékrendváltás van, amelyről csak remélni tudom, hogy nem lesz tartós, hogy felébred az ország és kinyilvánítja, hogy „köszönöm, ebből nem kérek!”





* A beszélgetést Kerényi Ádám írta le.